Hogyan sütött maceszt a klausenburgi rebbe a lágerban?

A becsempészett búzából 20 kis maceszt tudtak titokban készíteni peszáchra.

Jáákov Friedman, Mose Goldstein és Jekutiél Halberstam rabbi, a klausenburgi rebbe nem sokkal a felszabadulás előtt maceszt sütött a lágerben. A lehetőséget az adta, hogy a szövetségesek lebombázták a mühldorfi vasúti komplexumot, és a németek a közeli táborokba zárt rabok közül küldtek ki egy csapatot a helyreállítási munkálatokat megelőző takarítás megkezdésére. Jáákov Friedman így mesélte a történetet:

„A peszáchot megelőző napokban már közel jártunk a háború végéhez. Az amerikai légierő fáradhatatlan repülőgépei töltötték meg a német eget, majd ezt a mühldorfi vasúti komplexumot romba döntő bombák sípoló jajveszékelése követte. A közeli kényszermunka táborok, ahol a lehető legborzalmasabb körülmények közt tengődtünk, megmenekültek a pusztítástól. Mi, rabok, ünnepeltük a szövetségesek pusztító erejét, ám német őreink rettegése nőttön-nőtt. A vasút elengedhetetlenül szükséges volt a háborúhoz, és kiadták a parancsot a kár azonnali helyrehozására. A németek úgy döntöttek, hogy egy 12 fős rabcsapatot küldenek ki, hogy megkezdjék a takarítást.

Jelentkeztem a munkára. Tudtam, hogy kimerítő lesz, de azt reméltem, hogy talán találok némi élelmet a romok között. Megérkeztünk a szörnyű pusztítás helyszínére. Vagonok feküdtek az oldalukon, tátongó lyukaikból füst szivárgott. A sínpárok darabjai összecsavarodott kupacokban hevertek szanaszét…”

Friedman a még álló vagonok közé szökött, és hatalmas ámulatára magyarországi gabonaszállítmányt fedezett fel az egyikben. „Tudtam, hogy nincs sok időm, és ki kell találnom, hogy hogyan vihetem be a lehető legtöbb búzát anélkül, hogy az őrök észrevennék. Arra, hogy a zsákokat a főkapun cipeljem be, nem is gondolhattam, a búzát azonnal elkobozták volna, engem pedig gondolkodás nélkül lelőttek volna. Tovább kutattam, és két nadrágra bukkantam. Felvettem őket, és egy darab spárgával felkötöttem az aljukat a bokámnál. A két nadrág közé egy kevés búzát öntöttem, majd amikor már annyi búzám volt, amennyit vinni merészeltem, elindultam hosszú utamon a tábor felé. A bombázások után a németek rettegtek, és a légitámadások utáni első néhány napon lazább volt a rabok ellenőrzése a kapuknál. Így egész nagy mennyiségű búzát sikerült a táborba csempésznem.”

Ezek után egy belzi hászid, Szender Direnfeld rejtegette a búzát a németek szeme elől. Valahonnan szereztek egy régi kis kézimalmot, az éj leple alatt őrölték a búzát, és egy vászondarabon átszitálva választották el a lisztet az ocsútól. A következő lépés a sütés volt, amihez tűz kellett, a tűzhöz pedig tüzelő. Amikor a következő napokban a mezőn dolgoztatták a rabokat, Friedman megkért mindenkit, hogy egy bottal menjen vissza a táborba. A németek kérdőre vonták őt emiatt, ám elfogadták a magyarázatát, hogy az emberek bottal szeretnének járni, nincs abban semmi rossz…

A peszáchot megelőző éjjel nekiláttak a sütésnek. Egy ember őrködött a barakk bejáratánál. Egy fémtálka alatt tüzet gyújtottak, és megkezdődött a sütés „a nácik orra előtt” – mondta Friedman. Ez alkalommal azonban nemcsak a kovászosodás miatti aggodalom miatt igyekezett Friedman, Goldstein és a klausenburgi rebbe a gyúrással és a sütéssel, hanem azért is, mert bármikor rajtakaphatták őket az őrök. Végül 20 kis maceszt készítettek el.

„Peszách estéjén, a munkából visszatérve, kis csoportunk leült a széderhez. Körülöttünk, fa priccseken, a kegyetlen munkában kimerült, alvó testek hevertek. Nekünk, ünneplőknek semmivé olvadtak a holokauszt és a mindennapi lágerbeli élet nehézségei, ahogy átéltük az Egyiptomból való megváltást. Nem tudtunk sokáig ott ülni, mindannyian ettünk egy olajbogyónyi méretű maceszt, a könnyeink íze összekeveredett a szánkban a macesz morzsáival. Nem tudtunk kényelmesen üldögélni és felolvasni a hágádát, de azokban a pillanatokban mindannyian imádkoztunk – sokkal nagyobb átéléssel, mint azelőtt, vagy azóta -, a szavak még mindig a fülemben csengenek: A következő évben Jeruzsálemben.”

zsido.com

Forrás: chabad.org