Avrumele.
A tájkép Ungvár. Szegényes, régi házak / A csatornánál, hol a kis Ung siet / És dudvás kertek mohlepett falának / Hömpölygeti az áramló vizet.
Népe szegény… A bibliának népe… / Bús nézésű, szomorú emberek. / Arcuk sápadt és mindenik szemébe’ / Évszázadok türelme kesereg.
Ott látod őket kora hajnal órán / Fejük fordítva napkelet felé, / El-elmélkedve a tanító Tórán: / Lépnek az Úr fénylő színe elé.
Szemük lehunyva imádkoznak hosszan / Tincsük morzsolva, míg száll az idő / S mellük verdesve zúgják hosszú sorban / Az Úr egylet, örök és dicső! …
… Ide verődtem egyszer tavasz reggel, / Balzsamos volt, üde a levegő; / A távol halmok zöld lombdíszletekkel / Napfényt ragyogva csillogtak elő.
Gólyák szálltak a légben széles szárnyon / Méltósággal röpülve, csendesen, / S míg elmerültek távol szemhatáron / Rég érzett béke vonult át szívemen.
Egyszerre csak egy hang zavarja csendem: / – Avrumele! Rögtön haza gyere! / S vidám kacajjal majd felfordít engem / A lepkét üldöző Avrumele.
Pöttön kis jószág… A nézése tiszta. / Halántékán haja már tincsbe fut, / Kacagva néz öreg apjára vissza, / Ki utána jönni sehogyse tud.
Szívembe dermed egy szomorú érzés: / – Hogyan, e bús, meghajlott emberek, / Akiknek élete egy örökös vérzés, / Ők is voltak valaha gyermekek?
Ők, akik csak az Írásnak élnek, / Akik siratják évezrek baját, / Kik egyedül csak az Úrban remélnek, Lepkét kergettek a réten át?
Kiknek kincse a Sion omladéka, / Kiket nem rémít se vessző, se gúny, / Gyermekek voltak? … játszottak is néha? / Nem mindig jártak ilyen szomorún?
Avrumele! Te vidám csöppnyi gyermek, / Látom, hogy szállnak az évek feléd, / Hogy napjaid majd lassacskán letelnek / És elfelejted boldogabb felét…
Hogy hív az Írás… Még ki a világba, / Hogy ráncos lesz, koravén homlokod, / Hogy bélyeget süt üldözés, gúny rája / S te húzod majd az örök robotot…
Hogy könyv nélkül tudod a bölcsességet, / És magyarázod majd a verseket / És nem bánod, ha az új kor megéget, / De öröködtől válnod nem lehet.
Hogy néped minden fájdalma, keserve / A te lelkedbe szüremlik bele! … / … Kergesd a lepkét. Kergesd csak nevetve / Te könnyű lábú, kis Avrumele!
|
A verset írta és 1906. november 6-án az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság felolvasóestéjén először előadta Pásztor Árpád (szül.: Pinkler, 1877–1940). Pásztor strófáit a kárpátaljai szülővárosa, Ungvár életképei inspiráltak.
Cseh Viktor gyűjtéséből. Forrás: Pásztor Árpád, „Avrumele.”, Egyenlőség, 1906. 25. évf. 45. szám, melléklet, 6. old. A kép illusztráció: Lepkefogók csoportképe 1906-ból. Forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény |