HÉTRŐL – HÉTRE: CHUKÁT: Mózes egyedül marad

CHUKÁT: Mózes egyedül marad

„És Izrael fiai, az egész közösség, elérkezett a Cin-pusztában, az első hónapban és letelepedett a nép Kádésban. Ott halt meg Mirjám és ott is temették el őt… Aztán elindultak Kádésból és megérkezett Izrael fiainak egész közössége a Hór hegyhez… Áron meghalt ott a hegytetőn… amikor látta az egész közösség, hogy Áron elhunyt, siratta őt Izrael egész háza harminc napig”. (4Mózes 20:l-2., 22-29.)

Mirjámmal kapcsolatban nem említi a Tóra, hogy halála büntetés következménye volt és azt sem, hogy a nép megsiratta volna, ahogy azt Mózes és Áron halálakor tették. Ahhoz nem fér kétség, hogy Mirjám egyfajta vezető szerepet töltött be, hiszen láttuk, hogy az egyiptomi kivonulás során, ő volt az, aki megszervezte a nőket, hogy dobpergés közepette táncoljanak és énekeljenek a csodálatos megmenekülés tiszteletére.

A Midrás szerint Mirjám ötéves volt amikor Mózes megszületett. Előzőleg prófétai tulajdonságokkal rendelkezett, de aztán ez a képessége átszállt Mózesre és Mirjám tanítónő lett – a nőket oktatta a Tóra törvényeire.

Szintén a Midrás közli velünk, hogy Mirjám érdemei miatt egy csodakút kísérte Izraelt vándorútjain és amikor Mirjám meghalt – ez a kút is eltűnt. Mirjám niszán hó 10-én halt meg, 125 éves korában és valószínűleg azért nem gyászolták meg nyilvánosan, mert jó öregségben halt meg. A Jálkut szerint Mózes és Áron személyesen temették el.

„Amikor elhunyt Mirjám, Mózes és Áron foglalatoskodtak temetésével, a nép meg szomjas volt és nem talál vizet. Mózes és Áron a sátorban ültek (sivát) és gyászolták Mirjámot. Ekkor a nép összegyűlt körülöttük és vizet követelt. Amikor Mózes és Áron látta, hogy a nép dühös, a Gyülekezés Sátrába menekültek. Azt mondta nekik az Örökkévaló: Ti, a közösség szolgái vagytok. Kifele innen, de azonnal! Gyermekeim (a zsidók) szomjan halnak, ti pedig az öregasszonyt gyászoljátok?!” (Jálkut, Chukát, 763.)

Ennek ellenére, kétségtelen, hogy Mirjám jelentős személyiség volt, ha a Tóra egyáltalán megemlíti halálát.

Ebben a szakaszban értesülünk Áron a főpap, a másik testvér haláláról is . Ez egyenes következménye a vízhiánynak és a nép emiatti viselkedésének. Erről így tudósít a Tóra:

„És nem volt a népnek vize… és a nép perlekedni kezdett Mózessel…” (uo. 20:3.) és mondják-mondják a „szokott szöveget”: Miért is nem haltunk meg előbb: miért is hozott ki bennünket Egyiptomból és miért hozott bennünket erre a pocsék helyre, ahol nem lehet vetni és nincs se füge, se szőlő, se gránátalma, de még csak ivóvíz sincs – – – Mózes és Áron pedig a zúgolódó tömeg elől a Gyülekezés Sátrába menekül, ahol megjelenik előttük az Örökkévaló…

Isten felszólítja a népharag elől a Szentélybe menekülő Mózest és Áront – csináljanak valamit. Fogja meg a botját és „csináljon vizet”. Hogyan? Úgy, hogy szóljon „a sziklához” és kérje fel, adjon vizet és ily módon itassa meg a népet és barmaikat.

Mózes fogja a botját – azt a botot, amit Egyiptomban is használt a csapások során és amellyel kettéhasította a Sás tengert – ráüt a sziklára két ízben és a sziklából ömlik a víz, ami elég a népnek és barmaiknak.

Mint azonban rögtön kiderül, Mózes és Áron vétkeztek azzal, hogy a parancs szerint nem szóltak a sziklához, hanem Mózes ráütött, még hozzá kétszer is.

„Ekkor ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, hogy megszenteljetek Izrael fiai előtt – nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amit nekik adok” (4Mózes 20:12.)

Mi volt az a nagy vétek, ami miatt Mózes és Áron nem mehet be az Ígéret Földjére? Rási szerint, ha Mózes a nagy nyilvánosság előtt, szól a sziklához és úgy fakaszt vizet, akkor a csoda sokkal nagyobb lett volna, mert a nép azt mondhatja: ha ez az élettelen szikla, amely nem hall és nem beszél – teljesíti Isten akaratát, akkor nekünk annál inkább így kell viselkednünk (Midrás Ágádá).

Nachmanides és mások ellenvéleményen vannak. Nem ez volt, szerintük, Mózes vétke – arról nem is beszélve, hogy Áronnak abszolút passzív szerep jutott, ő nem emelt botot, nem ütött, egy árva szót sem szólt az egész közjáték alatt. Nachmanides szerint egyáltalán nem nagyobb a csoda ha beszélnek a sziklához, mintha ráütnek, „mert a sziklának ez egyre megy”. No meg, ha egyszer azt mondják valakinek hogy vegyen botot a kezébe – ebben már benne foglaltatik annak a lehetősége, hogy a botot rendeltetésszerűen használni is fogja. Rámbán idézi Maimonideszt is – azzal védekezett Mózes, hogy haragra lobbant és egy vezetőnek nem szabad dühösnek lenni – de el is utasítja azt, mégpedig nyomós okokkal.

Abarbanel egyedül áll itt véleményével, mely szerint már rég elhatároztatott, hogy Áron nem megy az Ígéret Földjére, mégpedig az aranyborjúval kapcsolatban betöltött szerepe miatt. Ez volt az ő vétke és büntetése, míg Mózes a kémek kiküldésével, illetve téves instrukciókkal való ellátásával érdemelte ki azt a büntetést, amit itt látványos külsőségek között közölt velük az Örökkévaló.

Akárhogy is volt, úgy tűnik, mindketten tudomásul vették az ítéletet. A Midrás szerint Mózes könyörgött, hogy a Tóra tegye közzé vétkét, nehogy azt higgyék, hogy őt valami „köztörvényes” ügyben marasztalták el. Áron halálát a fejezet vége írj le:

„… majd a nép látta – észrevette – hogy meghalt Áron és gyászolta őt harminc napig Izrael egész háza”. A kifejezés Áron roppant népszerűségét sejteti: mindenki gyászolta, férfiak, nők, gyerekek, mert béketűrő jámbor lélek volt és mindenkihez volt egy jó szava.

Mózes tehát – 120 évesen – teljesen egyedül maradt. Nem „mond le”, hanem „csak” imádkozik. Mózes nem nyugodott bele az ítéletbe, könyörgött, imádkozott. Ezt is titokban tette, erről sem tud senki, csak akkor tudjuk meg, amikor majd ő maga mondja el egyik búcsúbeszédében.