HÉTRŐL – HÉTRE: PINCHÁSZ: Őrségváltás

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Menj fel az Ávárim hegyre és nézd meg az országot, amelyet Izrael fiainak adtam (ígértem). És, miután láttad azt, te is megtérsz népedhez (vagyis meghalsz), amint meghalt Áron fivéred” (4Mózes 27:12-13.).

Mózesnek még kb. hét hónapja van Áron halálától (Áv havától) Ádár 7-ig, mikor születésnapján, pont 120 évesen hal meg. Ekkor váratlanul éri az Isteni döntés, miszerint nem fog bemenni a néppel Izrael földjére. Ekkor Isten felkérte, hogy vessen egy első és egyben utolsó pillantást az Ígéret Földjére. Itt hallgat róla, de máshol részletesebben elmondja az Írás hogyan kérlelte Mózes Istent: „hadd menjek át (a Jordánon) és hadd lássam, azt a jó országot, a Jordánon túl, azt a szép hegyvidéket és a Libanont” (5Mózes 3:25.). De Isten kérlelhetetlen volt, sőt „meg is haragudott”, és azt mondta „menj fel a hegy ormára, tekints szét nyugatra és északra, délre és keletre, nézd és lásd a saját szemeddel, mert nem fogsz átkelni ezen a Jordánon” (uo. 3:26-27.).

Mit tett most Mózes, amikor kiderült, hogy nem valósíthatja meg élete célját, és nem vezetheti a népet az Igéret Földjére? Míg mások talán lázadoznának, vagy elhanyagolnák munkájukat, ő ugyan kérlel, könyörög, megpróbálja megmásítani az ítéletet, de mégis fő gondja változatlanul a nép: mi lesz velük, ki lesz a vezetőjük, ha nem ő?

És máris halljuk Mózest, akinek egyáltalán nincs magánélete – aki a feleségétől is eltávolodott és gyerekeiből sem csinált hercegeket– amint Istenhez fordul és kéri utódja azonnali kinevezését.

A Midrásokból ismerjük a részleteket is. Ezek – nem egyszer – egymással ellentétes meggondolásokat is felszínre hoznak, így az érme több oldalát is bemutatják. A Szifré itt Mózes önfeláldozását dicséri. Mihelyt meghallotta, hogy a kapott utasítás értelmében fel kell készülnie a halálra – arra kéri Istent, azonnal nevezze ki utódját, hogy a nép ne legyen olyan, mint egy pásztor nélküli nyáj (Szifré, Pinchász, 138.).

Ezzel szemben Tánchumá Midrása szerint Mózesnek eszébe jutott, hogy itt az ideje, hogy a maga jussát, fiai örökségét követelje. Mikor jutott ez eszébe? Mikor Isten meghagyta neki, hogy adjon a Celofchád lányoknak örökséget apjuk részéből – Mózesnek eszébe jutott, hogy még két fia sincs elhelyezve. Áron tisztségét örökölte fia, Elázár, unokája, Pinchász, tábori pap, a Midján elleni bűntető expedíciót vezeti. Mózes fiairól, Eliezerről és Gersomról viszont sehol sincs említés…

Így aztán – a Midrás Tánchumá szerint – Mózes, bár nehezen, de mégis felvetette a személyi kérdést. Ellenben a válasz elutasító: „Nem így gondolom,” – idézi a Midrás Isten elutasító válaszát – „Jósua érdemes arra, hogy elnyerje szorgalma és odaadása jutalmát, hiszen hosszú évek alatt nem mozdult ki a vezéri sátorból”, ahol Mózest szolgálta, és tanulta tőle a vezetés művészetét. A Midrás itt, Salamon király példabeszédeit idézi: „Aki őrzi a fügefát – az egye gyümölcsét” (Példabeszédek 27:18.).

Mózes fiairól nem tudjuk mivel foglalkoztak, részt vettek-e bármilyen közösségi tevékenységben.. A Midrás csak egyszer említi egyiküket: „Egy ifjú (küldönc) futott és közölte velük, hogy Eldád és Médád próféciálnak a táborban” (4Mózes 11:27.) – a Midrás Ágádá szerint ez Gersom, Mózes fia volt.

Egy másik forrás szerint akkor kezdett el Mózes imádkozni, hogy mégis bemehessen az országba – hacsak rövid időre is – amikor utasítást kapott, hogy teljesítse Reuvén és Gád törzseinek kérését, és adja nekik a transzjordániai Básán és Gileád országrészeket. Mivel az utasítás úgy szólt, hogy Mózes intézze a két törzs örökségét, Mózes abban reménykedett, hátha, mégis kegyelmet kap és bemehet az országba.

„És mondta Mózes az Örökkévalónak: Rendeljen az Örökkévaló, a minden embernek lelket adó Isten, egy férfit a közösség élére. Hogy előttük járjon, vezesse őket harcba és vezesse vissza, hogy ne legyen az Örökkévaló közössége olyan, mint a pásztor nélküli nyáj!” (4Mózes 27:15-18.).

Válaszában az Örökkévaló meghagyta Mózesnek, vegye Jósuát, tegye rá a kezét (Szemichá), állítsa Elázár főpap elé és adja át neki hatalmát – nyilvánosan, mindenki szeme láttára.

Jósua neve nem ismeretlen a nép előtt. Kinevezése nem volt nagy meglepetés, hiszen az ámálékita háború után Isten azt mondta Mózesnek, jegyezze fel ezt a könyvbe és „tegye Jósua fülébe”, hogy Ámáléknak még az emlékét is ki kell irtani (2Mózes 17:14.). Erre az önmagában jelentős epizódra mondja a Midrás, hogy „azon a napon lett Jósua felkenve Mózes utódjának” (Mechiltá, Bösálách 5:2.).

Amikor Mózes javaslatot tett utódjára, nem ajánlotta Jósuát személy szerint, csupán annyit mondot, hogy egy rátermett férfit kell kinevezni, aki kellő vezetői képességekkel rendelkezik. Mózes szóhasználata – „minden embernek lelket adó Isten” –nagylelkűségre utal: Tánchumá szerint ezt mondta Mózes: „Világ Ura! Ismert előtted hogy ahány zsidó annyi vélemény; ezek még csak nem is hasonlítanak egymásra. Nevezz ki egy olyan vezetőt, aki elbírja viselni mindannyiunkat!” A zsidó nép természetének kitűnő ismerete cseng ki ezekből a szavakból…

„Aki előttük járjon” (4Mózes 27:16.): Ne úgy cselekedjen, mint a többi nép királyai és vezetői, akik csatába küldik a népet és ők pedig hátulról irányítanak, hanem úgy, mint én a Szichon és Óg ellen vívott harcban, mikor a hadsereg előtt mentem – mondta Mózes a Szifré (139.) szerint.

„És vezesse haza őket” (uo.). Egy másik Midrás keserű szemrehányást vél kihallani Mózes ezen szavaiból: „Ne tedd vele amit velem tettél; hogy megígérted, hogy én viszem be őket az országban és megváltoztattad szavadat” (Bámidbár Rábá, 21:16.).

Az vezetőváltás zökkenőmentesen zajlott le. Mózesnek vigaszként megadatott, hogy kedvenc tanítványát láthatta utódjaként. A kommentátorok felhívják arra a figyelmet, hogy míg az utasításban az áll, hogy Mózes tegye rá a kezét (egyes szám) Jósuára, addig ő mindkét kezét ráteszi, ami arra utal, hogy teljes szívvel ruházta rá tisztségét.