HÉTRŐL HÉTRE

 

VÁJIKRÁ: Amálék üzenete

    “Emlékezz, mit tett veled Ámálék az úton, amikor kivonultatok Egyiptomból … Ha majd megadja neked Istened az Örökkévaló, hogy nyugton légy a körülötted lévő összes ellenségedtől azon a földön, amelyet az Örökkévaló Istened neked ad örök birtokul – töröld el Amálék emlékét az ég alól. Ezt el ne felejtsd.” (5Mózes 25:7-19.).

Holnap, szombaton, Vájikrá szakaszát olvassuk fel a zsinagógákban. Ez a nap egyben ún. “jeles szombat”, Záchor, az emlékezés szombatja, amikor emlékezetünkbe idézzük Amálékot, a zsidó nép őselleneségét. A Peszách ünnepét megelőző négy jeles szombat közül ez az egyetlen, amely súlyos, vérzivataros történelmi esemény emlékét hordozza. Az emlékezés örök kötelesség, ez az időpont azonban az évnek az a napja, amikor az ámálékita Hámán galád tettét elkövette. Ezért van az Emlékezés szombatja Purim előtt.

Az idézett passzus azt sugallja, hogy a Tóra már részletesen tárgyalta az ámálékok orvtámadását és annak következményeit. Valóban, ha emlékezünk rá, mindjárt az egyiptomi kivonulás után, Refidimben utalás történik az első háborúra, amit külső ellenség kényszerített Izraelre. Ez volt az első pogány nép, amelynek volt mersze megtámadni Izraelt, és ezzel példát, rossz példát adott a környező népeknek, amelyek megrettenve figyelték-vigyázták az egyiptomi rabszolgaságból csodálatos módon kiszabadult nép lépteit.

A Midrás találó hasonlattal él, amely a fent idézett passzus egyedi kifejezésére támaszkodik. “Áser kárchá báderech” – mondja az Írás. Ezt úgy fordítottuk, hogy “rád támadt az úton”. Van aki így fordítja: “találkozott veled útközben”. Mindkét fordítás helyes, de a kárchá szót egyik sem adja vissza hűen, mert az “hűtést”, “lehűtést” is jelent. Ennek alapján mondja a Midrás, hogy Ámálék “lehűtötte” az Izrael népe körül kialakult légkört.

“Mondá rabbi Hunja: a hasonlat egy forró vízzel telt medencét mutat, melybe ember fia nem volt képes bemenni. Jött egy semmirekellő, és fejest ugrott bele. Ő maga ugyan alaposan leforrázta magát, de lehűtötte a forró vizet másoknak (vagyis példát mutatott, hogy nem is olyan forró az, és nyugodtan be lehet menni a vízbe…). Így volt ez Ámálékkal is … amikor a népek látták, hogy a zsidók kivonultak Egyiptomból, és száraz lábbal keltek át a Vörös-tengeren, míg az egyiptomiak belefulladtak, a népeken félelem vett erőt, … de amikor jött Ámálék, és megtámadta őket, ez eloszlatta a félelmet tőlük, és semmivé tette az elrettentő példát, annak ellenére, hogy Ámálék megkapta a magáét…” (Tánchumá, Ki Técé, 9.).

* * *

Az emlékezés kötelessége gyakorlati parancsolattá vált a honfoglalás után. Ekkor három dologra kapott a nép utasítást (ebben a sorrendben):

válasszon királyt,
semmisítse meg Ámálékot,
építse fel a Szentélyt.

Rási kommentárja szerint a három dolog szorosan összefügg: legelőször királyt kell választani, aki majd elvégzi a két következő feladatot: leszámol az ősellenséggel, Amalékkal, és felépíti a Szentélyt (Szánhedrin 20b.)

Az első zsidó király, Saul volt az, akire Sámuel, a próféta rátestálta az Ámálékkal való leszámolás feladatát. Saul királysága akkor bukott meg, amikor Saul megtagadta a prófétának Ámálék kiiktatására és emlékének eltörlésére felhívó parancsát. Nem elég, hogy hagyta, hogy katonái a zsákmányt vegyenek maguknak, ráadásul életben hagyta Agágot, Ámálék királyát, akit foglyul ejtett. A próféta ugyan halálra ítéli és kivégzi Agágot, de a Midrás tudni véli, hogy halála előtt az ámálékita király “gondoskodott” utódról és innen származott az “agágita” Hámán, aki intézményesített népírtás útján akarta a világot “megszabadítani” a zsidóktól.

* * *

A Ézsaunak a Tórában leírt családfájából kitűnik, hogy Ámálék Ézsau unokája volt (1Mózes 36:6.). Ez nagy mértékben meghatározza és megmagyarázza Jákob nemzetsége, vagyis a zsidók iránt érzett gyűlöletét. A Midrás szerint Ézsau örökségbe hagyta unokájának, Ámáléknak, hogy álljon bosszút helyette Jákobon (Jálkut Simoni, Chukát, 21.).

A Midrás azonban nemcsak az Ézsau-Ámálék komplexst elemzi – vizsgálva az atavisztikus zsidó-gyűlöletet és annak külső okait és körülményeit – hanem befelé is néz, és megvizsgálja, mi volt a gyűlölködés oka és kiváltója – belülről.

Rabbi Tánchumá midrás-gyűjteménye kapcsolatot lát Ámálék orvtámadása és a hit gyengülése között. Amikor a nép Refidimbe ért, ahol ideiglenes vízhiány volt, rögtön zúgolódni kezdtek, olyannyira, hogy kétségbe vonták Isten közöttük való jelenlétét. “Van-e köztünk az Isten vagy sem?” (2Mózes 17:7.) mondták a zúgolódók. Közvetlenül ezután értesít bennünket az Írás arról, hogy “Jött Ámálék”. Rási kommentárjában Tanchumát idézi:

“Hasonlít ez azon ember történetéhez, aki útra kel és fiát a vállán viszi. Ha a gyerek útközben lát valamit, amit megkíván, kéri apját, és az megszerzi azt neki. Ez többször is előfordul. Egyszer csak találkoznak egy emberrel, és a gyerek – apja válláról – megkérdezi az ismeretlent: bácsi nem látta véletlenül az apámat? Erre apja dühbe gurul, és azt mondja neki: nem tudod hol vagyok? Ledobja válláról a gyereket jön egy kutya, és megharapja a fiút…”.

* * *

Az emberi természet a feledést diktálja. Az ember szeretné elfeledni a kellemetlent, szeretne nem emlékezni a rosszra. Ezért figyelmeztet a Tóra több ízben is az emlékezés kötelességére. Aki nem emlékezik múltjára, nem tanul abból, az ne csodálkozzon, hogy a jelen olyan, amilyen – és ki tudja, mit hoz a jövő.

A zsidó nép közel 500 éven keresztül bojkottálta a katolikus Spanyolországot a kiűzetés, az inkvizíció, a marranusok mártiriuma miatt. A Holocaust rémségeire való emlékezés úgyszintén sarokköve a zsidó gondolkodásnak.

Mi emlékezünk és nem felejtünk. A bocsánat – illetve a bosszú – Istené. Mi csak emlékezünk Ámálékra, Hámánra és minden korok Hámánjaira.

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 24. szám – 2014. július 28.