Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 20.

Új zsidó? Régi zsidó!

Sulem eddig türtőztette magát. De már nem bírja. Azok ott alkudozásról és pénzről beszélnek.
– Nem volna jobb, Malkele, – kérdezi szemrehányón – ha elővennéd a Cenerenét és valami szépet olvasnál fel a gyerekeknek? Sábesz van.
Malkele tudja, hogy sábesz van. Hallotta már ma jó néhányszor. Csak azt nem tudja, hová rakta a nagy szaladáskor az asszonynép jámbor olvasókönyvét, a Cenerenét. Ezt azonban csak egy vállrándítással árulja el. Vannak itt sürgősebb teendők. Ez a Mailech az úton lerágta a kenyér ducát. Máskor megfenyítette volna érte, most csak megdorgálja és enyhe büntetést mér ki rá. „Ha nem etted volna meg, te kaptad volna. Most vársz, amíg sorra kerülsz.” Kenyeret szel, nyújtja Jitelének. Ad neki egy csésze tejet. Lyukat tör a tojásba, sót hint belé, megkavarja. „Itt van, Jitele.” Mailech duzzog, de a végén ő is kap tejet, kenyeret és egy sóval ízesített nyerstojást. „Nesze, Mailech, ettől szép hangod lesz. Jövő héten már énekelhetsz a károlyi zsinagógában.”
– És ha nem megyünk Károlyba, hanem itt maradunk? – kérdezi Jitele. – Itt a kenyér is olyan jóízű.
– Nem maradunk itt.
Sulem nem akarja észrevenni, hogy a család kenyeret eszik, amelyet szombaton sütöttek, és tojást, amelyet netán szombaton tojt a tyúk. Nem akarja hallani, mit beszél a gyerekekkel Malkele. Újraénekli Léa ősanya versét: „Mert meglátta az Úr az én nyomorúságomat.” És az öreg uraságra gondol, aki most újraüzent, mert meglátta Malkele előrehaladott állapotát. Hívják az ebédhez, szabadkozik, hogy egy-két vers még hátra van. De a gyerekek csámcsogása és a kenyér eláradó illata fellázítják a gyomornedveit. Sietve lehadarja a hátralevő verseket. Feláll, elsimítja a ruháit. A patakhoz megy, kezet mos. Leül az asztalhoz, behunyja a szemét, hagy elmondja az áldást. És hogy ne lássa a friss parasztkenyeret, amely oly csábítón és szemrehányón néz rá. Malkele kínálja tejjel. Köszöni, tejtől neki csikarása van. A tojást is elhárítja, a nyers tojás, reszeli a torkát. Nem tud majd zemirószt énekelni a második lakoma végén. Kikotorja az asztalkendő alól a darabka bőrkemény sajtot. Eszik egy harapásnyit, a többit visszateszi.
– Ez délutánra marad, Malke szívem, a harmadik lakomára. Hogy áldhassuk az Atyát a sok jóért, amit ígér itt nekünk.
Várja, hogy Malkele feleljen. Malkele csak biccent, igen aprót biccent. Nagyon oda kell nézni, hogy az ember észrevegye.

* * *

Estére megered az eső. Az asszony a gyerekekkel behúzódik a szekér ekhója alá. Sulem előveszi öreg rókabőrrel bélelt kabátját, amellyel jó időben, ha a felesége vagy a gyerekei melléje ültek a bakra, a kemény deszkaülést puhította. Csak a vállára dobja, hogy éppen rajta legyen. Nagy, kerek, sok vihart látott kalapját, amelyet fölöttébb kedvel, mert ebben lett vőlegény, a szemére húzza, és elálldogál a nedves, süppedős réten. Keresi az égen a három csillagot. De csillag nem jön, tovább kell szombatolni, mint máskor.
Az eső nem bántja. Még örül is neki. Egész nap szép idő volt, most hogy a Királynőt búcsúztatja, illik, hogy könnyezzenek az egek. A napokban illesztette be a tizennyolc áldómondatai és könyörgései közé a téli évszak megfelelő versét: „Adj nedvességet és esőt”. Most, hogy a hétköznapba indul, azt kell mondania: „Adjon neked Elóhim az egek harmatából, a föld kövérjéből, gabonát és mustot”. Feje fölött harmatló ég, lába alatt a föld televénye. Szép jó hely ez, vajon itt maradhat vagy futnia kell tovább?
Ebéd után kiesett kezéből a könyv és elszunyókált. „Jó levegő ez itt,” mondta Malkelének, „leszedi az embert a lábáról”. Malkele szomorúan mosolygott. „Nem ettél, Sulem, attól vagy olyan fáradt.” Dehogyis attól, gondolta Sulem. Amikor ágyban aludt egész héten és nem a bakon ülve és amikor babsóletet evett és vagdalt aprólékkal és árpakásával töltött libanyakat, akkor is elálmosodott szombat délután. Nem rossz a rizzsel kevert bab, és ha bab nincs, a csicseriborsó is megteszi. A fődolog, hogy kellően zsírozott és fűszerezett eledel zárt fazékban és zárt kemencében főjön péntek déltől szombat délig. Ha van benne egy kis marhaszegy, annál jobb. Hogy tudja ezt elkészíteni Malkele! Pipázni nem szabad ilyen dús szombati ebéd után, de elbóbiskolni muszáj.
Amikor felébredt, népes volt a rét. Jöttek a falubeliek megbámulni a családot. A jobbágygyerekek közelebb merészkedtek Jiteléhez és Mailechhez, az asszonynép Malkelével elegyedett szóba. Egy tépett vonású zömök paraszt kurtanyelű pipával a szájában a gyékénye elé állt és kérdezte:
– Te vagy az új zsidó?
A szakállába mosolygott.
– Én már régi zsidó vagyok.
– Azt látom. De te vagy-e az új csárdás?
– Én Sulem vagyok.
A paraszt bólintott. Tiszteletnek vette, hogy Sulem bemutatkozott. Nyújtotta nagy nehéz kezét.
– Az én nevem Jobbágy Vízhordó Márton.
Ezt a kezet elfogadta Sulem. Nem jelentett se alkut, se üzletkötést, csak egyszerű barátkozást.
– Azt tanácsolom, Sulem zsidó, siess avval a kocsmával.
Sulem csak húzta felfelé a vállát, mint aki azt mondja: erről ne beszéljünk.
Jobbágy Vízhordó Márton szívta a kialudt pipát és köpött.
– Nemcsak azért mondom, mert holnap már vasárnap van és vasárnap nekem zárva lehet a templom, de nyitva legyen a csapszék. Amit én javallok, annak megvan az értelme. A gyékényesi uraság Váraljáról akarna, hozni zsidót. Neki a Herskovics az embere. Herskovics apja Gyékeny Gida úr apósánál volt zsidó harminc évig.
(Folytatás következik)
Részlet egy közeljövőben megjelenő könyvből

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 49. szám – 2014. november 17.