„Hogyan egyensúlyozhatunk az életünk és a kibud av v’em, vagyis a szülői tisztelet micvája között, ha a judaizmusban más utat választottunk, mint a családunk?” – évtizedekkel ezelőtt ez volt az első kérdés, amit az „Ask Rabbi Jack”, vagyis a „kérdezd Jack rabbi”-t programban feltettek Jack Abramowitz rabbinak, az Orthodox Union egyik állandó szerzőjének. A rabbi most a kérdést és válaszát a Jew in the City oldalán idézte fel.
A kérdést eredetileg egy anyuka tette fel telefonon, akinek a fia már egy ideje az Orthodox Union (OU) ifjúsági programjára járt el. Az anyát aggasztotta, hogy az OU negatív hatást gyakorol fiára. Történt ugyanis, hogy az anya elvesztette egyik szülőjét, s ezért a gyászévében minden nap eljárt a konzervatív (más néven maszorti) zsinagógai közösségébe, hogy kadist mondjon, azonban fia nem akar részt venni a maszorti irányzatban elfogadott koedukált minjánban, azokat nem tartotta kósernek, s a háláchá alapján csak a tíz felnőtt zsidó férfiből álló csoportot fogadta el kósernek. Ez pedig nagyon fájt a gyászoló édesanyának, és úgy érezte, hogy ez szakadást okoz kapcsolatukban.
A telefonbeszélgetés során az asszony elmondta a rabbinak, hogy egyébként egészen megérti a fiát, mivel, ő eredetileg egy reform zsidó családban nevelkedett, ahol például teljesen természetes volt, hogy szombaton a McDonald’s-ban ebédelnek, de amikor saját élete lett, elkezdett közeledni a vallás felé és a reform irányzathoz képest a sokkal inkább tradicionálisabb konzervatív judaizmust választotta.
Utána már nem ment többé ezekre a tréfli ebédekre, de ettől még nem érezte úgy, hogy elszakadna a családjától, csupán azt tette, amit úgy érzett, hogy helyes.
Ennél a pontnál a rabbi magához ragadta a szót:
„Hallotta, amit mondott? Ez tehát nem azt jelenti, hogy a fia eltávolodik a családjától, hanem csak azt teszi, amit helyesnek érez.”
Erre az asszony elismerte, hogy ennek valóban van értelme, s mélyebben is el kell gondolkodnia a helyzeten. Utólag pedig úgy tűnik, hogy az édesanya belátta, hogy semmi rossz nincs abban, ha a fia még közelebb kerül a valláshoz, mert a továbbiakban is eljárt a programokra, s az asszony sem telefonált többet ilyen irányú témában.
A szülői tisztelet, az egyik legismertebb és egyik legfontosabb micva, melyet a tízparancsolat között is megtalálunk.
A Tórában kétféle képen szerepel:
„Ki-ki az ő anyját és atyját félve tisztelje [»tiráu«] és szombatjaimat őrizzétek meg; én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek.” (3Mózes 19:3.) – míg itt a tisztelni, „félve tisztelni” azt jelenti, hogy egy gyermek nem ül a szülő székére, nem mond nekik ellen és nem beszél velük keményen (Kidusin 31b.), addig Mózes ötödik könyvében szereplő résznél így áll:
„Tiszteld [»kábed«] atyádat és anyádat, amint megparancsolta neked az Örökkévaló, a te Istened, hogy hosszú életű légy és hogy jó dolgod legyen a földön, melyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked.” (5Mózes 5:16.) – a „tiszteld” azt jelenti, hogy a gyermek ételt és italt visz szüleinek, nem ébreszti fel őket (hacsak nem akarnak egyébként is felkelni), gondoskodik róluk idősebb korukban (uo.). Azaz, érdekes módon, de az engedelmesség egyik tórai megfogalmazásból sem magyarázható.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ne kellene engedelmeskedni a szülőknek, sőt, általánosságban azt kell mondani, hogy a gyermeknek úgy kell cselekednie, ahogy azt a szülő kéri. Azonban vannak olyan körülmények, melyek fennállásakor, mégsem kell engedni a szülői utasításnak.
Mindenekelőtt az embernek nem szabad, sőt, tilos a szülőjére hallgatni, ha az anyja vagy az apja kérése a zsidó törvények megszegésére utasítja, ahogy áll ez a fentebb idézett Mózes harmadik könyvében is. Ahogy a gyermek-szülő kapcsolatát Abramowitz rabbi szellemesen megfogalmazza: ha a szülők a kapitányok és a gyerekek a közlegények, attól még az Örökkévaló a tábornok, akivel szemben a kapitányok sem hozhatnak ellentétes parancsot.
Alapvetően a szülőkhöz való engedelmesség azokra a dolgokra vonatkozik, melyek a szülők javát szolgálják (lásd: a RáSBÁ kommentárjárt a Jevámot 6-ra). Ha tehát az apa arra kéri a gyermekét, hogy hozzon neki egy csésze kávét, akkor vigyen neki. De ha az anya például azt mondja, „nem szeretem ezt az ingedet, ne ezt vedd fel”, akkor az nem igazán az anya dolga, és ilyen esetben nem is kell feltétlenül hallgatni a szülőre. (Van egy olyan vélemény is, mely szerint a szülők bármilyen utasításának megszegése sérti a feléjük áramló tiszteletet, de ez is csak akkor van így, ha valaki nyíltan szembeszáll, és kinyilvánítja, hogy nem hajlandó eleget tenni, – ezért aztán ezt a véleményt Abramowitz rabbi itt félre is teszi.)
Itt kezd bonyolódni a dolog: nem kell ugyan hallgatni a szülőre, hogy kivel házasodjon össze az ember, kivéve akkor, ha az esküvő szégyent hozna a család fejére. Nem kell hallgatni akkor sem a szülőre, amikor ők a ruha átvételére szólítanak fel, kivéve akkor, ha azzal bánatot okozna a szülőnek. Ez tehát egy meglehetősen szürke terepre vezet, s erős mérlegelést igényel az embertől, hogy meddig és kinek fontosabb a hosszútávú boldogsága, egyáltalán valóban kardinális-e a kérés és/vagy annak teljesítése. Egy piercing nem belövése hosszabb távon senkit sem befolyásol, de mondjuk az orvosi egyetemre való beiratkozás a saját akarat ellenére már egy másik szint.
Az ilyen jellegű kívánságok pedig természetesen vonatkoznak a vallási kérdésekre is. A gyermek járhat másik zsinagógába ha úgy érzi, hogy ott jobban érzi magát és ott imái elmélyültebbek tudnak lenni, de mi történik akkor, ha a szülő akarata ellenére vállalja magára a vallási szabályokat?
Ha valaki szülője azért ellenzi a szigor megtartását, mert vallásellenes, akkor egyszerűen ignorálni lehet a kérését, arra vonatkozóan, hogy ne folytasson vallásos életet. Azonban, ha a szülőben jogos aggodalom merül fel, akkor azt lehet teljesíteni. Például a Jicchák Lúria (1534–1572) azt mondja, ha valaki szülője aggódik a téli fagyos vízben való rituális megmerülés miatt, hogy gyermeke ezért megbetegedne, akkor ilyen esetben el lehet tekinteni a „mikve” használatától (természetesen manapság, amikor télen-nyáron kellemes hőmérsékletre felfűtött mikvék vannak, nem lehet egy ilyen szempont). Ha tehát valaki a családja vallásosságától eltérő utat választ, két lehetőség van: amikor az illető a háláchát választja, vallásos útra lép, míg a családja nem a Tóra törvényei szerint él, akkor a szülői ellenkezés ellenére is köteles a zsidó jog útján maradnia a fenti tórai idézet értelmében; azonban amikor az illető úgy dönt, hogy bár családja vallásos, ő mégsem kívánja azt az életet folytatni, akkor nem a szülei akarata miatt kellene visszatérnie a háláchá útjára, hanem mert azt mondja a Tóra.
Tegyük fel, hogy a család pészáh idején szokott gebrochtot (vízben áztatott maceszt) enni, azonban egy gyermek úgy dönt, hogy ő szigorít és ezt a szokást nem követi többé. A pészáhi széderen az anyuka kicsit megsértődik ezen, hogy az ő eddig mindenki által kedvelt maceszgombóc leveséből a gyerek nem fog enni. Az apa viszont felháborodik és azt mondja: „az apám és nagyapám is evett maceszgombócot pészáhkor, pedig mind vallásos, ortodox zsidók voltak, azt ne mondja nekem most az egyik fiam, hogy az én pészáhom nem elég kóser!” Nos, az embernek magában kell eldöntenie, hogy érdemes-e egy ilyen lépésre szánnia magát – erről egyébként a rabbi sem tudja biztosan megmondani, hogy melyik a helyes út.
Szigorúan véve tehát olyan dolgokban kell tisztelni a szülőket, amelyek közvetlenül az ő hasznukat szolgálja, de ettől még máskor is igyekezni kell a kedvükben járni, kivéve ha az az embernek magának okozna fájdalmat vagy anyagi veszteséget. Vallási kérdésekben viszont a háláchá dönt, vagyis függetlenül a szülő egyetértésétől, olyankor kizárólag a Tóra diktál. Ha pedig az ember a vallási törvényeken belül szigorít, akkor mindig figyelembe kell vennie, hogy érdemes-e felborítania a családi hagyományokat és a békét, hogy egyensúlyt teremtsen saját fejlődése és a szülők mentális jólléte között.