A ropsici (Ropczyce, Lengyelország) reb Náftóli Cvi (Náftáli Cvi Horowitz, 1760–1826) a cádikok egyik legkiválóbbika volt. Leegyszerűsítve talán úgy is lehetne mondani, hogy ő volt korának legnagyobb csodarabbija az egész haszid világban, Kisenevtől (Chișinău, Moldova) Prosznitzig (Prostějov, Csehország) mindenhol.

Történt egyszer egy péntek este, röviddel, hogy a csillagok kezdtek volna világítani az égen, s beköszöntött volna a szent szombat, hogy Mojsele, a nyomorult Jankele fia nyitott be rabbi Náftóli Cvihez, aki rögtön megkérdezte váratlan látogatójától, hogy mi nyomja a lelkét. A kérdésre pedig Mojse a következőt adta elő:

„Jaj rabbi, hát még kérdi, hogy mi bajom? A szegénység az én bajom. A nyomorúság az én bajom! Hogy a kilenc gyermek, az asszony és apám, a vénségében megbénult reb Jánkele és én mind egy szobában lakunk. Egyetlen apró helyiségben. Oly kevés a levegő, hogy már-már megfulladunk. Mit csináljuk hát?”

A gondos cádik együttérző arcot vágva végighallgatta, majd a következőképp rendelkezett: 

„Hát ha csak ennyi a baj. Ezen könnyedén lehet segíteni. Mondd csak fiam, van neked tehened?”

„Éppen egy, egy vénséges riska…” – felelte Mojsele.

„Nu, éppen jó, kösd csak szépen be a szobába, s holnap este, a sábesz kimenetele után jelentkezz!”

– mondta a rabbi, majd békés szombatot kívánt.

Mojse persze úgy tett, ahogy a rebbe mondta neki, de bizony élete egyik legkeservesebb sábeszét töltötte el. A pihenőnap elmúltával rögtön el is panaszolta reb Náftóli Cvinek, hogy még rosszabb is lett a helyzet. „Nem lehet kibírni!” – kesergett a jámbor zsidó.

A rebbe újfent meghallgatta, majd fejét ingatva azt mondta: „Hm-hm, és mondd csak fiam, hogy vannak-e juhaid?”

Mojse kissé megütközött a kérdésen, hiszen mindenki tudta, hogy évente egyszer akkor jut valami kis keresethez, amikor juhait megnyírja, s eladja azt a kevéske gyapjút:

„Két göthös berbécsem van, miknek szinte zörögnek a bordák a gyapjú alatt.”

„Nu, tudod mit? Azokat is vidd be szépen a szobába!” – parancsolta a rabbi.

Mojse újfent szót fogadott, de az állatok okozta elviselhetetlen állapot miatt már korán reggel jelentkezett a rebbénél: „Irtózatos bűz terjeng a szobában! És azok a nyomorult berbécsek már kora hajnalban bégetni kezdenek, még azt a keveset sem lehet pihenni, mint addig! Rebbe, itt már csak valami csoda menthet meg bennünket!”

De a rebbe felemelte az ujját és így szólt:

„Nu-nu, nem kell még kétségbe esni! Hanem azt hiszem, hogy jót tenne, ha az összes baromfidat is a szobába terelnéd, a csirkéket és a pár libádat is, mind!”

Hát Mojsele pedig tisztelte, félte a rebbe szavát, s bár nem értette, hogy miképp lesz ebből csoda, a szárnyasokat is mind egy szálig beterelte a szobába. Másnap viszont sírva, teljesen összetörve rohant a rebbéhez: „Rabbi, én teljesen megrendültem a csodákban!”

„Megrendültél a csodákban?” – kérdezte meghökkenve a rabbi, s így folytatta: „Ember, nehogy vétkezz! Tulajdonképpen mi is a bajod neked?”

„Hogy mi a bajom? Hát az a bajom, hogy nincs már hová lépni a szobában. Az már nem is otthon, hanem egy valóságos istálló, tele piszokkal és bűzzel…” – vallotta meg újfent a baját Mojsele.

„Istálló? Miféle istálló?” – játszotta el a csodálkozót a ropsici szent.

„Micsoda istálló, hát a tehén, a két berbécs, a négy liba, a kakas és a hat tyúk… Hát nem elég ez rebbe?” – tajtékzott Mojse.

„Micsoda? Azok mind egy szobában vannak? Nu eredj csak haza gyorsan fiam, és kergesd ki azokat a ronda állatokat onnan, hát nem lakásba valók azok!”

– sürgette őt a rebbe.

S Mojse hazasietett, kikergette az állatokat a szobából, feltakarította a szemetet, rendet tettek, a felesége felsúrolta a padlót, jól kiszellőztettek és amikor másnap Mojsele és a rebbe összetalálkoztak a tanházban, akkor a jámbor zsidó derűs arccal újságolta reb Náftóli Cvinek: „Az Örökkévaló hatalmas csodát tett! Tágas, tiszta szobánkban végre nyomorult apám, feleségem, a kilenc gyermek és én is kényelmet leltünk!”

„A »csodarabbi«”, Zsidó Ujság, 1932. 8. évf. 39. szám, 8. old. alapján.

Fotó: Chris Bair on Unsplash