HÉTRŐL HÉTRE!

 

CÁV: Az özönvíz “ellenszere”

Az áldozati kultuszról és annak zsidó vonatkozásairól már több ízben szóltunk. Manapság – vagyis már közel kétezer éve, a második Szentély pusztulása óta – az áldozatbemutatás emlékét több talmudi traktátus, valamint a napi imarendbe beiktatott Misna-részlet őrzi. Az, hogy a zsidóság behatóan foglalkozik a kérdéssel, és sok Talmud-tudós jobban kiismeri magát a Szentély-szolgálatot teljesítő papok működésében, vagy az őrzés feladatát ellátó leviták “szolgálati szabályzatában”, mint sok, ma aktuális témában, az egyrészt a hagyomány megőrző, konzerváló erejét, másrészt a Messiás-várás örök aktualitását mutatja.

Jochanán ben Zákkáj, a pusztulást követő jávnei nemzedék vezetője sok olyan intézkedést hozott, melynek kinyilvánított célja az volt, hogy amikor majd újra felépül a Szentély, akkor folytatni tudják majd a szolgálatot. Nálunk ma, kétezer év elteltével a téma ugyanolyan aktuális, mint Jochanán idején volt. Még az a zsidó is, aki mindössze egyszer egy évben azonosul a zsidó néppel azzal, hogy leül a peszáchi Széderhez, az is együtt mondja velünk, hogy “A Szentély emlékére, Hillél szokása szerint” és megeszi a két pászka szeletből és a közéjük tett erős tormából készült szendvicset. Ezt a szokást a nagy Hillél vezette be i.e. 100 körül.

* * *

Fejezetünk folytatja az áldozatok előző fejezetben elkezdett felsorolását, részletezését. A Tórában említett áldozati rendszer négy csoportot említ:

* Az égőáldozatot (olá) – amit teljes egészében elégettek az oltáron.

* A békeáldozatot (slámim). Itt az áldozati állat legnagyobb része az áldozat bemutatójáé, csak három részt kell adományként a kohanitáknak adni, a lapockát, az állkapcsokat és a gyomrot, míg a belső részeket elfedő zsiradékot (faggyút), a két vesét és a májon lévő hártyát elégették az oltáron.

* A vétekáldozat (chátát), és a bűnáldozat (mások “jóvátételi áldozat”-nak fordítják) (ásám). Ezeknél az áldozatoknál a feláldozott állat húsát a kohaniták fogyasztották el a Szentély udvarában, míg a zsiradékot (faggyút) elégették.

Mind a négy csoport áldozatai a tiszta állatokból kellett, hogy kikerüljenek: marhák, tulkok, juhok, bárányok. Áldozatbemutatáshoz csakis ép, egészséges, teljesen hibátlan állatok jöhettek számításba . Égő és vétekáldozatként lehetett galambokat is hozni – ha az áldozónak nem tellett többre.

Van egy áldozat, ami növényi eredetű. Ezt a Tóra minchának nevezi, amit ételáldozatnak, vagy lisztáldozatnak fordítunk. (Minchá szó szerint ajándékot jelent héberül.) A minchá olajjal vegyített liszt volt, amire tömjént tettek. A kohanita vett ebből egy csipetnyit, azt elégette az oltáron – a maradék pedig a kohaniták eledeléül szolgált.

A minchá áldozat különböző formákat ölthetett; volt hogy egyfajta lángos, illetve sütemény formájában hozták. Kovászt vagy mézet (ami alatt itt a Tóra gyümölcsízeket ért) nem volt szabad belekeverni, erre külön tilalom vonatkozott.

A gyümölcsökből hozták a zsengék áldozatát, ez tehát külön áldozat volt.

Az áldozatok egy másik felosztása két fő csoportot különböztet meg: a közösség áldozatait és a magánemberek áldozatait.

Az első kategóriába tartozott a napi “állandó” (támid) áldozat, reggel és délután, a szombati, ünnepnapi és újholdkori “többlet” (muszáf) áldozat, valamint az engesztelő napi (Jom Kippuri) bűnbak.

A magánáldozatok kötelező és önkéntes részre oszlottak. Az önkéntes áldozatoknak se szeri, se száma: mindenki szíve adakozó hajlandósága szerint hozott adományt, ajándékot.

* * *

Az olá, az égőáldozat kapcsán a Midrás megvizsgálja a kapcsolatot és annak erkölcsi kihatását, az áldozatot hozó ember viselkedése és az általa hozott áldozat között. Az Örökkévaló azt parancsolta: előbb kell teljesíteni a kár megtérítésére vonatkozó parancsot (“és amikor vétkezett és bűnözött, térítse meg, amit rabolt és fosztogatott” – 3Mózes 5:23.) és csak ezután lehet meghozni az égőáldozatot, vagyis “ha áldozatot akarsz bemutatni, legyen kezed tiszta a rablástól” Miért? Azért, mert “Én, az Örökkévaló, szeretem a jogot és gyűlölöm a rablást és a jogtalanságot…” (Jesája 61:8.). “És mikor fogadom el az általad hozott áldozatot? – kérdi a Midrás az Örökkévaló nevében – amikor megtisztítod kezedet a rablástól!” (Tánchumá, Cáv, 1.). Az áldozat pozitív szerepéről szóló midrási tanmese érdekes nyelvi fordulaton alapul. Az olá szó ugyanis hasonlít az ávlá szóra, ami jogtalanságot, gazságot, becstelenséget jelent… ebből jut Tánchumá arra a következtetésre, hogy Isten gyűlöli a gazságot, még ha azt áldozattal akarják is kompenzálni.

* * *

A Szentély romba döntése óta a zsidók imái helyettesítik az áldozatokat. Naponta kétszer, a reggeli és a délutáni imákban, a napi két állandó (támid) áldozatra emlékezvén elmondjuk imaként a korbanot Misnából vett rendjét. Reggel hosszabban, délután rövidítve. A Midrás szerint ezt egyenesen isteni parancsra tesszük:

“Mondá pedig Ábrahám az Örökkévalónak: Hátha, uram bocsá’, a zsidók vétkeznek – te özönvizet hozol rájuk, vagy úgy bünteted őket, mint a Bábel-tornyot építők nemzedékét (akik szétszóródtak a földön)?

Mondá neki az Örökkévaló: Nem teszem azt.

Mondá Ábrahám: Világ ura! Honnan a bizonyosság? Mondá neki: végy három borjút (vagyis: az áldozatok majd bűnbocsánatot hoznak rájuk).

Mondá Ábrahám: Édes Istenem, hát persze, amíg a Szentély áll és az áldozatbemutatási rendszer működik, ez rendben is van. De mi lesz, ha ne adj Isten nem lesz Szentély, akkor mi lesz a zsidókkal (mi menti meg őket az özönvíztől)?

Mondá neki: Már le van fektetve előttem az áldozati rend (a Misnában). Ha elolvassák azt, olybá veszem, mintha bemutatták volna az áldozatokat és megbocsátom minden vétküket!” (Megilá 31b.).

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 25. szám – 2014. július 28.