Ismerje meg az egyik legkiválóbb magyar költő, Tiszáról szóló versének zsidó versszakát, mely ros hásáná egy ősi szokását örökíti meg.
A kis Tisza hídján
A kis Tiszán át karcsú híd vezet, / Borongva állok a zöld víz felett, / Mely szilaj ifjúsággal, boldogan, / A mármarosi bércről most rohan.
Előtte az út hosszú és szabad, / Új tájon várja az új pillanat, / Kitárul előtte a végtelen, / Öleli büszkén és szerelmesen!
A hídon bús, kaftános raj mozog, / Ünnepi estén itt imádkozók, / Monoton dallam zsong a víz felett, / Kopottan, fázón ünnepel Kelet!
Ifjú Tisza, vad vággyal törtető, / Te fiatalság, szépség és erő, / Elnézem elmélázva a habot, / Mely tiszta zöld, acélos és ragyog.
S a másik Tisza jut eszembe már, / Mely Szeged táján oly merengve jár, / Iszapos, álmos, csöndes ott szegény / És rozsdás emlékek a fenekén.
És ahogy állok e zöld víz felett, / Valami nagy nyugalmat érezek: / Tisza! Vár ránk a tenger, a halál, / De ifjúságunk itten újra vár!
A fenti verset Juhász Gyula (1883–1937) 1906 szeptember végén vetette papírra, röviddel azután, hogy tanárvizsgát tett és a Máramarosszigeti Piarista Gimnáziumban kezdett tanítani. A szegedi születésű költő életét végigkísérte hazánk második legfontosabb folyója, mely ezrek előtt hömpölyög és kanyarog naponta.
Máramarossziget és környéke egykor vallásos zsidók népes tömegeinek is otthona volt. Az ott élő zsidók mint máshol, az ősi hagyományoknak megfelelően Ros hásáná, vagyis a zsidó újév késő délutánján a folyóparthoz vonultak, és ott aztán bűnbánó imákat mormoltak, majd végül jelképesen megrázták zsebeik sarkait. Bűneiket a vízbe vetették, így végezték el a táslich szertartását. Ezeket a meghitt és belsőséges pillanatokat örökítette meg versében Juhász a máramarosszigeti pályájának legelején.
