HÉTRŐL – HÉTRE

 

Áldottabb minden népnél

Mózes mesterünk ebben a szakaszban is folytatja a történelmi visszapillantást, és ugyanakkor gyakorlati utasításokat ad a népnek, hogyan viselkedjenek, hogy érdemesek legyenek arra az isteni bizalomra, amelyre oly nagy szükségük lesz a honfoglalás és az ország betelepítése, megtartása során.

Először is ígéretet tesz, hogy ha a nép betartja a Tóra parancsolatait, akkor “áldottabb lesz minden népnél”, jó lesz a termés, nem lesznek betegségek “és megemészted azokat a népeket, amelyeket az Örökkévaló, a te Istened eléd ad” (5Mózes 7:16.).

Majd ecseteli az Ígéret Földjének jó tulajdonságait, mondván: “…az Örökkévaló a te Istened bevisz téged egy jó országba, patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek országába… búza, árpa, szőlő, füge és gránátalma országába, olajfa és méz országába… olyan országba, amelyben nem szegénységben eszed kenyeredet, ahol nem lesz hiányod semmiben, olyan országba, melynek köve vas és amelynek hegyeiből rezet bányászhatsz” (uo. 8:16.).

* * *

“Áldottabb leszel minden népnél…” (5Mózes 7:14.).

Mások szerint az áldás szó szerinti szövege úgy is értelmezhető, hogy a népek maguk fogják Izraelt áldani. A jeruzsálemi Talmud azt mondja, “ha egy nem-zsidó megáldott, mondjál rá Áment”, mert a fenti vers erre feljogosítja őt (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot, 8:8). Még azt is hozzáteszi, hogy ha egy nem-zsidó Istent áldja, arra is Áment kell mondani.

A Báál Sém Tov egyszer éppen előimádkozóként tevékenykedett a zsinagógában, amikor hirtelen félbeszakította imáját. Kisietett az utcára, ahol egy paraszt éppen fát árult. A cádik megvett tőle egy szekérnyit, s utasította, szállítsa a tanházba. Ezt követően szólt tanítványainak, hogy a fa árán felül adjanak az embernek pálinkát annak fejében, hogy elszállította a tüzelőnek valót a tanházba.

Az eladó meghatódva hálálkodott.

– Áldva legyen a zsidók Istene, akinek ilyen szent népe van. Biztos vagyok benne, ha nem zsidó veszi meg tőlem a fát, nem kaptam volna semmit sem a szállításért.

A tanítványok nagyon meglepődtek azon, hogy Báál-Sém-Tov félbeszakította imáját, s ráadásul olyan mindennapos dologgal foglalkozik, mint fa vásárlása. Nem is hagyták szó nélkül és megkérdezték tőle, hogy tehetett ilyet?

– Tudtomra adták, hogy az egekben felettébb haragszanak azokra a falusi zsidókra, akik a mérésnél és számolásnál becsapják a parasztokat. Kénytelen voltam befogni az égi vádló száját azzal, hogy elértem, hogy ez a nem-zsidó ember áldja a zsidók Istenét…

* * *

A heti szakaszban ezután történelmi áttekintés következik. Mózes feleleveníti a kőtáblák és az aranyborjú történetét, közbenjárását a nép érdekében, hogy bele ne pusztuljon kardinális vétkébe. Ezután az istenfélelemnek, és az idegenek (jövevények) szeretetének fontosságát hangsúlyozza. Maimonides különösen kiemeli ezt, mondván, hogy a parancsolatokat be kell tartani, a szülőket tisztelni kell, a prófétákra hallgatni kell, de mindez nem foglalja magába a szeretet fogalmát. A szeretetet megparancsolni nagyon nehéz, szinte lehetetlen. És mégis előírja a Tóra, hogy a jövevényeket szeretnünk kell. Ezt a Tóra olyan korban írta elő, amikor az idegenek mindenütt a legnagyobb gyűlöletnek, megvetésnek és tortúráknak voltak kitéve…

Egész röviden Mózes utal a Korách-féle lázadásra is, anélkül, hogy Koráchot említené, majd összehasonlítja Egyiptomot a most elfoglalandó Ígéret Földjével, mely az előbbivel ellentétben esőben bővelkedik. “Olyan ország, melynek az Örökkévaló, a te Istened gondját viseli… állandóan rajta van az Örökkévaló, a te Istenednek szeme, az év elejétől az év végéig”. (uo. 11:13.) Így tehát Erec Jiszráel az isteni Gondviselés országa, mindazzal, amit ez jelent.

* * *

A következő fejezet Mózes beszédében, mely a naponta mondott Smá Jiszráél második fejezete, a zsidó nevelés manifesztuma. Amikor Mózes ismét a nép lelkére köti a Tórában leírt tanítások megőrzésének és betartásának fontosságát, azt mondja: “Tanítsátok ezekre gyerekeiteket, beszélve róluk, mikor otthon ültök vagy amikor az utakat járjátok, midőn lefeküdtök és amikor felkeltek… hogy hosszú életűek legyetek ti és gyermekeitek, a földön, melyről megesküdött az Örökkévaló őseiteknek hogy nekik adja…” (uo. 11:21.)

Ezen vers alapján már az ősidőkben volt a zsidóságnál kötelező oktatás. A Talmud szerint eleinte az apák gondoskodtak fiaik oktatásáról, az árvák nem részesültek ebben. Azután Josuá ben Gámlá, aki főpap volt a második Szentély idején, elrendelte, hogy minden városban kötelező egy iskola felállítása, ahol minden gyermek 6-7 éves kortól kezdve elemi oktatásban részesül, tekintet nélkül arra, hogy vannak-e szülei, vagy módjukban áll-e tanítót fizetni.

Bölcseink igen megdicsérték ben Gámlá rendelkezését, mely attól az időtől kezdve törvény lett Izraelben, és azt mondták, hogy ha nem hozza ezt a rendelkezést, akkor “a Tóra elfelejtetett volna Izraelből”.

Bölcseink külön kihangsúlyozták a szegények oktatását, mondván, hogy nem szabad valakit diszkriminálni csak azért, mert nincs pénze a tandíjat fizetni. “Törődjetek a szegények gyermekeivel, mert ők a Tóra forrásai.” Valóban, a legsötétebb elnyomás közepette, a legsötétebb gálutban nem volt olyan szegény zsidó közösség, ahol ne lett volna melámed (zsidó oktató), aki a gyerekeket a zsidó betűre, a zsidó vallás és történelem alapvető ismereteire tanította volna. Tudták őseink és tudnunk kell nekünk is, hogy ez volt és ma is ez a zsidó jövő záloga.

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 46. szám – 2014. július 31.