Földi kenyér az Égből

“És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Majd én hullatok nektek kenyeret az égből, és ki fog menni a nép és szedni fog mindennap arra a napra valót. Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint fog-e járni, vagy sem.” (2Mózes 16:4.)

Ismert, hogy az Örökkévaló a negyven éves sivatagi vándorlás alatt (i.e. 1313-1273.) mannával táplálta a zsidó népet. Ez egyike annak a sok csodának, ami nap mint nap körülvette a népet. A Talmud (Jomá  75a.) beszámol arról, hogy a mannának mindig olyan íze volt, amilyet az illető kívánt – ha friss kalácsot szeretett volna, akkor olyan íze volt, ha kacsapecsenyét, akkor olyan. Az égi táplálék mellett égi védelmezői is voltak a népnek: nappal felhőoszlop, éjjel tűz vette körül a több milliós vándorsereget (2Mózes 13:21–22.). Ezek kiegyengették előttük a hegyeket és a völgyeket, hogy megkönnyítsék a vándorutat (Rási 4Mózes 20:22.), valamint eltüntették a sivatagi vándorra leselkedő veszélyeket, mint például a mérges kígyókat, skorpiókat, stb. Valahányszor mosásra szorult valaki ruházata, a felhőoszlop azonnal kitisztította a ruháját, mintha frissen hozta volna a mosodából. Sőt, nem csak a mosáshoz nem kellett hogy levegyék a ruhájukat, hanem azért se, mert kinőtték, vagy már elkopott. A ruha csodálatos módon viselőjével együtt nőtt… (Sir Hásirim rábá 4:11.)

Ugyan a manna szombat kivételével minden reggel az égből hullott, mégse egyből az asztalokra esett, fogyasztásra készen. A Talmudban (Jomá 75a.) tanuljuk, hogy az igaz embereknek teljesen megsülve érkezett, az átlagosaknak tészta formájában, míg a bűnösöknek először lisztté kellett őrölniük. Valamint, az igazak sátra elé hullott, az átlagosaknak érte kellett menniük, míg a bűnösöknek távolabb kellett keresniük. Azaz még a legnagyobb cádikoknak is kellett legalább egy kis munkát végezniük: behozni a sátorba, és az asztalra tenni. Másoknak ennél többet is kellett tenniük azért, hogy megehessék az égi gyümölcsöt.

A lubavicsi rebbe említi (Likuté Szichot XVI, 174-178. oldal), hogy a Tóra (a Tan) neve is utal arra, hogy jelenkorban és helyen is érvényes tanulságot vonhatunk le minden részletéből. Látszólag jelentéktelen részlet, hogy nem olyan nagy csoda történt minden reggel, hogy az asztalokon, a tányérokban materializálódott a semmiből a manna – hiszen ha akarta volna a világ Végtelen Teremtője, akkor úgy is csinálhatta volna. Azonban egyetlen szó se felesleges sem az Írott, sem a Szóbeli Tórában, így nem pazarolt volna erre az Örökkévaló az Írott Tórában három héber szót („…és ki fog menni a nép és szedni fog…”), és a Szóbeli Tórában egy egész szakaszt, ha nem lenne ebben örök tanulság.

Ez az apró részlet nélkül, összehasonlíthatatlan különbség lett volna a mi földi kenyerünk, és őseink égi tápláléka között. A földi kenyér esetében elengedhetetlen, hogy az ember nehéz munkájával „edényt” vagy „tartályt” hozzon létre, amin keresztül megkaphatja Isten bőséges áldását. Ezzel tesszük lehetővé, hogy az Örökkévaló teremtette természet rendje szerint kapjuk Tőle áldásunkat. Az „edényt” munkánkkal: szántás, vetés, aratás stb., hozzuk létre. Sőt, olyannyira függ földi kenyerünk a saját munkánktól, hogy már-már el is felejtkezhetünk arról, hogy nem csak a mi munkánktól függ, hogy mennyit aratunk. Ennek a tévedésnek még a lehetősége is teljesen ki volt zárva a manna esetében. Látszólag, kizárólag Isten közvetlen, személyes gondoskodásának eredményeként kapta minden egyes ember napi táplálékát a sivatagban, bármilyen erőfeszítés nélkül.

Ezen apró részlet nélkül – hogy még az igazaknak is valami erőfeszítést kellett tenniük azért, hogy megegyék a mannát – nem lett volna semmilyen kapcsolat a manna és az általunk ismert földi kenyér között. Könnyen teljesen elfelejthettük volna, hogy mi is Valódi Forrása táplálékunknak. Azonban így, hogy egy kicsit a saját erőfeszítésünkre is szükség volt a manna esetében, már mind a sivatagi, mind a mai, földi kenyér Isten és ember együttes közbenjárásán múlik, és csak az arányok változtak. A manna esetében alig kellett valami erőt kifejteni, hogy megkapjuk táplálékunkat, míg a földi kenyér jelentős munkát igényel, azonban valójában mind a kettő egyformán az Örökkévalón múlik. A mi feladatunk létrehozni az „edényt”, és minden tőlünk telhetőt megtenni, hogy az Örökkévaló töltse meg az edényünket.

A szellemi „edény”

Ha nem lenne ez a kapcsolat az égi és földi kenyér között, akkor arra a téves következtetésre is juthat valaki, hogy csak a sivatagban kell bízni az Örökkévaló segítségében, ahol nyíltan, közvetlenül gondoskodott a zsidókról. Azonban a valóság az, hogy a mannát is és a földi kenyeret is Isten jóvoltából élvezzük.

És mivel nyerhetjük el jóvoltát? Nagy általánosságban mondva attól függ, hogy mennyire tölti meg az Örökkévaló azt az „edényt” áldással, kenyérre valóval, hogy mi mennyire teljesítjük az Ő akaratát, a micvákat. Hiába tesz meg minden tőle telhetőt az ember, munkája csak akkor fog gyümölcsözni, ha az Örökkévaló is úgy akarja. A legnagyobb gondossággal elvégzett vetést is tönkre teheti egy szárazság, vagy késői jégeső. Azonban ha mi teljesítjük az Ő akaratát, akkor ő is teljesíteni fogja a miénket.

A hangsúly elsősorban a fejlődésen van: ha valaki még nem gyújt péntek este rendszeresen gyertyákat, akkor egy nagyon jelentős lépés előre, ha eltökéli magát, hogy az elkövetkező valamennyi pénteken és ünnepkor gyertyát gyújt. Ha valaki, hála Istennek, már régóta gyújt gyertyákat, és tartja a többi micvát is, akkor is biztosan tud találni valamit amit tökéletesíthet, és szebben csinálhat a jövőben, ezzel is biztosítva az Örökkévaló állandó, teljes gondoskodását.

N. B.

A fenti és más írásokkal kapcsolatos kérdések, gondolatok tisztázására lehetőség nyílik a Pesti Jesivában tartott csütörtök esti előadások után. Minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 16. szám – 2014. október 6.