Hétről hétre

Mecórá

A pletyka, mint istentagadás

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Ez legyen a poklos emberre vonatkozó törvény, amikor a pap elé kerül…” (3Mózes 14:1–2.).

Bölcseink különös magyarázatot adnak a poklosságnak. A héber megfelelőjét – Mecórá – három szóra bontják, úgy mint: moci-sém-rá, ami ilyenformán azt jelenti: aki rosszat beszél másról, pletykál róla, rossz hírét költi.
Ezzel a magyarázattal akarták hangsúlyozni a pletykálkodás, rágalmazás negatív voltát, melyet már a Tóra is elítél.
A Talmud-bölcsek még a Tóra intelmeit is tovább fejlesztették, s ők a pletykát és a rágalmat minden baj forrásának tartották.
Az élet és halál ura a nyelv – mondja Salamon király a példabeszédekben (18:21.). Ehhez fűzi a Talmud az alábbi tanmesét:
„Az idők végén összegyűlnek majd az állatok, elmennek a kígyóhoz és azt mondják neki: az oroszlán széttépi áldozatát és megeszi. A farkas is szétmarcangolja és ugyancsak megeszi. De te, kígyó, neked mi hasznod származik abból, ha megmarsz valakit? És mi haszna van a nyelvesnek (annak az embernek, akinek a nyelve mérgezett nyílként sebzi meg áldozatát) a pletykából? – válaszolja a kígyó” (Áráchin 15b.).
A Midrás szerint a pletyka rosszabb, mint a vérontás. A gyilkos, ugyanis, csak egyetlen embernek – az áldozatnak – árt. A pletykás azonban háromnak: saját magának, annak, akinek mondja és annak, akiről mondja… (Tánchumá, Mecórá 2.).

* * *

Az alábbi midrási történet azt illusztrálja, milyen káros tulajdonság a pletykálkodás, mert az abban vétkeseket még „megölni” is képes.
Egy embernek három lánya volt. Egy lusta, egy enyveskezű, aki mindent ellopott, ami a kezeügyébe került és egy pletykás, aki mindenkiről csak rosszat mondott. Mind a három pártában maradt, senki nem kérte meg a kezüket, mert rossz tulajdonságaik messze földön ismertek voltak.
Az apa egy barátja azzal állt elő, van neki három fia, adja a lányait az ő fiaihoz.
– A lányaim nem valók a te fiaidhoz – felelte az apa.
– Miért nem?
– Mert hírhedtek rossz tulajdonságaikról.
– ? ? ?
A boldogtalan apa elmondta, lányai miről „híresek”, de ennek ellenére a házasságok megköttettek.
De mit tett a három fiú apja?
A lusta menyének szolgákat bocsátott a rendelkezésére és meghagyta nekik, teljesítsék minden kívánságát, még a kisujját se engedjék hideg vízbe tenni.
A lopós természetűnek nagyösszegű apanázst biztosított és megígérte neki, mindent megkap, bármit is kíván.
A pletykással pedig igen barátságosan viselkedett, mindennap meglátogatta, érdeklődött hogyléte felől, s azt is felajánlotta, ha bármi kívánsága van, vagy a férjétől akar valamit, majd ő elintézi. A nő nem szólt semmit.
Egy szép napon az apa meglátogatta lányait, kíváncsi volt sorsuk alakulására.
Először a lustához ment és érdeklődött sorsa felől.
– Apám, az Isten áldjon meg, hogy hozzáadtál ehhez a férfihez. Lesi minden szavamat, teljesíti kívánságaimat, szolgáim vannak, nem kell semmit csinálnom.
Ugyanígy áradozott sorsáról a kleptomániás is.
Amikor a harmadik – pletykás – lányánál érdeklődött, az sírva panaszkodott apjának:
– Apám, szokás szerint egy apa egyetlen férfihez adja feleségül a lányát, te pedig kettőhöz adtál, az apához és a fiához. Ha kételkedsz ebben, rejtőzz el a szobámban és meghallod, hogy igazat beszélek.
Így is tettek. A lány elrejtette apját a szoba egyik szegletébe. Hamarosan bejött az apósa, aki szokása szerint hogyléte felől érdeklődött, majd leült mellé és megcsókolta.
– Kérlek, hagyj békén, ne nyúlj hozzám és ne használj ki – kiabált a lány. Erre az apa kiugrott rejtekhelyéből és megölte nászát. A zajra berontottak a szolgák és megölték az apát. A lány pedig addig kiabált – amíg megölték őt is.
Innen származik a tanulság – teszi hozzá a Midrás – hogy a rossz nyelv (láson hárá) hármat öl meg egyszerre. Aki mondja, akiről szól és aki hallja” (Midrás Ászeret Hádibrot, Maimon rabbi kiadása, Jeruzsálem, 1924).

* * *

A Talmud-bölcsek annyira szigorúan vették a pletyka, a rágalmazás vétkét, hogy ezeket egyenértékűnek tartották az Istentagadással.
„Aki rosszat beszél embertársáról, az olyan, mintha Isten létét tagadná” (Áráchin 16a.).
Korunk egyik neves Tóra-magyarázója, a radini Jiszráél Meir Hákohén, akit főműve után Cháféc Chájim-nak is neveznek (ő volt a Misná Brurá nevű Sulchán Áruch kommentár szerzője is) egyik könyvét a nyelv megtartóztatásának szentelte, hangsúlyt adva a pletyka, a rágalmazás súlyos vétkének. Következtetésében eljutott oda, hogy tulajdonképpen jót sem szabad mondani senkiről, mert ha valaki már beszél egy jelen nem lévőről, előbb-utóbb rosszindulatú pletykát is terjeszt róla.
Bölcseink még a pletyka látszatát is elítélték. Ezt ávák-láson-hárá-nak nevezték, vagyis a pletyka porának, a rágalmazás enyhe változatának. (Az ismert Grósz szótár „enyhe megszólás”-nak fordítja.)
A Talmud szerint, ha valaki azt mondja: „az illető házában állandóan ég a tűz”, már ez is enyhe megszólásnak minősül. Ugyanis, ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy az illető állandóan eszik, ezért folytonosan sütnek-főznek nála.
Bölcseink az „enyhe megszólást” azon három vétek között említik, amelytől egyetlen ember sem mentes. (Bává Bátrá 165).
Ráv Jehuda véleménye pesszimista. Szerinte az emberek többsége vét a magántulajdon ellen, a családi élet szentsége ellen már kevesebben, de a pletyka, az enyhe megszólás vétkét, mindenki elköveti (uo.).
Naftali Kraus