Hétről hétre

Böháálotchá

Büszkeséggel leplezett szerénység

Áron és Mirjam, Mózes testvérei, azt a pletykát terjesztik Mózesről, hogy „kapcsolatban” van egy bizonyos néger nővel. Ez igencsak bizarr és furcsa, még akkor is, ha tudjuk, hogy Bölcseink szerint a saját feleségéről, Cipóráról van szó, kinek a beceneve volt „kusit”, „a szerecsen nő”.

Az Írás határozottan visszautasítja a Mózest ért vádat, és az Örökkévalót idézi, aki a legnagyobb dicsérettel illeti őt, ami embert érhet:
„És az ember, Mózes, pedig nagyon szerény volt, (szerényebb) mindenkinél a földkerekségen” (4Mózes 12:3.).
Mózes nem reagál a pletykákra, semmit nem tesz ellene. Olyannyira szerény volt, hogy fel sem vette, mit beszélnek róla. A chászid mondavilág ezt a fajta magatartást mértékegységnek tekintette, s ebből fakad a számtalan monda, elbeszélés, melyek visszatérő hőse a rebbe, kinek szerénységénél csak zsidóság-szeretete (áhávát Jiszráél) nagyobb. Igaz, ez a szerénység néha túlzottnak tűnik, néhol pedig büszkeségnek van álcázva, de a követendő példakép mindig – Mózes.

* * *

Reb Schneor Zálmán, a ljadii cádik (tanítványai csak úgy hívták az „öreg rebbe”), meglátogatta egyik rabbi társát, aki történetesen a chaszidizmus ellenzőinek táborához tartozott.
A rabbi arra kérte vendégét, meséljen neki a lizsenszki rabbi Elimelechről, a Noám Elimelech című chászid könyv szerzőjéről. (A könyv egyébként éppen a pad alatt hevert, amit Schneor Zálmán is láthatott.)
– Ha röviden jellemezni kívánnám rabbi Elimelechet – adta meg a vendég a kért felvilágosítás – az olyan ember, aki akkor is hallgatna, nem szólna egy szót sem, ha nemcsak a könyvét, hanem őt magát is a pad alá tenné…

* * *

Reb Menáchem Mendel, a vityebszki rebbe, a Pri Háárec című chászid könyv szerzője, már tíz éves korában mindenkit meglepett, milyen elmélyülten tanulmányozza a Talmudot. Mestere, a mezritsi Mágid, aki nagyon szerette őt, arra lett figyelmes egy szombat reggel, hogy tanítványa különösen jó hangulatban van. Ekkor megkérdezte tőle:
– Mendel, hány lap Gemóret tanultál ma?
– Hatot, Mester, felelte a gyerek.
A Mágid – mintha csak úgy magának mondaná – megjegyezte:
– Hat lap Gemárától, és már félrecsapott sapkában jár (úgy látszik a jókedvtől elcsúszott a fején a sapka), hány oldalt kellene tanulnia ahhoz, hogy a sapka leessen a fejéről?!…Majd bement a szobájába és magára zárta az ajtót.
A gyerek felfogta, miről van szó, és sírva ment a rebbe ajtajához.
– Kérlek mondd meg, mit tegyek? Most már tudom, hogy nagyra voltam magammal, túl elégedett lettem…
Ekkor a rebbe kijött s közölte tanítványával, hogy mindketten elmennek Báál-Sém-Tovhoz, aki majd tanácsot ad nekik…
A következő pénteken meg is érkeztek Mezibusba. A Mágid azonnal a rebbéhez sietett, a gyerek szállásán maradt, hogy kicsinosítsa magát, mert sokat adott a külsőségekre, szerette a szép ruhákat, dolgokat. (Ezt a tulajdonságát egész életében megőrizte).
Báál-Sém-Tov abban a pillanatban kezdett az imába, amikor a gyerek a templomba érkezett. Nem is üdvözölte őt és nem szólt hozzá egészen a szombat kimeneteléig.
A Hávdálá (szombatbúcsúztató ima) után, amikor Báál-Sém-Tov az első pipáját meggyújtotta, magához intette a gyereket. Ott volt még a Mágid és Jáákov Joszéf, a polneai cádik is.
A rebbe egy allegorikus történetet mesélt el, mely nem szólt másról, mint a kis Mendele élettörténetéről, születésétől haláláig (ami egyébként Erec Jiszráélban érte utol).
A végén Báál-Sém-Tov kijelentette, hogy a gyerek szerény és alázatos, egyáltalán nem tartja magát nagyra.
(És valóban, a vityebszki cádik egész életében szerény volt, még a nevét is úgy írta alá, hogy „M. Mendel, a valóban alázatos”).

* * *

Ugyanez a reb Mendel, már vityebszki rebbe korában, beteg lett, és elvesztette beszélőképességét. Hívei pánikba estek, attól féltek, hogy a Gondviselés elveszi tőlük rebbéjüket.
A nagy sírás-rívástól hirtelen magához tért és megszólalt:
– Ne féljetek, abból, amit a Báál-Sém-Tov mondott nekem, nyilvánvaló, hogy még nem halhatok meg, hiszen még el kell jutnom Erec Jiszráélbe is.
Valóban, rövidesen felgyógyult, s Erecbe utazott. Polnea városán át utazott, hogy meglátogassa az ottani rabbit, aki nem volt más, mit Jáákov Joszéf, a Toldot Jáákov Joszéf című, chászid mű szerzője. A szállodába érve levette „gártliját”, a chászidok jellegzetes övét, rágyújtott egy pipára, s ezek után elindult.
A városka zsidói megrökönyödve látták, hogy öv nélkül, csibukkal a szájában megy látogatóba reb Jáákov Jószéfhoz, aki nagyon kényes volt a külsőségekre. Próbáltak szólni neki, de ő figyelemre sem méltatta őket.
Jáákov Jószef nagy tisztelettel fogadta vendégét. Beszélgetésük során a vendéglátó érdeklődött, vajon reb Mendel megértette-e Báál-Sém-Tov történetét annakidején. Az igenlő válasz után afelől érdeklődött, hogy élete mely fázisánál tart most.
Menáchem Mendel nagy sóhajtás közepette elmondta, hogy a történetnek már a fele lepergett.
– S azt tudja-e – kérdezte vendéglátója – hogy a történetben utalt Báál-Sém-Tov arra is, hogy önnek engem meg kell látogatnia?
– Hogyne tudnám – felelte – azért vagyok most itt.
Ezután még sokáig beszélgettek, végül a rabbi elkísérte vendégét a szállására.
Miután elvált vendégétől, néhány bennfentes híve felháborodva kérdezte reb Jáákov Joszéfot, hogy merészelt az az ember, hiányos öltözékben, pipával a szájában Mesterükhöz elmenni, s akinek ráadásul ezüstszálból font cipőfűzők voltak cipőjébe fűzve?
– Erre csak egy példázattal felelhetek – mondta a rabbi. – Élt egyszer egy király, akinek volt egy nagyon értékes gyémántja, de állandóan rettegett, hogy ellophatják tőle. Azt találta ki, hogy eldugja a palota legkisebb helységébe, ahová a király is gyalog jár, hiszen senkinek nem jut majd eszébe, hogy ott keresse.
Nos, így van ez Menáchem Mendellel is. Ő egy igaz lélek, szerény és alázatos, ehhez kétség sem fér. De ő mégis attól tart, hogy a Rossz Ösztön megtámadja szerénységét – ezért inkább elrejti olyan helyre, ahol senki nem keresi, vagyis büszkeséggel palástolja…
Naftali Kraus