Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 8.

„Sulem” [Sálom] békét jelent

Nikolsburger Manasse túlságosan türelmetlen volt ahhoz, hogy a beszéd bújócskajátékába belemenjen. Kereken kimondta, kire gondol:

– Sulem lesz. Sulem a házban és Sulem a szívben. Tudod, hogy „sulem” békét jelent.

A felesége felkiáltott, hogy azt lehetett hinni, hirtelen fájdalom hasított belé.

– De Manasse!

És úgy kezdődött a béke, hogy az egész ház, maga a sógorság is háborúba keveredett Manasse papával. De hiába akarták megértetni vele, hogy az új házasság nemcsak a család tekintélyét rontaná, az üzletnek is nagyon ártana. És hasztalan próbálták még érzékenyebb oldaláról megingatni. Manasse papa a szótlan Sulemmel és a halálba induló rabbival az oldalán állta a háborút. Mit jelentett még, hogy Malkele volt a kedvenc, és gyanútlan kiszolgáltatottságában, ha némán is, nemet mondott. Tizenhét éves volt és visszaálmodta Nikolsburgot és a koronázó Pozsonyt és volt idő, hogy a császárvárosról álmodott. Azriel sógor, aki Bécsbe szállította a gyapjút és onnan szövetárut és gombárut hozott, egy alkalommal élő mintát is hozott magával: egy galléros, nyakcsokros fiatal gombkötőt a Leopoldstatból. A fiú szépen hegedült, beszélni tudott Mozartról, Gluckról és Haydnról és saját szavai szerint havonta egyszer a Karntnerthor-színházba járt operát hallgatni. „Ginácska,” kérdezte Helén mama, „mennél-e Bécsbe lakni? Ez a fiatalember elvinne.” Meggondolatlanul felelte: „Ezzel nem mennék.” De más fiatalember nem jött. Nem is jöhetett, mert akkor már Sulem elállta az utakat. Manasse papa elhatározása olyan megmásíthatatlan volt, hogy az őszi ünnepek előtt maga öltöztette ki Sulemet. A kopott, lenézett kosztnapos a legközelebbi péntekesti vacsorán úgy jelent meg, mint aki leánynézőbe jött. A lábán szattyáncsizma, a fején szélesperemű fekete biberkalap. Kaftánja suhogott és csillogott, akár a gazdag chászidfiúk ünneplője. Málkele még semmiről sem tudott, ártatlanul ránevetett Sulemre, örült, hogy oly tiszta és vadonatúj új. Sulem nagy borjúszeme úgy nézett rá vissza, a rézvörös szemöldök alól, hogy szinte megborzongatott. Sors volt a nézésében.

Malke asszony élesen emlékszik a végzetes szombatra. Sulem a két sógorral kezdett vitát és szerényen, de állhatatosan kitartott az álláspontja mellett. Valamilyen középkori kodifikációról volt szó. Azriel szilaj és kihívó gúnnyal nézett rá elszűkített szempillája mögül. Semája pedig egyszerűen leszamarazta. Sulem összefonta mellén a karját és azzal a magatudottsággal, amely már-már kesztyűdobás, mondotta:

– Én nem állítom, hogy nekem van igazam. Én csak azt állítom, hogy a Marsahnak van igaza.

– A Marsah ilyet nem mondhat, – ordított Semája, akit feldühített, hogy ez az éhenkórász ilyen hangsúlyosan meri mondani: „én”.

– Tudod is te, mi az a Marsah, – kiáltott Azriel.

– Ezen kár veszekedni, – vágott közbe Manasse papa. – Utána kell nézni.

Levette a könyvespolcról a Marsaht, odaadta Sulemnek. Sulem fellapozta a vitatott részt és bebizonyította, hogy a Marsah szóról-szóra azt írja, amit ő állított. Ez Sulem első határozott győzelme volt.

Az asztalnál is megjött a szava. Azriel és a lamdon elmefuttatásai után ő adta elé szombati bölcselkedéseit. Semája csak pöffesztgette a száját és a pillája rezzentésével nyugtázta Azriel találó megjegyzését, hogy a máramarosi rosszul emésztette meg chászid rabbijait és összekeveri az érzést és a logikát. Sulem nem zavartatta magát, Manasse biztató szemét nézte és beszélt. Nincs utolsó és nincs első, fejtegette, az első elmarad, az utolsó előredolgozza magát. Minden nagy kicsi volt kezdetben, kivéve a világot, amely a semmiből lett nagy, hiszen Elohim a tohuvobohuból: teremtette. Hogy a kicsiből milyen nagy legyen, azt a Legfelső határozza meg: az „Óbester”. A cseresznyemagból nagy fa válik, a repcemagból pedig, amely nem is kisebb, gyenge fűszál. Az érdem azé, aki kezd valamit, de a felelősség azon van, aki befejezi. A legnagyobb felelősség az Óbesteren van, a dolgokat többnyire ő végzi be. Van a Talmudban egy példa. Ruben gödröt ásott a mezőn kilenc arasz mélységben. Odajött Simon és leásott még egy arasznyit. Lévi tehene beleesett és kitörte a lábát. Ki tartozik kártérítést fizetni? Nem Ruben, aki a kilenc araszt ásta, hanem Simon, aki az egy tizediket. Miért? Rabbanjaink szakértői véleménye szerint kilenc araszos esésnél még nem töri el a jószág a lábát, ellenben tíznél már eltöri.

– Gyarapodj erőben! – kiáltotta Manasse papa és tapssal kísérte az elismerésnek ezt az ősi szólamát. Cheile mamára és az asztal női oldalára dobta tekintetét, mintha mondaná: Na, látjátok!

A női oldalt Sulem nem az elmélkedésével, hanem a hangjával lepte meg. Idestova két éve szombatolt már a házban, de az asztali énekeket, az úgynevezett „zemirószt” eddig csak maga elé zümmögte, miközben a többiek fennhangon danolgattak. Most szólóban énekelt. A hangja hullámzott, trillázott, lebocsátkozott és felszaladt: megostromolta a gerendás mennyezetet. Furcsa, nevetősen óbégató dallam volt, csupa lelkes mélabú. A hazai hegyek lilája keveredett benne egy még régibb haza aranyával és kékjével. Manasse papa kívánságára meg kellett ismételnie a harmadfélezeréves szöveggel együtt.

Sir hámálósz…

Amikor hazahozta az Isten

A foglyokat Cionba,

Olyanok voltunk, mint az álmodók.

Szájunk megtelt nevetéssel,

Nyelvünk ujjongással…

Azriel balszeméből kiesett a gúny. Semája sem sajnált két elismerő szót: „Énekelni tud!” Ráchel el volt ragadtatva és Hannácska sajnálta, hogy Sulem eddig hallgatott. És ezek a kecskebugázó chászid-énekek sokkal eredetibbek, mint a monoton és elálmosító német-zsidó szombati-dalok. Csak Heléna mama ingatta csipkefőkötős fejét: mint akit bánatosra hangolt a dal. Malkele szívét is baljós félelem szorongatta. A bécsi gombkötőre gondolt és a Mozart-dallamokra, amelyek most, hogy ennek itt megjött a hangja, kezdtek elhalni, a messzeségben. Sírnia akaródzott. De csak délután kezdte el, miután Manasse papa hozzálépett és megsimogatta a fejét.

– Mazeltov, Malkele, menyasszony vagy!

De hiába sírt. És hiába sírdogált még hetekig. A nászmennyezet alatt is csak a könnyes arcát látták, nem az elgyötört szívét. A mennyezet alatt minden zsidóleány sír. Az özvegy Menyasszonyt, Jeruzsálemet siratja. Hangos szóval nem panaszolt, nem tiltakozott. Nikolsburgerek nem lázadnak. És kétszeresen nem lázadnak, ha nők.

(Folytatás következik)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 21. szám – 2014. október 15.