Hogyan győzték le Istent a gyermekei?

Egy napon, amikor a Talmud nagy tudású bölcsei együtt ültek a tanházban, egy különleges, újfajta kemencét vittek elébük, és a rabbiknak azt kellett eldönteniük, hogy egy zsidó használhatja-e ezt a fajta kemencét vagy sem. A kemence téglákból volt összerakva, a téglák közé homokot tömtek, kívülről pedig cementtel borították be. A legtöbb rabbi úgy gondolta, hogy a kemence nem használható, ám egy bölcs, Eliézer ben Horkenosz rabbi éppen ellenkezőleg vélekedett, és azt állította, hogy a kemence tiszta, vagyis használható.

A rabbik, ahogyan az már emberek között szokás, vitatkozni kezdtek, és sehogyan sem tudtak megegyezésre jutni. Se Eliézer rabbi nem engedett a maga igazából, se a többi bölcs nem változtatott egy fikarcnyit sem az álláspontján. Szó szót követett, a vita egyre hevesebbé vált, és Eliézer rabbi egyszer csak felkiáltott:

„Ha nekem van igazam, akkor a tanház előtt álló szentjánoskenyérfa mozduljon el a helyéből, és sétáljon el jó messzire!” Csodák csodája, a fa megmozdult, életre kelt, és mire a rabbik háromig számolhattak volna, olyan messze volt, hogy csak apró pontnak látták a távolban. Azt gondolnátok, hogy a bölcseket meggyőzte ez a csoda arról, hogy mégis Eliézer rabbinak van igaza? Nem, ők másképp vélekedtek, és továbbra is kötötték az ebet a karóhoz, hogy márpedig ez a furcsa és újszerű kemence semmiképpen nem használható. „A fa nem bizonyít semmit!” – mondták, és még inkább bizonygatták a maguk igazát.

„Ha nekem van igazam, akkor ez a csatorna tanúskodjon mellettem, ami a tanház előtt húzódik!” – kiáltott fel ismét Eliézer rabbi, és a víz egy csapásra megváltoztatta a folyásirányát, és – hihetetlen, de igaz – felfelé kezdett folyni! Ám a rabbikat ez sem győzte meg. „A csatorna vize nem bizonyít semmit” –  mondták, és hallani sem akartak arról, hogy a kemence esetleg mégis használható lehet.

Eliézer rabbi sem volt kevésbé kitartó, mint társai, így harmadszor is felkiáltott: „Ha nekem van igazam, akkor tanúskodjanak mellettem a tanház falai!” Amint ezt kimondta, a rabbik legnagyobb ijedelmére az épület falai elkezdtek befelé dőlni. Azonban egyikük, Jehosua ben Chánánjá azt mondta: „A falak nem bizonyítanak semmit! Hogy képzelitek,” – fordult a falakhoz – „hogy beleszóltok a bölcsek dolgába?! Azonnal álljatok meg!” – A falak hirtelen nem tudták, mitévők legyenek, kinek a szavára hallgassanak inkább, ezért hát úgy maradtak, ahogy éppen voltak, kissé megdőlve, hogy mindkét nagy rabbinak megadják a kellő tiszteletet. A vita a megdőlt falak alatt is folytatódott, se ez nem engedett, se az nem tágított.

Végül, nagy bosszúságában, Eliézer rabbi magát az Istent hívta segítségül. „Ha nekem van igazam, bizonyítsa azt az Ég!” Erre zengő égi hangot hallottak a bölcsek: „Miért ellenkeztek Eliézer ben Horkenosz rabbival, amikor neki van igaza?” Most már igazán azt gondolnátok, hogy ennyi csodálatos esemény után, és az után, hogy még az Örökkévaló is Eliézer rabbi véleményét fogadta el, a többiek is beletörődtek, hogy tévedtek. Azonban nem így történt! Sőt, éppen ellenkezőleg! Felkelt helyéről Jehosua rabbi, aki korábban a falakat is megállította, és bátran kijelentette: „A Tóra nem az égben van! A Tórát mi, zsidók kaptuk az Örökkévalótól a Szináj-hegyen. A Tóra nem az égben van, még csak nem is a tengeren túl, hanem itt van, velünk, egészen közel hozzánk; a szánkban és a szívünkben

van, és a mi feladatunk a parancsolatok megőrzése. Ahogyan ezt is a Tórában olvashatjuk, úgy azt is, hogy a többség véleménye a törvény, ezért akárhogy is igyekszik Eliézer rabbi, ha mi, többiek másként döntünk, akkor meg kell hajolnia a véleményünk előtt.”

És mit szólt mindehhez az Örökkévaló? Úgy mondják, Isten mosolygott, és elégedetten mondta: „A gyermekeim legyőztek engem. A gyermekeim legyőztek engem.”