HÉTRŐL HÉTRE

 

A biztos út a biztonsághoz

 

„A szent adományokból minden szentség, amelyet Izrael fiai a kohénhoz visznek, azé legyen… amit a papnak ad, azé legyen”. (4Mózes 5:9-10.)

Mózes második könyvében előírta az Örökkévaló, hogy minden évben „Földed zsengéjének elejét vidd el az Örökkévaló Istened házába” (23:19), de ott nincs arról szó, hogy mit kell tenni a föld első termésének javával miután a Szentélybe vittük. Rási, a Biblia és a Talmud híres kommentátora Jismáél rabbit, a Talmud egyik bölcsét idézve megjegyzi, hogy a 4Mózesből idézett vers a bikurimra, az első termésre utal. Ebből a versből tudjuk, hogy mit kell csinálni az első terméssel – a kohénnak kell adni.

   A termés, különösen a bikurim, a jó minőségű, először érő, zsenge megtermelése nehéz, fáradságos munkával jár: ültetni kell, rendszeresen locsolni, metszeni, aratni, stb.. Amikor azonban végre élvezhetnénk munkánk gyümölcsét, a Tóra arra utasít bennünket, hogy a termés legjavát a kohénoknak kell adnunk. Ugyan az Örökkévaló az emberre bízza, hogy az első terméséből mennyit ad a kohénnak, ahogy a Misna mondja: „A következő dolgoknak nics megszabott mértékük: … a zsengék, … a jó tett és a Tóra tanulás” (Péá 1:1., Sábát 127a.), de mindenképpen a termés legjavából valamennyit minden évben a Szentélybe kell vinni, és ott egy kohénnak kell adni.

   A lubavicsi rebbe megjegyzi (Likuté Szichot, VIII. 39-40.oldal), hogy ugyan napjainkban a zsidók nagy része nem földműveléssel foglalkozik, és még nem áll a Szentély, mégis, mivel a Tóra tanításai minden korban és mindenhol egyformán érvényesek – így érvényes ez a napjainkra is: minden alkalommal legelső jövedelmünkből „bikurimot” kell adni, azon kívül, hogy minden évben keresetünk legalább egy tizedét is jótékony célra fordítjuk (a kohanita trumá előírásainak megfelelően, ami a termés egy tizede volt).

   Ezt tanulhatjuk a bikurim előírásából: amikor alkalmunk van arra, hogy cedákát adjunk, ne arra gondoljunk, hogy mennyi erőfeszítésünkbe kerül a saját megélhetésünk biztosítása és hogy a legjobb részt saját magunknak tartogassuk, hanem, épp ellenkezőleg, arra, hogy a nehéz munkával megkeresett pénzünk „zsengéjét” vigyük az „Örökkévaló házába”, más szóval, ajánljuk fel jótékony célra. Azt gondolhatnánk, hogy amennyiben ez a pénz egy intézmény, például jesíva vagy zsinagóga fenntartását, esetleg más közcélt szolgál, csak akkor van valóban értelme az adakozásnak. Ám a bikurim-ajándéknál nem erről van szó: egy személynek – egy kohénnak – kell adni.

   Ha ez így van, joggal kérdezheti valaki, hogy miért kell a fáradságos munkával megkeresett pénzt más magán embernek adnia, hiszen neki is vannak szükségletei. Miért lenne előbbre valóbb a másik? Vagy, esetleg azt javasolja, miért nem lehetne a bikurimot több egyenlő részre osztani, és közösségi szellemben szétosztani több ember között, beleértve önmagát is?.

   Ezeket a kérdéseket megválaszolandó tanítja először a Tóra, hogy „Földed zsengéjének elejét vidd el Örökkévaló Istened Házába”, azaz gondold meg: Kinek a „házában”vagy és Ki tette lehetővé ezt a bikurimot – ezt a jövedelmet. Csak az gondolhatja, hogy saját pénzével saját szükségletei kielégítése mindennél előbbre való, aki nem értékeli, hogy valamennyi jövedelme adomány az Örökkévalótól. Az embernek fel kell adnia tévhitét, hogy saját pénze az, amit adományra szán, csak és kizárólag az övé, és mindennemű Fenti segítség nélkül kapta. Aki megérti Ki a jövedelme igazi forrása már el tudja fogadni, hogy van aki nála előbbre való.

A kísértés

A chaszidizmus ismert alapgondolata, hogy minden zsidónak két lelke van, a Nefes Háelokit, az Isteni lélek, ami „része az Istenségnek” (Tánjá, 2.fejezet), és a Nefes Háböhámit, amit az állatokhoz hasonlóan az evilági élvezetek vonzanak. Ez a két lélek állandóan küzd egymással a test feletti uralomért, mint ahogy két király küzd egymással egy város felett. Amikor az Isteni lélek kerekedik felül, akkor a test önzetlen örömmel, Isten iránti szeretetből és félelemből teljesíti a Tóra előírásait. Amikor a másik fél kerekedik felül, akkor a test nem tud úrrá lenni a tiltott, evilági örömök utáni vágyán.

   Amikor a „város” az Isteni lélek befolyása alatt áll, fel van készülve arra, hogy a másik fél meg fogja próbálni visszahódítani a testet. Ha olyan gondolatai támadnak az illetőnek, amik egyértelműen a Tórával ellenkezők, pl. ebben az esetben, hogy egyáltalán ne fordítson az illető semmi pénzt cedákára, azokat egyből elhessegeti, mert tudja, hogy ezek az állati lélek támadási kísérletei. Az állati lélek kénytelen cselhez folyamodni ahhoz, hogy esélye legyen felül kerekedni az isteni lelken. A csel. Jogosnak és logikusnak tűnő érvekkel kell kezdeni, amikre talán még az Isteni lélek uralma alatt is hallgat az ember, majd ezeken keresztül jutni el a Tórával ellenkező tervekhez.

   A jogosnak tűnő gondolat az, hogy az illetőnek és családjának is vannak szükségletei, amik kielégítésére csak nehéz, túlórákkal teli munkával tudja megkeresni a pénzt, ezért talán a családra költött pénzt kellene cedákának tekinteni. Ez ellen a csel ellen int az Örökkévaló azzal, hogy előírja először 2Mózes könyvében, hogy „Örökkévaló Istened Házába” vidd az ajándékot és csak 4Mózesben említi, hogy ott az Ő házában a kohénnak, egy másik magánszemélynek kell ezt adni.

   Ha valóban először az „Örökkévaló Istened Házába” visszük a bikurimot – ha felismerjük, hogy Isten „házában” vagyunk, akkor már természetes lesz, hogy a termésének legjavát másoknak adhatjuk, és fel sem merül bennünk, hogy abból bármit is megtartsunk, épp úgy, ahogy nem merül fel bennünk, hogy a cedákára szánt vagy más pénzeket elvegyük.

   Ha így cselekszünk, biztosak lehetünk abban, hogy részesülünk az áldásban, amit Rási említ a második vers magyarázataként: az „amit a papnak ad, az övé [az adományozóé] legyen – azaz nagy gazdagság áldás”.

M.T.B.

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 33. szám – 2014. augusztus 13.