Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 13.

“Béke veletek, béke angyalai”

Miután ezt oly ésszerűen elintézte Sulem, a változott tény igazolásául bebújt a lakószobába, motoszkált és ült is benne egy-két pillanatig. Azután a Csermelyhez sietett, amely kristálytiszta vizével ott folydogált a Cigányrét szélén. Ivott belőle, megmosta kezét-arcát, nedves ujjaival végigfésülte szakállát és tincseit. Elkészülvén a pénteki tisztálkodással, türelmetlenül és nógatón odaszólt a feleségének, hogy hozza rendbe a gyerekeket és a lakást, gyorsan, gyorsan, két perc múlva már késő lesz. Elfordult a családtól, háttal a lemenő napnak. Még hátralékban volt a köznapra esedékes alkonyati imasorral, de ezzel már sietett, készült elébemenni a Menyasszonynak, hogy üdvözölje.
Jer, fogadjuk, jó barát,
Szombatot, a szép arát.
A felesége szerette volna, ha egy rövid percre vele is foglalkozik. Tudni akarta, kaphat-e tőle pénzt. De Sulem már kirakta zsebéből a hétköznapot. Pénzhez nyúlni már nem szabad. Még említeni is bűnszámba megy. Malkele ezt egy sóhajjal tudomásul veszi. Meglazítja a saroglya köteleit, lecsúsztatja a nagyládát… „Segíts, Jitele, hogy meg ne szakadjak.” Keresgél benne. Kivesz egy gyolcsba burkolt cserépszilkét, egy fehér selyem fejkendőt és egy nagy pirosmintás kázsmírkendőt. Az edényt és a kázsmírkendőt odaadja Jitelének.
– Szaladj be a faluba, valamelyik parasztasszony ad neked tejet, adja tele. Vigyázz, el ne ejtsd. Mondd neki, már nem küldhetek pénzt, mert szombat van. De itt a zálog, holnap este kiváltjuk. A sárba ne lógasd a rojtjait, ez még Berenike nagymamáé volt.
Jitele elsiet. Mailech futna utána, az anyja húzza vissza.
– Mailech, te itt maradsz. Meg kell mosdassalak szombatra.
Kiszed a ládából szappant, csorba szarufésűt, gyolcstörülközőt. És akárhogy szabadkozik a gyerek, hogy a Csermely hideg, a szappan csípi a szemét, a fésű cibál, megmosdatja, megfésüli: így, most már szép fiú vagy Mailech. Maga is tisztálkodik és az ünnep tiszteletére fejére köti a fehér selyemkendőt. A szíve nehéz. De mert a kisfiú oly várakozón néz rá, igyekszik mosolyogni. Előveszi a vászonbatyuba tett maradék ennivalót, kivesz a ládából egyet-mást, egy fehér abroszt, bögréket, horpadt tepsit, négy hosszú faggyúgyertyát. A gyertyákat egy késsel kettészeli és a kést sietve a földbe szúrja, mert a faggyú tisztátlan és a kést nem használhatja a háztartásban mindaddig, amíg az anyaföldben meg nem tisztult. Ehhez legalább nyolc nap kell és hol lesznek ők nyolc nap múlva! De gondolkodhat ezen Malkele most, hogy a körmére ég a szombat?
Hét félgyertyát a tepsi aljára csöppent, a nyolcadikat, amelyet elébük fektet, kicsit nagyobbra hagyja. Megteríti a fehér abrosszal a ládát, horgolt kendővel letakarja az elszáradt kenyérdarabkát és a megmaradt sajtot, és ahogy így az asztalfőre helyezi, azt lehet hinni, két apró letakart kalács. A tepsit a gyertyával a kalács mögé teszi. Az asztalfő a szekérrúdnál van, a rúdra le is lehet ülni. A kényelem a házigazdát illeti meg. Lerakja a négy cserépbögrét, virágosat a két gyerek számára, önmagának a csorbát. Sulemnek a hibátlant. Sulem felé figyel, aki jobbtenyerét szakállas arcára tapasztva énekli a szombatindítót: „Gyerünk ujjongjunk az Úrnak.” Otthagyja az asztalt, az útra siet, néz a falu felé, hol késhet az a Jitele. Már kezd sötétedni. Na, végre itt van.
– Három helyen voltam, – védekezik a kislány – nem volt nekik. A negyedik helyen adtak. Lassan is jöttem, mert utánam szaladt egy kutya. Tudod, mama, ha az ember lassan jár, a kutya elmegy. Aztán vigyáznom is kellett, hogy ki ne ömöljön a tej.
– Jól van, aranyom, tedd le az asztalra. Mosdjál meg egykettőre. Itt a szappan, a törülköző, amott a víz. Aztán bontsd ki a hajad, én majd kisürüzöm és befonom. De szaporán. Az apád észre ne vegye, mert régesrégen szombat van.
Mire Jitele visszajön a víztől, Malke mama már tűzet csiholt a kovából. Meggyújtotta a nagy gyertyát és ezzel az aprókat. Elébe ragasztja a gyújtót a még pislogóknak. Szép nagy sor, a nagy vezeti a többit, mint a tanító a gyerekeket. Jitele és Mailech most Malke mamára bámul. Látták ezt már annyiszor, de most olyan új itt minden a kigyúló csillagok alatt. Malke mama arca hosszú és szelíd a fehér selyemkendőben. A szemfehérjében megcsillan valami, ami olyan, mint a gyöngyház. Most ellengeti tenyerét a lángok felett és behunyja a szemét. Arcára borítja keskeny kezét és megáldja a fényeket, háza lángjait. Az élők lángja négy, a halottak lángja kettő; az érkező életé egy. A nyolcadik a kiegészítő, mert a szombat lángjai nem éghetnek páratlanul.
Sulemet már világosság fogadja és terített asztal. Mielőtt belép, jobb tenyerét a feje fölé emeli, megérinti a képzelt ajtófélfán a mezuzát. A gyerekek fejére teszi kezét, megáldja őket. Rámosolyog a feleségére. Nincs semmi baj. Kicsit szellős a lakás, de nem kell tartani tőle, hogy becsurog az eső. Ha nem lesz eső, semmisem csurog be. Esni pedig nem fog, már a magas vendégek kedvéért sem, akik mint minden péntek este, ezúttal is eljöttek. Sulem nyújtja feléjük a jobbját. „Béke veletek, béke angyalai!” Már énekel és tapsolja hozzá a taktust. Jitele és Mailech vele énekel és vele tapsol. Köröttük vagy fölöttük a magas vendégek a szárnyaikkal tapsolnak.
Azután a Jóasszony Dicséretét énekli a család. Ezt még az őshazából hozta magával a nép. „Derék asszonyt kicsoda találhat? Többet ér az minden igazgyöngynél.” Sulem a pillái mögül Malkelét nézi, ez a dal neki szól. Következik a Kidus. Bor nincs az asztalon, csak frissen fejt tej a magas cserépszilkében. Máskor és másutt az ilyen péntekeste érvénytelen volna. Itt, ahol a gyertyácskák az égi gyertyák alatt világítanak, ősibb szabályok diktálnak. Sulem a magasra emelt tejesbögrével a kezében recitálja: „És befejeztetett ég és föld és minden serege és Elóhim megáldotta a hetedik napot.”

(Folytatás következik)

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 34. szám – 2014. november 12.