Az elmúlt hetek megrázó eseményei mély nyomot hagytak Izraelben és az egész zsidó világban. A túszok kiszabadulása pillanatnyi reménysugár volt, amelyet gyorsan beárnyékolt azoknak a tragédiája, akik már nem térhettek vissza élve.
Erőt próbáló hetek állnak Izrael és a zsidó nép mögött. A túszok szabadulásának eufóriáját beárnyékolta azoknak a tragédiája, akik már csak koporsóban térhettek haza. Különösen fájdalmas volt szembenézni azzal, amit több, mint egy éve gyanítottunk: a Bibas család tagjainak, az elrablásakor 9 hónapos Kfirnek és a 4 éves Arielnek, valamint fiatal édesanyjuknak, Sirinek a meggyilkolásával.
Mindannyiunkat sokkolt a cinikus gonoszságnak és a brutális kegyetlenségnek az elegye, amivel a holttestek átadásakor és a törvényszéki szakértők vizsgálatai nyomán szembesültünk. Megható volt látni, ahogy a világ megannyi köztere, épülete és turistalátványossága, köztük a budapesti Lánchíd is, narancssárgába borult a két vöröshajú kisfiú és édesanyjuk előtti tisztelgés jeleként.
A két legfiatalabb izraeli túsz
A két legfiatalabb túsz, Kfir és Ariel, és az őket kétségbeesetten ölelő édesanyjuk képe örökre az agyunkba és a lelkünkbe égett. A két legfiatalabb túsz brutális meggyilkolása mellett ugyancsak letaglózó volt a legidősebb túsz, Slomó Manszur halálának híre. Bár másfél éven át reménykedett a családja, végül kiderült, hogy a 82 éves Slomót még október 7-én gyilkolták meg az otthonára támadó szörnyetegek. Slomó Manszur megölése önmagán túlmutató tragédiát hordoz magában. Az iraki zsidó férfi kisfiúként már egyszer túlélte a vérét kívánó csőcselék mészárlását: Slomó Manszur ugyanis a Farhudnak, az iraki zsidók elleni 1941-es véres pogromnak volt a túlélője. Élete és halála jól példázza az arab világból elüldözött több millió zsidó sorsát.
Miért fáj ennyire Ariel, Kfir, Siri vagy Slomó Manszur halála – túl azon, hogy minden ép lelkű ás elméjű ember elborzad a Hamász és a többi terrorszervezet brutalitásától. Azért, mert a zsidó nép egy szív és egy lélek. És ami az egyikünknek fáj, az fájdalmat okoz mindannyiunknak. Ugyanakkor éppen ebben az összekapcsolódásban van az erőnk is. Éljünk bárhol a világban, soha nem szakadunk el egymástól. Mind felelősek vagyunk egymásért és vigaszt nyújthatunk egymásnak a tragédiák árnyékában. Ám Iszráél cháj!
A cikk a Gut Sábeszben jelent meg.
