Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 4.
Regina, azaz Malkele
A morva és a magyar utakon már ő is szaladt. Az első szaladás még sétának tűnt fel, vidám költözködésnek Nikolsburgból Pozsonyba. Helén mama sóhajtozott és sírt, Manásse papa indulatoskodott, Mordecháj testvér nem akarta megérteni a futást. A nénjei is duzzogtak. De ő és az alig egy évvel idősebb Channele csak nevetett. Ha sütött a nap, ha megeredt a zápor, ha leesett egy láda a szekérről és eltört egy öreg bútor vagy edény: mindenen nevettek. Az is roppantul tetszett nekik, ha az országúton huszárok vágtattak el vagy ha a nagykucsmájú galíciai dzsidások ellengették zászlócskáikat és a lovak ettől megijedtek. A mama sopánkodott, a papa korholt, Mordecháj leszamarazta őket. Jó volt akkor csacsi gyereknek lenni. Mailech is nevet, Jitele is nevet a kapkodás és a zűrzavar nekik mulatság. Örülnek, hogy utazhatnak. Örülnek, hogy nem kell szobában aludniok, kényelmes ágyban, szabad végre a szűk és zsúfolt szekéren is. A jóisten tartsa meg a jókedvűket.
Akkor őt még Ginachennek hívták. A nagypapa, Dávid Lévi, akarta, hogy Regina legyen a neve, ez a nagy Mária Teréziára emlékeztetett, aki oly kegyes volt a Nikolsburgerekhez és akit Dávid Lévi még személyesen ismert. Ő volt a Nikolsburger-leányok közt a legkisebb. A hetedik. A szombat, mondogatta Manasse papa és a szombat beceneve Malke. Malke héberül ugyanaz, ami latinul Regina. Akár Ginachennek szólították, akár Malkelének, ő volt a család becézettje, a kis királynő.
A Nikolsburgerek évtizedeken át a nikolsburgi herceg védelme alatt álltak. Ami ennél is többet jelentett: ők voltak a Kaunitzok házizsidai. Nikolsburger Jósua kapta a megbiztatást az austerlitzi Kaunitz-birtok termésének az értékesítésére és Jósua, így beszélik a családban, elszámoláskor pénzt és eszes ideákat adott a nagyhatalmú kancellárnak. Jósua fia volt Dávid Lévi, aki a családban „a nagy” melléknevet viselte. Dávid Lévi a bécsi udvarnak is szállított, árut és jó tanácsot príma primisszimo.
De mit használt okosság, pénz, és a legmagasabb helyre juttatott sok elsőrangú gondolat, ha a végén a tizenkét zsinagóga városából, Nikolsburgból is szaladni kellett. Manasse papát nem háború, nem pestis és nem a tömeg zsidógyűlölete zavarta el, hanem épp a legmagasabb hely könyörtelensége, a császár zsidóapasztó törvénye. Manassénak kilenc gyermeke volt, hét lány, két fiú. A vasszigorral végrehajtott császári rendelet szerint csak az elsőszülött fiú házasodhatott Morvában. Mire a többi is sorra került, Manasse szaladt fűhöz-fához, de a végén csak azt tehette, amit a kevésbé befolyásos zsidó családapák tettek; kivándorolt. Pozsonyban nehezebb volt az élet, mint a kegyúri védelem alatt álló Nikolsburgban, de a császár ott király volt és a királyi törvények nem ismerték a családalapítás numerusz klauzuszát.
Azért Pozsony is szép volt és az öreg Ephraim-palota a váraljai gettóban valóságos galambdúc. Csak a háromemeletnyi pince az udvar nyirkos mélyén volt oly vigasztalanul nyomorúságos. Talmudisták, házalók, ócskások, kofák, tanítók, halottmosók és tóramásolók laktak itt népes családjaikkal. A Nikolsburger-lakás az utcára nézett a felső emelet déli részén. A fecskefészkes eresz alól fel lehetett bámulni a várba, a sarokbástyák zöldfedeles tornyaira. És nézni lehetett a katonákat, amint feszes fehér-piros egyenruháikban a ház előtt meneteltek. Kezüket ütemesen lóbálva énekelték:
Oh Pressburg, oh Pressburg, du wunderschöne Stadt!
Darinnen liegt begraben so manicher Soldat…
Lefekvéskor a kürtös Bécsnek fordulva fújta a takarodót. Nagy csend lett köröskörül, csak néha lehetett hallani egy elkésett baka lépteit, amelyek az utcakövön kopogtak, mint a szívdobogás. Hét napi sötét áristomot kapott a katona, mert zavarta a szignát és a bécsi Burgban nem hallhatták minden mellékzörejtől mentesen. „Ferenc nem fekszik le addig,” mesélte Manasse papa, „amíg harmadszor nem hallotta. Ha tudja végre, hogy a birodalom keleti tartományaiban is mindenki nyugodni tért, magára húzza a selyempaplant és elalszik.”
Ezt a szép időt is elseperte a vihar. Este a gyerekek még hallgatták a takarodót, Ferenc is hallgatta és, jóéccakát, népeim, a fal felé fordult. De reggelre farkasordító téli nap, trombitaszó, lódobogás, lárma: döngött és rengett mindenfelől. A gettó didergett, futkosott. „Háború! Jönnek a franciák!” A franciák még nem jöttek. Katonák érkeztek minden irányból, gránátosok, vasasok, könnyű gyalogosok. Dobszóra marsoltak és nem énekeltek. Lovasok száguldoztak az elszűkült úttesten, ágyúsok, szekerészek. Magyarok, oroszok, morvák, tiroliak, piemontiak. És harmad-negyednapra özönlöttek vissza, rendetlenül, rongyosan, sántítva, felkötött karral és véres kötéssel a fejükön. Manasse papa egy félvak lovon nyargalt be a Váraljára. A szeme égett, homlokán mélyre vonultak a ráncok. Leroskadt egy székbe és kifúltan csak ennyit mondott:
– Austerlitznál minden elveszett!
A többiek azonnal tudták, mi történt. Ő csak évekkel később értette meg teljesen. Austerlitznál három császár verekedett. Az osztrák, az orosz és a francia. A francia győzött. A nagy szerencsétlenség nem az volt, hogy a szövetségeseket megverték. A cár elvonult vert seregével és új háborúra készült. Ferenc leadott egy-két tartományt és hazaküldte katonáit. „Most kicsit pihenjetek,” mondta nekik, „majd üzenek értetek.” A két császár kiheverte Austerlitzot. A Nikolsburger-család nem heverte ki. A francia ágyuk felgyújtották a Kaunitzok majorjait és ami gabona nem égett oda, azt elvitte az ellenség. A hercegi magtárakban ott feküdt a család egész vagyona, még kölcsönpénz is jócskán.
(Folytatás következik)
A szerzőről:
Kaczér (Katz) Illés 1887-ben született Szatmáron és 1980-ban közel száz évesen hunyt el Tel-Avivban. Hányatott élete a korabeli zsidó sorosot példázta, mivel hosszú éveken keresztül volt emmigráns Bécsben, Kolozsvárott és Berlinben, majd 1938-ban sikerült neki Hitler és a Holocaust elől Londoba menekülnie, ahonnan az 50-es éveben Izraelbe alijázott. Főbb művei: M. Khafrit az egyiptomi asszony, regény (1916); Dr. Hulla, elbeszélések (1926); Ikongó nem hal meg (1936) majd Tel-Avivban látott napvilágot sűrű egymásutánban a tetralogia négy kötete: Ne félj szolgám Jákob; Jeriko ostroma; Három a csillag; Kossuth Lajos zsidaja.
Az első kötet, aminek a hatodik számban folytatásos közlését megkezdtük – rövidesen könyv alakban is megjelenik.
Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 12. szám – 2014. október 6.