Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 2.

 

Jeremiás forró fazeka

 

Fontos volt, nagyon fontos volt, gondolja most Sulem, ahogy ül és tűnődik a bakon. Reb Jóna elmondatta magának a két szorongatott esztendőt, amelyet fent töltöttek a lengyel-rutén hegyifaluban. A parasztok, észak elvadult fiai, kifosztották és az életére törtek. A szentember behunyta a szemét. Amikor megszólalt, mélyről és messziről jött a hangja, egy távoli ismerős világból. “Mit látsz Jerémijáhu? – Forró fazekat látok én, Uram, a fazék szája északon van.” Megrettenve hallgatta Jóna rabbi szavait: mi következik a próféta látomásából? Mi egyéb következhetett? “A veszedelem észak felől támad a föld lakóira.”

Hányszor olvasta ő is Jeremiás tüzes-fájdalmas mondatait. De csak most értette meg, ahogy reb Jóna a kellő helyen és az egyedül helyes hangsúlyozással idézte őket. Az új hangsúly sokmindenért kárpótolta, még az elveszett évek gyötrelmeiért is. Ámulattal a szívében ismerte fel, hogy az igazság alapjában véve egyszerű és közel van mindenkihez. De közönséges halandó csak akkor látja meg, ha az istenes világossá teszi. Reb Jóna Bátyover korántsem olyan nagy látó, mint volt a vak Juda Lőb Kunicz rabbi Szentmiklósón, – emléke legyen áldott. A homonnai Luria rabbi rejtélyes világító értelmét sem közelíti meg. Csak amolyan tiszamenti szent, akihez az átutazó vásárosok kis családi bajaikat és üzleti gondjaikat hozzák. De ha a kérdés a zsidó sorsból fakad és a nép létét érinti, megnő a kis rabbi és tekintete, mint a csillag, évek ködein hatol keresztül.

– Ábrahám délre vonult, Ur-Kászdimból Kánaánba, Kánaánból Egyiptomba. Jákob Keletre ment, Józsué a karddal és kürttel nyugatra. Északon lakott Assur és Káin. Északon élt Hámán. Északon volt Bábel, amelynek vizeinél ültünk és sírtunk. Északról indult el Jáván királya Antióchusz, hogy szétzúzza Jeruzsálem köveit és szent köveinken a betűt.

Mindezt most mondta neki reb Jóna. Milyen kár, hogy két évvel előbb útba nem ejtette Bátyut, amikor Újhelyről futott északra. Ha akkor mondta volna, még idejében megfordul és keletre költözik. Vissza, a kedves, madárfüttyös Máramarosba. Vagy délre megy valamelyik nyírségi faluba. És miért ne Kállóba? A nagy Öreg, Eizikl rabbi, már meghalt, de a nótája, amely a közeli hajnalt ígéri Izráelnek, itt maradt; a harmadik szombati lakomán éneklik a kállaiak.

Szól a kakas már.

Majd megvirrad már…

Kálló jobbra van, Károly balra. Vajon balra tért-e Kese a keresztúton? Nekik most Károlyba kell menniök.

Károly a felesége gondolata volt, már két évvel ezelőtt oda akart költözni. Malkele hajszolja a nyugalmat és a jólétet. De nyugalom és jólét kerüli a hajszolóit. Károlyban lakik a sógor, Nikolsburger Mordecháj, aki majd csak talprasegíti őket. És ahol kilencven zsidó család megél, jut ott kenyér a kilencvenegyediknek is. Ő a tanítói pályára gondolt, de a szigorú Malkele azt mondta: a tanítóságtól éhen lehet halni, inkább vegye a fütyülőt és batyuzzon a falvakban. De aki nem ért a kereskedéshez, az üzlettől is éhenhalhat. A károlyi sógortól húzódozott Sulem. Ezek a Nikolsburgerek oly magasan hordják az orrukat és oly elviselhetetlenül kegyesek. Büszkék a származásukra, üzleti tehetségükre, társadalmi helyzetükre és őt, máramarosi ökörhajcsárok, kavicskubikusok és földtúrók ivadékát kinézik a családból. Százszorinkább koldulni vadidegennél, tartani a tenyeret krajcárért, félkrajcárért, nem kapni semmit, csak szidást és szégyenszemre odébbállni, mint nyelni az ünnepi falatot egy Nikolsburger asztalánál…

Ezek a tiszai mocsarak jobbról és balról, ezek az alattomos zajok és árnyak, mily riasztók. Ez még egy darab észak… gyüte, Kese! Reb Jóna házában mesélték: ezekben a nádasokban fogták el tavaly nyáron Madár Imrét. És még régebben, hét-nyolc éve, itt hajszolták meg és kerítették be a császáriak a három banditává vadult francia gránátost. Az orosz hómezőkről vetődtek ide a kenyérre, melegre, pénzre és asszonyhúsra kiéhezett ordasok. “Ez egyike ama ritka eseteknek,” jegyezte meg reb Jóna, és szemében a gúny és a megvetés lángocskái gyúltak ki, “hogy osztrák fegyverek idegen segítség nélkül legyőzték a Korzikai katonáit… De erről ne beszélj, Sulem. Eszedbe ne jusson. Ne is gondolj rá soha.”

Ne is gondoljon rá. Ha nem mondta volna reb Jóna, hogy ne gondoljon rá, eszébe se jutna. És ha nem mondta volna, hogy Jákobot Ézsau árnyéka kíséri, nem is gondolna rá. Miért nem akar ma világosodni? Pénzt! – ordítják a haramiák. Pénzt vagy életet! Honnan vegyen egy szegény, mindenéből kiforgatott zsidó pénzt? Reb Jechiel Kranztornak van pénze, ő ma a Hegyalja leggazdagabb zsidaja. De Kranztor csak nevet a rablókon, akár gránátos franciák, akár fejszés betyárok, ő a legzimankósabb éjjel is mer utazni, reá jópénzért maguk a császári muskétások vigyáznak. Rúdra akasztott lámpással és puskával a vállukon kísérik, ha kiviszi lengyel földre, Boroszlóba, Havasalföldre a bort és hazahozza üres hordóit és duzzadt erszényét. Sulemnek, uraim, egészen lapos az erszénye. Hétfőn még volt benne két forint tíz. Hogy hova lett a temérdek pénz? A jó pandúr, aki a passzust kérte, két hatost kapott, feleletül a sok gyötrő kérdésére: honnan? miért? hova? kihez? micélból? Egy garasért szekérkenőcsöt kellett venni, hogy fék és tengely ki ne gyúljon a nagy sietésben. Négy krajcár volt a sligovica; öt napra nem sok és még lötyög egy-két korty a fakulacsban. Négyszer tej a gyermekeknek, nem is négyszer, ötször, az háromszor kettő és kétszer három, tizenkettő. Vágott dohány három. A vámnál kétszer három, egyszer négy. Másfél tucat tojás hét krajcár. Másfél font faggyúgyertya a szekérlámpásba és péntek estére, mert hátha későn érnek be Károlyba és Blimele sógorasszonynak nem lesz elég: nyolc. Komp tizenkettő. Igazság szerint csak hat, de az éjszakai indulás duplán számít. Maradt, menny is? Maradt hetvenegy. Hiszen akkor még volna nálad egy forint kilenc. Volna. De három ezüst húszast, egy teljes forintot Jóna Bátyovernénál hagytunk, hogy szombatot csinálhasson a szentembernek. Maradt összevissza kilenc. Kilenc krajcár osztrák értékben. Az is pénz. Lehet kezdeni vele valamit Károlyban. De érdemes kilenc krajcárért megtámadni a zsidót? Hogy itt volna még a ló meg a szekér? De hogy nyikorog ez a szekér! És ha én lovat akarnék rabolni, betyár urak, tüzes, madárgyors csikót néznék ki magamnak, ilyen göthös Kesére rá se köpnék.

 

(Folytatás következik)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 8. szám – 2014. október 6.