Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 7.

A Messiás bármikor megjöhet

Manasse papa még beljebb vonult önmagába és a családtól egyre több szerénységet, lemondást, belső szigort és tisztaságot követelt. Régi gondolkodását tévesnek, bűnösnek minősítette. Kedvenc újságját, a Frankfurter Journalt, lerendelte, német olvasmányait száműzte a könyvespolcról. Még Lessing Bölcs Náthánjának és Moses Mendelssohn „Phádon”-jának sem kegyelmezett meg, pedig hogy lelkesedett ezekért valaha. Teljesen levetette a nyugati formákat. Szakállát nem nyírta, haját nem rendezte, tükör elé nem állt. Fültincset növesztett és a feleségét már csak a héber nevén szólította: Cheile. A gyerekeinek sem mondta többé: Márkusz, Ráchel, Annerl, Ginachen, hanem Mordecháj, Ruchele, Channele, Malke. Ez súlyos visszaesés volt a család szemében, de előtte erről nem mertek nyilatkozni. Gondja volt rá, hogy Ráchel vőlegénye ne csak jó kalkulánsnak bizonyuljon, de egyúttal éles pilpulistának, a Talmud hajszálfinom értelmezésén és meglepő fordulatain edzett vitatkozónak. Channele esetében még szigorúbb volt. Fontosnak tartotta a kohanita származást és a vakbuzgóságot is elvárta a fiatalembertől, hogy húszéves fejjel „lamdonnak”, tudósnak tekintsék.

Sulemmel szemben egészen más igényei voltak. Sulem vaskos-vörös tincseivel, vedlett kabátjában, halzsíros csizmában a legsötétebb Máramarosból érkezett. Vagy ha nem is közvetlenül onnan, hiszen közben a homonnai, hunfalvai és újhelyi jesivákat is megjárta, a zsidó napszámosok és kisparasztok megyéjét még nem vetkőzte le. Voltak megnyerő tulajdonságai: türelmes volt és igénytelen, hajszolta a törvényt és tisztelte a tekintélyt. És vasszorgalommal tanult. A nappali biflázás nem elégítette ki, fél éjszakákon át ült a gemára előtt, hogy a templomjog, papi-jog, büntetőjog, az áldozás és a földszombatolás ezer évek óta szünetelő törvényeit alaposan és még a kellő időben megtanulja. (Mert a Messiás bármely pillanatban megérkezhet, az őshaza alkotmánya újra esedékessé válik és ő itt áll készületlenül.)

A vendéglátó asztalnál szerényen viselkedett. Szabadkozott, ha kínálták és mélyen elpirult, ha a végén mégis kérnie kellett. Ha azonban nem értette meg a Misna fukar mondatait, ha tanulmányai sűrű ágbogaiban elakadt, feszélyezettség nélkül kérte a tanultabbak segítségét. Nem volt fafejű, de mert lomhán és tele szájjal beszélt, a „lamdon” nem igen nézett ki belőle. Erősen érezte a fogyatékosságait, de az volt a becsvágya, hogy idővel a lamdonon is túltegyen és joggal rászolgáljon az „ámhárec”, sültparaszt, merő ellentétére, a „tálmid cháchám” címre, hogy élete tekintélyesebb felében már csak így, Bölcs Tanítványként tiszteljék az emberek.

Szombat délelőtt, mialatt az ebédlőben tányérok és evőeszközök csörömpöltek, hallani lehetett a férfiak hangos vitáját. A két sógor, Azriel és Semája a szoba ablakos sarkában vagy a szomszéd szobában a talmudi tulajdonjogot magyarázta Sulemnak. Sulem a tanulás ősi szabálya szerint igyekezett felbontani és fennszóval elismételt példákkal világossá és megemészthetővé tenni nehéz anyagát.

– Ruben kölcsönadott Simonnak egy tevét, Simon továbbadta Lévinek, Lévinél az állat megdöglött…

A két tanultabb férfi nem egy alkalommal beugratta őt egy-egy fogas kérdéssel.

– A jeruzsálemi főpapnak, a kohén-gádolnak négy édes leánya van, Sára, Rebeka, Ráchel és Lea, és két mostoha leánya, Bilha és Zilpa. Kérdés: hány részre kell elosztani a templomi adományt, amelynek asztali élvezete a főpapi család minden törvényes tagját megilleti.

Sulem a szemek apró villanásain már észrevette, hogy útvesztőbe terelik. Hosszan elgondolkodott és óvatosan felelte:

– Föltéve, hogy az engedelem a mostohalányokra is kiterjed, hat egyenlő részre kell felosztani az adományt.

Azriel, akinek bal szeme héja szűkebb volt, csak nézett rá ezzel a gúnyos félszemével. Semája táncolt a sarkán és a kohaniták dühkitörésével ordította:

– Máramarosi birka! Ámhárec! A kohén-gádolnak nem is lehetnek mostohaleányai. A jeruzsálemi főpap csak makulátlan szüzet vehetett feleségül, özvegyet vagy elvált asszonyt soha.

Sulem halálosan szégyellte magát, de igyekezett nem neheztelni a megszégyenítőire. Mert ahogy a bölcs tanító a tanítványaitól is tanul, úgy tanul a Bölcs Tanítvány mindazoktól, akik leszidják és kinevetik.

Volt Sulemnek még egy-két erénye, a többi közt a szolgálatkészsége. Két öreg bócher teljesített szolgálatot az agg rabbi személye körül. De ha nagyon terhes vagy finnyás volt a munka, Sulemet hívták. Sulem éjjel felkelt az ágyából, panasz és kényeskedés nélkül hordta az edényt a betegeskedő öregember után. És ha át kellett fektetni az egyik ágyból a másikba, segítséget se kért, átnyalábolta a rabbit és vitte erős karjaiban mint egy nyűgös gyermeket.

Ki hitte volna akkor még, hogy Sulem a jövő embere? A szegény kosztnapos, aki félrebillent fejjel várt az asztal végén, hogy mindenki leüljön és tányérja mellől lélegzetvisszafojtva nézett át a legkisebb Nikolsburger-leányra, inkább remélhette, hogy sevuósz éjszakáján, a tóraadás és orgonavirágzás ünnepén, előtte is meghasad az ég, mint azt, hogy Malkele lesz a felesége.

Manasse papa sokáig hallgatott. De egy szombat délelőtt, mielőtt még Sulem megérkezett volna, így szólt Heléna mamához.

– Cheile szívem! Elég volt a házizsidókból és kancellárokosítókból. Elég a rőfösökből, kalmárokból, zálogosokból, posztósokból, bőrösökből. Legyen végre egy Istennek tetsző jámbor is a családban.

Heléna mama sejtette, kiről van szó, de úgy tett, mintha nem értené.

– Ha illik hozzánk és egyébként is megfelel, miért ne lehetne Istenfélő is egyúttal?

(Folytatás következik)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 19. szám – 2014. október 15.