Reé

A pesti uraság és a cánzi rebbe

„Ha majd kiterjeszti határodat Istened, az Örökkévaló, ahogy megígérte neked és arra gondolsz, jó volna húst enni, mert húst kívánsz enni – egyél húst, amennyit csak kívánsz” (5Mózes 12:20.).

Ez a szakasz megismétli azokat a tilalmakat, melyek a húsevéssel, a vér élvezetének tilalmával és általában az étkezési előírásokkal foglalkoznak.
A zsidó felfogás különbséget tesz aközött, hogy valaki azért vétkezik, mert élvezi a vétket, vagyis „jó étvággyal” teszi, vagy pedig elvi okokból. Ez utóbbi sokkal súlyosabb elbírálás alá esik.
Az alábbi történetek is e témakörből valók:
A híres guri rebbe, a Chidusé HáRim című könyv szerzője, egyszer felkeresett egy gazdag varsói zsidót, akinek közbenjárását akarta kérni valamilyen fontos zsidó közügyben.
Ez az ember, szabadelvű lévén, nem tartotta a vallási előírásokat, rendszeresen fogyasztott tréflit is. Vendége érkeztekor éppen ebédelt, ezért a rebbe jó étvágyat kívánt neki.
A zsidó erre csúfondárosan elmosolyodott és azt mondta a rebbének, hogy biztosan nem kívánt volna neki jó étvágyat, ha tudná, hogy ő most tiltott ételeket fogyaszt.
– Téved – válaszolta a rebbe – én szándékosan kívántam jó étvágyat, mert ha már tréflit eszik, ami sajnálatos ugyan, de legalább élvezze azt. Ezzel csupán csak az élvhajhászás vétkébe esik. Mert ha nem így lenne, azt kellene hinnem, hogy „elvből” eszik tiltott ételeket, ami sokkal rosszabb…

* * *

A szentéletű reb Dávid, a lelovi rebbe, egy időben egész héten böjtölt, vagyis szombattól szombatig nem evett, nem ivott semmit. Egyszer, amikor egy pénteki napon úton volt, igen nagyon megszomjazott. Egy tisztavizű forrás mellett vezetett el az útja, ami csak fokozta a szomjúság érzését. Már-már azon volt, hogy megszakítja böjtjét és iszik, de mégis erőt vett magán, leküzdötte kínzó szomjúságát és anélkül ment tovább, hogy akár egy kortyot is lenyelt volna.
Amikor már messze járt a forrástól, eltöltötte őt annak öröme, hogy sikerült vágyát leküzdenie. De ugyanabban a pillanatban eszébe jutott, hogy ezen öröm forrása nem a Jó Ösztön volt, hanem a Rossz Ösztön, s az kísértette meg őt, hogy a büszkeség és fennhéjázás vétkébe essék. Így aztán megfordult, visszament a forráshoz és ivott a vízből…

* * *

Egy pesti asszimiláns zsidónak – aki, úgymond, semmilyen vonatkozásban sem tartotta a zsidóságot – alkalma volt részt venni egy „tischen” (chászid rebbék által rendezett összejövetel), amit a cánzi cádik, a szentéletű reb Chájim Halberstám, tartott a híveinek. Itt az a szokás, hogy a cádik „srájimot” (falat egy olyan ételből, melyet a rebbe már előzőleg megkóstol) oszt a híveknek. Természetesen a pesti zsidó sem maradt ki ebből.
Hazatérvén Pestre, emberünk gyomra fájni kezdett, elvesztette az étvágyát, s állapota egyre romlott. Az orvosok semmiféle elváltozást nem találtak nála, az esetre nem volt semmiféle magyarázat. Az orvosok már-már le is mondtak róla.
Ekkor valaki azt javasolta a családnak, keressék fel a cánzi cádikot, aki történetesen itt tartózkodott, kérjék ki az ő tanácsát is.
Így is tettek. A rebbe pedig azt tanácsolta, cseréljék le az edényeket, vezessenek be kóser háztartást, akkor betegük meg fog gyógyulni. A család megfogadta a tanácsot, a beteg hamarosan meg is gyógyult.
A dolog magyarázata abban rejlett, hogy miután a férfi evett a “srájim”-ból, hazatérve, a szervezete már tiltakozott a tréfli étel ellen. S miután abból többé nem bírt enni, majdnem éhen halt.

* * *

„Ha valaki elszegényedik testvéreid közül… abban az országban, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked, ne légy keményszívű és szűkmarkú szegény testvéreiddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű és adj neki szívesen… amennyire szüksége van…” (uo. 15:7-8.).
A fenti versek – szélesebb értelmezésben – a jótékonyságot (cödókó) taglalják. A zsidó jog, a háláchá, pontosan előírja, mikor mennyit kell adni.
A chászid felfogás nem tartotta magát szigorúan ezekhez a „korlátokhoz” és se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amik arról szólnak, hogy a nagy chászid rebbék miként osztották szét a nélkülözők között azokat az adományokat, az utolsó fillérig, amiket gazdag híveiktől kaptak.
Történt, hogy a cánzi cádik, reb Chájim, fia, apja segítségét kérte, hogy férjhez tudja adni a lányát, azaz a rebbe unokáját. A cádik közölte vele, hogy éppen nincs pénze.
Néhány nap múlva azonban, egy gazdag híve, nagyobb összeget juttatott a cádiknak. Fia nagyon megörült, mert remélte, apja most már kisegíti őt. Azonban csalatkoznia kellett, mert a cádik ezt a pénzt egy olyan koldusszegény hívének adta, akinek több férjhez adandó lánya volt.
A fiú, ennek hallatán, sírva fakadt, s arról faggatta apját, mennyivel rosszabb ő, mint az az idegen zsidó?
– A különbség az – magyarázta meg a cádik – hogy neked módod van arra, hogy támogatókat találj magadnak, hiszen ismernek. De ezt a szegény, ismeretlen embert, ki segítse ki, ha nem én?

* * *

A Talmud szerint, „aki nem gyakorol jótékonyságot, az olybá vétetik, mintha bálványt imádna” (Ktubot 68a.).
Ugyancsak a cánzi rebbe volt az, aki megmagyarázta ezt a mondást. A szegénység – Bölcseink szerint – megzavarja az ember eszét és összekuszálja az ember és Isten közötti kapcsolatot. Aki tehát nem támogatja a szegényeket, az értelemszerűen bűnbe taszítja őket, és olyan, mintha ő maga imádna bálványt…
Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 43. szám – 2014. november 17.