Közismert, hogy ezen a napon a Tóra előírásai szerint sanyargatjuk a testünket: tilos az evés, az ivás, a mosakodás, az illatszerek használata, a bőrcipő viselése és a házasélet. Ezeken kívül azonban, ahogyan minden más ünnepen is, számos helyi hagyományról, illetve szélesebb körben elterjedt, de a nagyközönség számára kevésbé ismert gyakorlatról tudunk. Ezek közül mutatunk most be néhányat.
Étkezés
Bár elsőre paradoxnak hangzik, mégis beszélhetünk a jom kipurhoz kapcsolódó étkezési szokásokról.
A jom kipurt megelőző napon micva a bőséges étkezés. Vannak, akik egy, mások két szeudát (lakoma) tartanak. A böjtöt megelőző étkezés a szeudá máfszeket (elválasztó lakoma), ezt mindenképpen illik megtartani. Bölcseink szerint, ha a jom kipurt megelőző napon lakomázunk, az felér a jom kipuri böjt micvájával – így olyannak számít, mintha két egymást követő napon böjtöltünk volna. Az elválasztó lakomán könnyen emészthető, és lehetőleg nem túl sós ételeket szolgálnak fel. Vannak, akik odafigyelnek, hogy mindenféle ételt, többféle húst, zöldséget, gyümölcsöt, halat is egyenek ilyenkor. Mások pont ellenkezőleg: tartózkodnak a haltól, illetve a nehezebben emészthető marhától is.
Egyes helyeken mézes süteményt (lékoch) küldenek egymásnak a családok, kifejezve azt, hogy mindannyian részesülünk Isten adományaiból, illetve azt, hogy szeretnénk, ha jó és édes évünk lenne. Egy másik szokás szerint nem küldik, hanem kérik a süteményt, azzal a szándékkal, hogy ha az ítélet szerint koldulnunk kell az új évben, akkor ezzel a kéréssel letudjuk azt.
Jom kipur napján illatos fűszereket szoktak szagolgatni, mert az erős illat erőt ad a testnek és a léleknek is. Ezen kívül érdemeket nyerhetünk az illatos fűszerekre mondott áldással. Igen elterjedt a szegfűszeggel alaposan megtűzdelt birsalma szagolgatása. A böjt végeztével könnyű ételekkel kezdjük az evést, hallal, bagelekkel, zöldséglevessel, és természetesen sok folyadékkal. A törökországi zsidók borsalmából és más gyümölcsökből készült kompóttal, valamint nagy pohár vízzel törik meg a böjtöt.
Jom kipurkor illik visszafogott, de ünnepi ruhába öltözni: az Ítélet Napján nem lehetünk magamutogatóak, de meg kell adnunk a napnak a kellő tiszteletet. Szokás fehér ruhát felvenni. Az asszonyok általában nem viselik az ünnepi ékszereiket, legfeljebb azokat, melyeket minden nap hordanak. A férfiak fehér kitlit vesznek fel.
A szíriai Damaszkuszban három új szoknyát varrtak maguknak az asszonyok jom kipurra: az elsőt Kol nidré estéjén, a másodikat a Tóra kivétele és felolvasása alkalmából, a harmadikat pedig a neila imára öltötték magukra. Azért volt a három szoknya, hogy megőrizhessék a tisztaságukat egész nap, amikor csak megjelentek a zsinagógában.
Erev jom kipur
Az engesztelés napját megelőző napon a férfiak, az engesztelőnap szentségének megfelelően, megmerülnek a mikvében, hogy rituális tisztaságban fogadják az ünnepet. Szokás bocsánatot kérni azoktól, akiket esetleg megbántottunk az eltelt év során, és adományt adni valamilyen jótékony célra. A kápárá szertartás során felajánlott állatot, illetve pénzt is adományba adják. A délutáni imát a férfiak igyekeznek a lehető legkorábban elmondani.
Az ünnepi gyertyák meggyújtása előtt egy nér nesámát is meggyújtanak – a lélek gyertyáját, mely a család elhunyt tagjaira emlékeztet. Ennek a gyertyának legalább 25 órán át kell égnie. Szokás, hogy jom kipur után nem gyújtunk új tüzet a hávdálához, hanem erről (vagy más, a böjt bejövetele előtt meggyújtott) lángról gyújtjuk meg a hávdálá-gyertyát. Vannak, akik a hálószobában is meggyújtanak egy gyertyát, hogy ezzel is emlékeztessék magukat arra, hogy ezen az éjszakán tartózkodniuk kell a házasélettől.
Olaszországban szokás volt, hogy a közösség férfijai, a gyerekektől az idősekig, gyertyákat készítettek az engesztelőnap előtt: egy nagyot a zsinagóga számára – ez volt a nér hábári, az egészséges gyertya az élő családtagokért -, és egy kisebbet, ha már nem éltek a szüleik, akkor az ő emlékükre, – ez pedig a nér nesámá, a lélek gyertyája, amelyet az otthonokban gyújtottak meg. Ami az egészséges gyertyából megmaradt, jom kipur végeztével hazavitték, és azt használták hávdálá gyertyának.
Kurdisztánban a jom kipurt megelőző nap reggelén készítették el a nér hámevoráchot – az áldott gyertya nevű viaszgyertyát. Magassága nagyjából két méter, átmérője mintegy 30 centiméter volt, és a közösség leginkább tisztelt tagja vitte egy különleges ünnepség keretében, dobszóval és tánccal kísérve a zsinagógába. A nők a tetőkön állva, dallal és üdvrivalgással kísérték a menetet. A zsinagógába érve kendőkkel és virágokkal díszítették fel a gyertyát. Bizonyos közösségekben délben, a gábáj (sámesz) házában gyűltek össze a férfiak, és elárverezték a gyertyát. Ezután a vevő a hátára vette a gyertyát, és a férfiak kíséretében a zsinagógába vitte, miközben a közösség nőtagjai a tetőkről mazsolával és búzával dobálták meg a vevőt.
Litvániában az elul (a ros hásánát megelőző) hónapban a súlyos betegségben elhunytak sírját a nők kanócokkal vették körbe, és közben imádkoztak. A kanócokat ezután a zsinagógában elkészített gyertyákhoz használták fel. Ezeket a gyertyákat nérot sel tfilának, az ima gyertyáinak nevezték, és készítésükkor erre az alkalomra szerkesztett szövegeket, imádságokat mondtak. Minden hozzátartozóért tettek hozzá egy-egy szálat, és minden szálhoz külön imádság tartozott. E szokás érzékletes leírását Bella Chagall: Égő gyertyák című önéletírásában olvashatják az érdeklődők. Mendele Mojcher Szforim (Sálom Jáákov Abramowitz, 1836-1917) Bájámim háhem (Azokban a napokban) című könyvében is szép beszámolót találhatunk.
Az 1196-ban két lányával együtt Wormsban meggyilkolt Dolce asszonyról is azt mesélte férje, a Rokéách néven ismert Elázár ben Jehuda rabbi (1165-1238), hogy „gyertyákat készített a zsinagóga és a tanház számára, és megtisztította azokat jom kipurra”.
Sok közösségben tartották e viaszgyertyák maradványait jó jelnek (szegulá) gyengélkedő gyermekek felépüléséhez, illetve a terhes asszonyok számára, nehogy elvetéljenek. A portugáliai ánuszim (titkos zsidók) különleges imákat mondtak a szombati gyertyáik előkészítésekor, és ezekben az imákban is fellelhetők a fent említett hagyományok.
„Neilevásszer” és tóratekercsek
Jom kipur vége felé, a kohénok megáldják a zsinagógában a közösséget. Az áldás előtt kezet mosnak, az ebből származó víz a neilevásszer. A kézmosásra használt víznek különleges jelentőséget tulajdonítottak askenázi területeken. A meddő asszonyok, illetve azok, akik éppen szülés előtt álltak, még helyben, a zsinagógában, ittak a vízből, melyhez korábban fűszereket raktak. Mások szükség esetére vittek haza a vízből. A viták megelőzése végett a vizet rögtön azokba az edényekbe gyűjtötték, melyeket még a neilá ima előtt vittek oda az asszonyok.
Kurdisztánban az anyák megvették a kisfiúknak azt a lehetőséget, hogy a tóratekercsekre feltegyék a rimonokat, amikor kivették a tekercseket a tóraszekrényből. Az apák feladata az volt, hogy tartsák a kisfiúkat, amíg elvégzik a feladatukat. Egy másik kurdisztáni szokás volt, hogy a lányok némasági fogadalmat tettek az engesztelés napjára – azt remélték ettől, hogy jó férjük lesz majd.
Lengyelországban a várandós asszonyok férjei igyekeztek a széfer Joná (Jónás könyve) felolvasásának jogát bármi áron maguknak megvásárolni.
A portugáliai titkos zsidók körében szeptember 10. volt a „bocsánat napja”, vagy a „nagy böjt napja”. Az elválasztó étkezés után a család minden tagja meghajolt a család matriarchája előtt, hogy az áldást adjon nekik. A fiúkat azzal áldotta meg, hogy legyenek olyanok, mint Ávráhám, Jicchák és Jáákov, a lányokat pedig azzal, hogy legyenek olyanok, mint Szárá, Rivka, Ráchel és Lea. Jom kipurkor titkos zsinagógákban imádkoztak, és – nehogy túlságosan felhívják magukra a figyelmet – sétával szakították meg nap közben az imádságot.
Jelentőségteljes böjtöt és jó végső bepecsételést kívánunk minden kedves olvasónknak!