HÉTRŐL – HÉTRE: ÁCHRÉ-MOT: Az elrettentő példa

HÉTRŐL – HÉTRE

ÁCHRÉ-MOT: Az elrettentő példa

    „Szólott az Örökkévaló Mózeshez: Beszélj Izrael fiaival és mondd meg nekik, hogy én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek. Ne cselekedjetek [ne viselkedjetek] úgy, ahogy Egyiptomban szokás, ahol laktatok. És ne cselelekdjetek úgy, ahogy Kánaán földjén szokás, ahová beviszlek benneteket. Ne kövessétek szokásaikat” (3Mózes 18:1-3.).

Ebben a szakaszban igen sok tevőleges parancsolat és utasítás van, melyek az élet különböző szakaszaira vonatkoznak. Az idézett versek azonban tiltó parancsok, de nem részletezik a tilalmakat, csak nagy általánosságban beszélnek azokról. Az ezután következő versek a vérfertőzés különböző válfajait tiltják; felsorolják azokat a – közeli – családtagokat, akikkel tilos összeházasodni, illetve szexuális kapcsolatot létesíteni. Utána a különböző fajtalankodó aberrációkat említi a Tóra, majd így összegez:

„Ne tegyétek magatokat tisztátalanná mindezzel, mert azok a népek tették magukat mindezekkel tisztátalanokká, amelyeket kiűzök előletek … ne kövessétek el ezeket az utálatos dolgokat … ne hányjon ki titeket is a föld, ha tisztátalanná teszitek, ahogy kihányta az az előttetek lévő népeket…” (Uo. 24-29.).

Mik voltak azok a förtelmes dolgok, amelyek az ókori egyiptomiaknál kötelező jellegű szokásnak számítottak? Az Írás jelzése szerint mindenféle förtelmes fajtalankodás, aminek az egyiptomiak „vallási” színezetet adtak.

Részleteket a Midrásban találunk. Itt Egyiptom és Kánaán elrettentő példái minden förtelmükben jelentkeznek, olyannyira, hogy láthatjuk, korunk „modern” kicsapongásai nem újítanak semmit, csupán halvány visszfényei annak, amivel őseink találkoztak az ókori Egyiptomban. A Szifrá szerint nem volt még egy nép, amely annyira romlott lett volna, mint az ókori Egyiptomiak:

„Mit tettek?” – kérdi a Szifrá , majd tömören válaszol – „A férfiak férfiakat, a nők nőket »vettek feleségül«; egy férfi elvett egy nőt, annak lányával együtt; egy másik nő két férfihez »ment feleségül«…” (Szifrá dbé Ráv 132:8.).

Érdekes és megdöbbentő, hogy az említett nemtelen és természetellenes dolgok Egyiptomban mint az állam törvényei jelentkeztek, és ily módon azoknak hivatalos jellegük volt – egy kultusz szerves részét képezték.

D.C. Hoffman a Leviticusra írott kommentárjában azt mondja, hogy a Tóra nem részletezi a perverz egyiptomi viselkedési normákat, mert azok nagyon is jól ismertek voltak az onnan nemrég kiszabadult zsidók előtt. Nem hiába töltöttek 210 évet a „vendégszerető” Egyiptomban. „Ezek alacsonyrendű állati normák voltak, amelyek az embert állati szintre, vagy még az alá süllyesztették”. Bizonyítékként Hoffman bizonyos állatok istenítését említi, ami az egyiptomi kultuszban fő szerepet játszott.

Figyelemreméltó az is, hogy a szakasz, amely a tiltott házasságokat részletezi, egy füst alatt említi a különböző rokonházasságok tilalmát egyrészt a férjes asszonnyal folytatott viszony tilalmával, másrészt pedig a szodomita animalitás beteges formáival.

A szerves kapcsolatot a pogányság megjelenési formái és a fajtalan perverzitás között, nem a Tóra „találta ki”. Ezek jelen voltak az ókori társadalmakban, amelyek a „templomi prostitúciót” szentté nyilvánították. Erre utal a héber kdésá kifejezés, amely oltári prostituáltat jelent. Az oltári prostituáltak, férfiak és nők egyaránt, az Astarte kultusz templomaiban „dolgoztak”, és „szent” keresményük egy részét, nagy részét a kultusz papjainak adták. Az oltári prostitúciót a Tóra külön parancsolattal tiltja, „Lo tihje kdésá mibnot jiszráél völo jihje kádés mibné jiszráél” (5Mózes 23:18.). Az IMIT szemérmesen „szentelt nő”-nek fordítja a „kdésá” szót, mind itt, mind a Jehuda-Támár affér leírásánál (1Mózes 38:21.), míg a közönséges prostituáltat jelző z.n.ó. igét „parázna nő”-nek fordítja.

Az, hogy a Tóra ekkora teret szentel a jelenség elítélésének és tiltásának, kétségtelenül arra mutat, hogy Egyiptom – az elrettentő példa – nem maradt hatás nélkül az ott évszázadokat eltöltő zsidókra. A Midrás több helyütt említi, hogy az egyiptomi kivonulás során, az angyalok több ízben állították, hogy a kivonuló héberek nem jobbak, mint az őket üldöző egyiptomi hadsereg, mivel „mind ezek, mind azok bálványimádók” (Jálkut Reuvéni, Bösálách és Smot rábá 21.). Amit a Midrás burkoltan hoz tudomásunkra, azt Ezékiél próféta nyíltan és egyértelműen kimondja:

„Így szól az Örökkévaló Isten: mikor kiválasztottam Izraelt, fölemelt kézzel tettem esküt Jákob háza ivadékainak. Megismertettem magam velük Egyiptom földjén … Akkor ezt mondtam nekik: Vessétek el mindnyájan szemetek elől a förtelmes bálványokat, ne tegyétek magatokat tisztátalanná Egyiptom bálványisteneivel … de engedetlenek voltatok velem szemben és nem akartatok hallgatni rám. Senki sem vetette el szeme elől a förtelmes bálványokat és senki sem hagyta el Egyiptom bálványisteneit – – -” (Jechezkél 20:5-8.).

A hagyomány szerint Áron (Mózes testvére) volt az – még Mózes megjelenése előtt– , aki Egyiptomban prófétaként figyelmeztette a népet, ne essenek az egyiptomi bálványkultusz bűvkörébe. A Midrás szerint „több mint 800 évig el volt rejtve ez a prófécia, mígnem jött Jechezkél és felfedte, mennyire hatott Jákob házára az egyiptomi pogány kultusz”.