Volt egyszer valahol Oroszországban egy zsidó fogadós, nevezzük mondjuk Jánkelnek, mert az igazi nevét nem őrizte meg a történelem. Nem panaszkodhatott, jól ment a sora, a fogadója egy forgalmas út mentén állt a város szélén és sokan megfordultak arrafelé. A fogadóban tiszták voltak a szobák, kényelmesek az ágyak, Jánkel bőséges vacsorát szolgált fel és mindenkihez volt egy-két jó szava, ezért az utazók szívesen szálltak meg nála. A fogadós és népes családja szépen megélt a keresetből, mindig jutott bőven a saját asztalukra is étel és nem kellett fukarkodniuk az adománnyal sem. A fogadó épült-szépült, egyre többen szálltak meg ott. Jánkel egy napon elhatározta, hogy újabb szárnnyal bővíti az épületet, mert szinte már nem volt elég szobája a sok vendég számára. Ezért aztán kölcsönért fordult a helyi földesúrhoz, aki nyugodt szívvel adott is neki, mivelhogy tudta, hogy Jánkelnek lesz miből fedezni a tartozását.
Ekkor azonban beütött a baj, hogy miféle, arról nem emlékeznek meg a kalendáriumok. Elég az hozzá, hogy a mi fogadósunk egyik napról a másikra elvesztette a vendégeit és a vagyonát is. Elérkezett a nap, amikor vissza kellett térítenie a kölcsönt a földesúrnak, de bizony egy árva garas nem sok, annyit sem tudott adni neki. A földesúr dühbe gurult, és azon nyomban se szó, se beszéd, bedobatta szegény hősünket egy mély verembe. Most aztán bajban volt Jánkel. De még nagyobb bajba került, amikor néhány nap múlva kihirdették fölötte az ítéletet: csak akkor szabadulhat, ha legyőzi a környék legjobb kozák táncosát, és tovább marad talpon, mint ő. De nem akárhogy kellett megmérkőznie, hanem medvebundába öltöztetve.
Tudvalevő, hogy a medvebunda meleg és nehéz, ráadásul a verembe dobott raboknak nemigen adnak enni és inni. Így aztán Jánkel igencsak búnak eresztette a fejét, mert tudta, hogy innen nem menekülhet, az erős és friss kozák táncost sehogyan se tudja majd legyőzni étlen-szomjan, legyengülve, a hatalmas medvebundában.
Élt azonban a környéken egy neves, csodatevő hírében álló rabbi, Árje Leib, akit a spólai nagyapónak is neveztek. A spólai nagyapó ráadásul rendkívül tehetséges táncos is volt. Az a hír járta, hogy nem más tanította meg a világ minden tánclépésére, mint Élijáhu hánávi, Illés próféta. Eljutott a fülébe Jánkel dolga, és azon gondolkodott, hogy hogyan segíthetne rajta. Gondolkodott éjjel, gondolkodott nappal, míg végül, éppen a medvetánc kitűzött napja előtt, rájött a megoldásra. Amikor leszállt az este, ellátogatott a veremhez. Jóféle vodkát húzott elő a kabátjából és beszédbe elegyedett az őrrel. Az őr szomjas is volt, fázott is kissé, örömmel fogadta hát az italt. Addig-addig, amíg többet nem ivott a kelleténél. Mit tagadjuk, a strázsa alaposan felöntött a garatra, pislogott néhányat, és már hortyogott is. Erre várt a spólai nagyapó. Előhozta a közelben elrejtett létrát, halkan leereszkedett, és rávette a rémült Jánkelt, hogy csöndesen másszon fel, húzza fel a létrát, rejtse el az út mentén, és fusson haza, amilyen gyorsan csak tud.
Másnap reggel jöttek Jánkelért a földesúr szolgálói, hanem akkor már a spólai nagyapó ült a veremben, szemébe húzott sapkával, Jánkel piszkos ruháiban. Felhúzták a veremből, medvebundát adtak rá, és vitték a földesúr elé. Mindenki nevetett a medvebundába bújtatott emberen, de nem sokáig nevettek! Ahogy a zenekar húzni kezdte a talpalávalót, hamarosan kiderült, hogy a medvebundás öregember jobban táncol, mint a hetyke kozák úrfi. A zenészek húzták, a táncosok ropták. Már a zenekar is elfáradt, de a rebbe még mindig járta a táncot, de nemcsak táncolt, hanem még énekelt is hozzá szemtelenül: „hopp, kozák” – dalolta. A kozák végül nem bírta tovább, fáradtan esett össze, úgy kellett összeszedni s ölben hazavinni. A spólai nagyapó legyőzte őt. Így mentette meg táncával egy zsidó életét.
Megjelent: Egység Magazin 34. évfolyam 172. szám – 2023. december 29.