Naftali Kraus: Az eltűnt törzs
„Ez pedig az áldás szava, amivel megáldotta Mózes, az Isten embere, Izrael fiait, halála előtt: Az Örökkévaló Színájról jött; Széirről ragyogott rájuk; Párán hegyéről tündökölt; megérkezett szent seregével, jobbján lángoló tűzzel…” (5Mózes 33:1–2.)
A Tóra utolsó fejezetében, Mózes – halála előtt – megáldja a népet. Majdnem minden törzshöz van egy jó szava, de a legfontosabb, az egész népnek szóló áldás.
Annakidején – 250 évvel korábban – halála előtt Jákob is mondott áldást, de ő akkor csak a fiaira, akikből Izrael 12 törzse származott. Mózes áldó szavai már egy egész néphez szólnak.
A kommentátorok észrevették, hogy Mózes, amikor felsorolja a törzseket, Simeon törzsét meg sem említi. Hová tűnhetett a simeonita törzs?
Egyesek szerint Mózes haragudott a törzsre, a peori kaland miatt, hiszen ennek a törzsnek a vezetői voltak a kezdeményezők, miáltal kihívták maguk ellen Mózes haragját (4Mózes 25:1–9.).
Mások úgy vélték, hogy a peori eset miatt elnyerték méltó büntetésüket, s mivel egyébként is kis létszámú volt, beolvadtak Jehudá törzsébe.
Rámbán (Nachmanidész) szerint, mivel 12 törzsnél nem lehet több, József nemzetségét pedig két törzsként – Efrájim és Menáse – vette számba, ezért egyet mindenképen ki kellett hagynia. Ő pedig a simeonitákkal látta jónak ezt tenni.
Feltűnő, hogy Lévi törzsét viszont megáldotta. Mint ismeretes, Jákob két fia, Lévi és Simeon, Schemben, lánytestvérük meggyalázása miatt, kiirtotta a város férfiait (1Mózes 34.). Jákob ezért megtiltotta nekik, hogy az ő nevét, közösségükben, megemlítsék (uo. 49:6.).
Igaz, hogy Mózes Lévi törzséből származik, amelyből neves papok és bírák is származtak, míg Simeon törzse nem tűnt ki semmivel, sem papokat, sem királyokat nem adtak a történelem folyamán. Az is igaz, hogy Reuvén törzse sem, de azért Mózes megáldotta őket, bár mindössze azzal, hogy ne haljanak ki.
A Midrás szerint „Mózes imádkozott Simeon törzséért és kérte, hogy az Örökkévaló segítse meg őket, amikor bajban vannak” (Szifré, Bráchá).
A Tórában ez volt az első alkalom, hogy Mózest „Isten emberének” nevezik. Az egyik guri rebbe ezt úgy értelmezte, hogy eljött az ideje annak, hogy végre – legalább a halála előtt – tudassák a következő nemzedékekkel, ki is volt az a Mózes, aki a Tórát elhozta a népnek. Mindezidáig Mózes, szerénységéből fakadóan, nem volt hajlandó önmagáról azt írni, hogy ő Isten embere, de most már, halála előtt, meg kellett tennie.
„Mózes Tórát adott nekünk, Jákob gyülekezetének örökségül” (uo. 4.).
Egyetlen ember sem képes a Tóra összes parancsolatait (613) megtartani – magyarázta Ktáv Szofér – mivel sok specifikus micva létezik, mint, pl. ami csak a nőkre, vagy csak a kohanitákra stb. vonatkozik.
Abban az esetben azonban, ha Izrael népe egységes, egyetértenek egymással és szeretik egymást, akkor az egyedek által betartott parancsolatok olybá vétetnek, mintha az egész nép, „Jákob gyülekezete” tartaná be őket. Ily módon a Mózes által adott 611 parancsolat (2 parancsolat, „Én vagyok az Örökkévaló…” és a „Ne legyenek idegen isteneitek…” közvetlenül az Örökkévalótól ered) csak akkor válik az egész nép örökségévé, ha azokat az egész „gyülekezet” betartja.
„És elhunyt ott Mózes, az Örökkévaló szolgája, Moáb földjén… Senki sem tudja a mai napig, hol van a sírja. 120 éves volt Mózes, amikor meghalt. Nem homályosodott el a szeme és nem hagyta el az életereje…” (uo. 34:5–7.).
Az utódlás zökkenőmentessége nem jelenti azt, hogy nem volt különbség a mózesi vezetés és Jósua vezetési stílusa, módszere között.
A Talmud közli a korabeli öregek véleményét erről: „Mózes arca, mint a nap – Jósua arca, mint a hold” (Bává Bátrá 75a.). Ezzel Mózes szellemi fölényét emelik ki Jósuával szemben, aki katonás stílusával inkább a fiatalok körében volt népszerűbb. Pedig Jósua sem tér el a Tórától, állandóan Mózesre hivatkozik, s gondoskodik arról, hogy a zsidó lét folytonossága ne szenvedjen törést.
Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 51. szám – 2014. augusztus 25.