„A gyermekek élete” című könyvecske héber nyelvű történeteket és verseket tartalmaz. A szerzők az ukrajnai Tarbut zsidó gimnázium diákjai voltak, az összeállítás egy évszázaddal ezelőtt készült, 1920 pészahját megelőzően és most az Izraeli Nemzeti Könyvtárban, a ritkaságok között őrzik.
Az éppen feltámadóban lévő nyelvnek beszélőkre van szüksége, elsősorban fiatal – bölcsődés, óvodás, iskolás – beszélőkre, akik felnövekedvén maguk alakítják majd a nyelvet. A beszélők mellett segédeszközökre is szükség van, hogy minél könnyebben elsajátíthassák a fiatalok a feltámasztani kívánt nyelvet. A korai cionisták elsősorban történetek, mesék, dalok, versek és rigmusok segítségével ismertették meg a leendő ország leendő lakosaival a héber nyelvet. Eliézer Ben-Jehuda és Dávid Jellin 1887-ben jelentette meg első olvasókönyvét gyermekek számára. A XIX. század utolsó évtizedeiben és a XX. század második világháborúig tartó időszakában oktatók, diákok és írók héber szövegek százait írták az Európa-szerte alapított héber iskolák számára. Mind méretében, mind pedig fontosságában hatalmas vállalás volt és a nyelv elsajátításában mégis csupán az első lépést, a nyelv befogadását jelentette. A másodikat, a passzív befogadásból az aktív nyelvhasználatba való átmenet például éppen ez a most bemutatott füzet képviselte, amikor a diákok gyakorlásképpen maguk írták a szövegeket.
A Tarbut (magyarul kultúra) szervezet célja az volt, hogy Kelet-Európa számos pontján hozzon létre héber iskolákat. A harkivi intézményt 1917-ben alapították Moszkvában, abban az évben, amikor a cár bukása után megalakult a mind a cionistákkal, mind pedig a héber nyelvvel szemben ellenséges bolsevik kormány. Az orosz polgárháború és a bolsevikok anticionista attitűdje nyomán a Tarbutnak be kellett zárnia moszkvai központját. Ekkor költöztek Kijevbe, Odesszába és Krakkóba. Az ukrajnai részleget kezdetben támogatta az ukrán kormány, ám a kommunista hatalomváltással ez a segítség hamar véget ért. A diákok füzetét éppen ebben a néhány éves nyugalmi időszakban adták ki.
A könyvecskében foglalt versek és illusztrációk betekintést engednek számunkra a harkivi zsidó gyerekek életébe. Tiszta és elegáns héberséggel beszélnek a tavasz kezdetéről és pészah ünnepéről. A „dalok, mesék, emlékek, benyomások és képzelgések” valószínűleg 14-15 éves fiúk és lányok alkotásai. A tartalomjegyzéket a Dnyeper partján című tájkép követi, majd Dániel Prakhambek verse következik, melyet 1920-ban, niszán hó ötödikén írt.
Vége van a télnek
Véget ért a tél, elmúlt a hideg.
A világot öröm tölti meg.
A déli szelek lassan fújnak,
meggyógyítják a komor lelket.
Fiatal nap, tavaszi nap
világít az égen,
gazdag fénnyel árasztva el a földet,
elvakítva a szemet.
A csupasz fák
újjáélednek.
A zajos város
új arcot ölt.
Minden jókedvű, élő, csillogó,
a tavasz szelleme áraszt el mindent.
Boldogok a magas épületek,
melyeket magas hegyek koronáznak.
És mégis marad egy üveges jégréteg
a mocsarak és a folyamok fölött.
A fák még csupaszok,
a levelek még nem rügyeznek.
A madarak még nem tértek vissza
örömteli dalaikat énekelve.
Ám a tavasz már érződik
minden sarokban és téren.
Az ég megváltozott,
a tenger habja más
és a tavasz már beköltözik
a lélek legmélyére.
Ez nem a világ,
ez nem a teremtés csúcsa.
Minden él, friss, boldog,
minden életre kel újra!
Szárá Ászpel a következő verset írta:
Milyen borzalmas a tél hidege,
milyen kellemesek a tavaszi szelek.
A fák, láttátok, mily szépek tavasszal?
Télen csak álltak, gyászolva, álomba merülve.
És íme, eljött a tavasz, feléledtek, felkeltek,
körbe-körbe nézegetnek
„A tél véget ért, hála Istennek!”
A fák egymás közt suttognak
„Most majd növekedni fogunk a tavasz kezdetével!”
A kötetben a tél végéről, tavasz kezdetéről és pészahról szóló kilenc verset követően néhány történet szerepel. Eliézer Áháronov például a pészahi készülődésről írt:
„Otthon gőzerővel folyik a munka. A család minden tagja készülődik a nagy ünnepre, Izrael népének megváltásának ünnepére, vagyis pészahra. Apám előveszi a hágádákat a szekrényből, anyám és nagynéném felforgatják a szobákat, megtisztítják az asztalokat, a székeket és az ágyakat. Szerettem volna segíteni, de anyám kizavart inkább sétálni. Kimentem. A levegő tiszta volt, az ég kék, mintha az egész világ megtisztította volna magát a legnagyobb örömünnep tiszteletére. Most ebédelni hív a nővérem. Milyen nehéz volt hátrahagynom a partot és hazamennem, de egy gondolat megnyugtatott: talán anyám kienged megint ebéd után. hazamentem, ettem és újra kimentem. Nagyon nehéz leírni az örömöt, amit abban a pillanatban éreztem!”
A történetekben (egy kivétellel) az író a főszereplő, sok írásban szerepelnek a szülők, elsősorban az édesanyák. Úgy tűnik, a harkivi gyerekek szerették a környezetüket, a tavaszt az év csodálatos, életteli időszakának élték meg, melynek során hatalmas változások történnek. A hideget és az esőt az éltető nap melege váltja fel. E fiatal írók és költők világosan látták a párhuzamot az újjáéledő természet és a közeledő pészah között és ezt fogalmazták meg legjobb tudásuk szerint szép héber nyelven. A szövegek többnyire három helyen játszódnak: az otthonban, ahol készülődnek pészahra vagy zajlik a széder, a természetben, ahol minden éledezik a téli álomból vagy a zsinagógában, ahol a közösség és a rabbi találkozik. Emellett helyenként felbukkan az iskola is, bár – mint sok más fiatal – ők is égtek a vágytól, hogy az iskolapad helyett a természetben tölthessék az idejüket.
Dávid Lomzov: Jön a tavasz című írásában például ez olvasható
„Fekszem az ágyban. Már ébren vagyok, de nem értem, miért olyan pirosas a fény? Kinyitom a szemem és a nap melenget, míg én az ágyamban fekszem! Boldogan ugrottam ki az ágyból és észrevettem, hogy az a kis hó, ami még megmaradt, már elolvadt. Itt a tavasz! Egy gondolat suhant át az agyamon: micsoda gyönyörű szó ez, „tavasz”! Mennyi gondolatot ébreszt a lelkemben! Elmegyek a parkba, talán nyári táborba is. Gombát szedek, diót és még sok-sok mást…
Fogtam a könyvemet és boldog arccal indultam iskolába, ahol barátaim örömteli ábrázata fogadott. ’Elmehetnénk talán kirándulni’ – mondta nekem valaki. Hirtelen megszólal a csengő, beszaladok az osztályterembe. Mindenféle csodálatos dologról magyaráznak és egyáltalán nem érdekel minket, hogy miről. Miközben úgy teszünk, mintha figyelnénk, lelkünk odakint kalandozik.”
Hogyan töltötték ezek a gyerekek a pészahot? Úgy tűnik, nem sok dolog változott az elmúlt száz évben e tekintetben. Mordecháj Hálévi Izgur így írta le az ünnepet:
„Pészah előtt néhány nappal anyámmal áthordtuk a pészahi edényeinket az unokatestvéréhez, mert nála ünnepeltünk. Összekészítettek mindent és kitakarították a szobákat. Pészah előestéjén reggel kilenckor gyorsan elfogyasztottuk a chámecet [kovászost] és mindent, ami maradt, kivittünk a házból. Egyszóval: megpróbáltunk ’pészahot’ csinálni a szobákban.”
Az írások legnagyobb része fiúktól származik. Az egyik lány, Hanna Brik története azzal tűnik ki, hogy tartalmaz egy „Képzelgések” című szakaszt. Ez az egyetlen szövegrész, mely nem egyes szám első személyben íródott. A főszereplő a kis Szárá, aki pészah előestéjén fáradtnak érzi magát és éppen azt megelőzően alszik el, hogy apja hazaérne a zsinagógából. Álmában boldogan énekel az erdőben, a fák között a madarakkal, ám amikor az álomban este lesz, Szárá megijed, mert nem találja az otthonát. Se a fák, se a madarak nem tudnak neki segíteni, és amikor Szárá már nagyon fél, akkor hirtelen anyja ölelésére ébred. Apja hazaérkezett a zsinagógából, és várják, hogy csatlakozzon hozzájuk a pészahi asztalnál.
A könyv teljes egészében elérhető az Izraeli Nemzeti Könyvtár honlapján beszkennelve. Az olvasgatáshoz, képnézegetéshez kattintson ide. A ma ismert könyvecske egyébként a tizenkettes számot viseli, vagyis tizenegy kötete még biztosan volt a harkivi Tarbut iskola kiadványainak. Feltételezhető, hogy még több rész is megjelent.
Minden olvasónknak csodálatos napot kívánunk, olvassanak verseket a zsido.com Facebook-oldalán!