Leszállt az esti sötétség az oroszországi Kárlin utcáira. A zsidó lakosok mind behúzódtak otthonaikba és alaposan magukra zárták az ajtót. Az orosz kormány rendelete értelmében ugyanis sötétedés után zsidók nem tartózkodhattak közterületen. Volt egy hászid, a híres kárlini rebbe, Áron rabbi feltétlen híve, aki igen nehezen viselte ezt a korlátozást, mert így kevesebb időt tölthetett mestere közelében. Egy hideg, téli éjszaka annyira elhatalmasodott rajta a vágy, hogy láthassa a rebbét és szent szolgálatát figyelve felmelegedjen a lelke, hogy nem bírt otthon maradni. Mintha csak egy mágnes vonzotta volna ki az utcára… Kezében egy zsoltároskönyvet szorongatva sebesen rohant végig a városon, hogy mihamarabb Áron rabbinál lehessen.
Kisvártatva azonban egy orosz rendőr állta el az útját. Kérdés nélkül megbilincselte és a városi tömlöcbe vetette.
„Úgy tűnik, ez az éjszaka nem arra volt rendelve, hogy lássam a rebbét, de legalább a zsoltároskönyvemet nem vették el” – gondolta magában a hászid, majd nagy átéléssel elkezdte olvasni a zsoltárokat, egyiket a másik után. Miközben imájával az eget ostromolta, hirtelen valaki kitépte a kezéből a könyvet. A hászid most sem esett késégbe. „Lehet, hogy a rebbe nem akar ma látni és még a zsoltároskönyvemtől is megfosztottak, de egyvalami biztos: zsidó vagyok!” – mondta, és ettől akkora öröm öntötte el, hogy felpattant és táncra perdült. A börtönőr a cellához sietett a zajra és nem akart hinni a szemének. Hirtelen éktelen haragra gerjedt és a hászidra üvöltött: „Takarodj innen azonnal! Itt nincs helye beszámíthatatlan őrülteknek!”
A hászidnak nem kellett kétszer mondani. Fogta magát, kirohant a börtönből és vidáman folytatta útját Áron rabbi háza felé. A rebbe széles mosollyal fogadta: „Ha valakinek örömöt okoz az a puszta tény, hogy zsidó, hogy Izrael népéhez tartozik, az megmenekül minden bajból!”