Haszid besúgók és zsidó ügynökök a kommunista világban

A zsidóság történelmét végigkísérték az elpusztítására törekvő külső támadások. Ezekkel párhuzamosan a belső ellenséggel is meg kellett küzdeni: a besúgókkal, az árulóvá lett kitértekkel és a közösségekbe beépülő ügynökökkel. A sztálini Szovjetunióban a zsidó vallási és kulturális életet csak úgy tudták lerombolni, hogy sikerült belső embereket együttműködésre megnyerni, akik beszámoltak mások „vétkeiről”. Később ezt a módszert alkalmazták Magyarországon is. 

 

A kommunista rendszer egyik fontos alapja, ami lehetővé tette diktatórikus működést, az a besúgok és ügynökök hálózata volt. Ezek az emberek elárulták barátaikat, kollégáikat és gyakran még hitüket is, amikor rendszeresen jelentéseket írtak mindarról, ami az emberek között folyt. Ez belülről rombolta a társadalmat, mert elveszett az emberek bizalma még a legközelebbi barátaikban és sok esetben a vallási vezetőkben is.

A rendszerváltás utáni években folyamatos téma volt itthon, hogyan kell viszonyulni ezekhez az emberekhez. Az is nagy kérdés volt, hogyan ítéljük meg a tetteiket, miből lehet tudni, kit motivált egyszerűen a rosszindulat, kit valamiféle haszonszerzés vagy előrehaladás reménye és mikor mondhatjuk, hogy valaki kényszer hatására cselekedett.

Engem ez a téma mindig is nagyon érdekelt, már az előtt is, hogy Magyarországra költöztünk volna és megtörtént volna a rendszerváltás, mivel lubavicsi körökben – ahogy fogjuk látni – ez mindig is beszédtéma volt. Ez az érdeklődés vezetett oda, hogy 2005-ben (Köves Slomóval együtt) egy nagyobb tanulmányt írtam Ügynökök és besúgók a zsidó jog és etika fényében címmel, ami megjelent a Magyar Jogban1 és az Új életben2 is.

 

Besúgók a haszidok ellen

A GPU és később az NKVD éveken keresztül falakba ütközött, amikor a lubavicsi haszidok ellen vették fel a harcot, mert ők nagyon erősen kitartottak és nem engedtek sem a nyomásnak, sem a csábításnak, nem voltak hajlandóak besúgónak állni. A helyzet akkor változott meg, amikor 1938-ban egy haszid, akit mindenféle bűncselekmények elkövetése miatt halálra ítélték, alkut kötött: ejtik az ellene felhozott vádakat, ő pedig cserébe jelenteni fog társairól. Ez végül majdnem halálos csapást jelentett a haszid mozgalomra, mivel az áruló működése nyomán nagyon sok vezetőt letartóztattak: egyeseket kivégeztek, másokat pedig Szibériába száműztek, ahonnan soha többet nem tértek vissza, végleg nyomuk veszett3. A leszámolási folyamat akkor lassult le lényegesen, amikor egy haszid kislány véletlenül észrevette, ahogy a besúgót soron kívül fogadták az NKVD irodájában, miután felmutatta a piros könyvét. Innentől már tudták a lubavicsi közösségben, hogy kitől kell óvakodni4. Később, 1946-ban pedig több száz haszid családnak sikerült hamis lengyel papírokkal elhagynia a Szovjetuniót5.

A lubavicsi haszidok között azóta is beszédtéma, hogy kik voltak azok a haszidok (mindösszesen kettő ilyen emberről van tudomásom), akik teljesen elkerülték a letartóztatást és a börtönt, és hogyan sikerült ez nekik; ki volt az, aki a letartózta­tá­sa után képes volt ellenállni és nem adott ki semmilyen információt a társairól stb.

Több módszer is volt az információk kiadásának elkerülésére. A lubavicsi Rebbe édesapja, Lévi Jichák Schneerson rabbi (1878–1944) például együttműködőnek mutatta magát és bőségesen adott ki információt másokról – csak éppen a kihallgatási jegyzőkönyvekből kiderül, hogy kizárólag olyanokról, akik már elhunytak, vagy olyanokról, akiknek sikerült már korábban élve elhagyniuk a Szovjetuniót. Hogy, hogy nem, csak a még élő és a Szovjetunióban tartózkodó emberekről „felejtett el” beszélni6…

Ismerünk történetet olyanról, akit megtört a kínzás, és elkezdett másokról vallomást tenni. Azonban amikor ennek jutalmául megengedték neki, hogy pihenjen egy nagyot, aminek köszönhetően sikerült annyira összeszednie magát testileg és lelkileg, hogy megbánta, hogy mások életét veszélyeztette és többet nem vallott másokról – aminek köszönhetően többszörös kínzáson kellett átmennie, de az már nem törte meg. Amikor kiszabadult a Szovjetunióból, sokan támadták, amiért vallott ellenük, a Rebbe azonban mindig azzal enyhítette a dühöt, hogy elmondta: rögtön másnap megkapta érte a büntetését a kínzás során, úgyhogy ő már egy tiszta lélek…

Szerencsémre nem csak az általam olvasott rengeteg könyvből és újságcikkből tájékozódhattam ezek­ről az eseményekről, hanem a té­mában jártas haszidoktól is.

 

Cionista per szovjet mintára

Nemrégiben kaptam Novák Attilától egy példányt az új könyvéből, melynek címe „Ideológia és önazonosság – Az 1953-as budapesti cionista per”. Több személyes okból is különösen örülök a könyv megjelenésének.

A címben említett per a szovjet orvosper mintájára épült fel. Sztálin ezeken a koholt vádakon keresztül lépett akcióba a többmilliós szovjet zsidósággal szemben. A koncepciós perben zsidó orvosokat vádoltak azzal, hogy a szovjet vezetés tagjainak életére törtek a Joint és különböző titkosszolgálatok megbízásából. A magyar hatóságok ennek mintájára kezdték meg a fellépést az akkor még létező cionista ifjúsági szervezetek ellen, rendszerellenes tevékenységgel vádolva a vezetőiket. A szervezetek több vezetőségi tagját letartóztatták és kemény kihallgatásnak vetették őket alá.

 

Ismeretek első kézből

A cionista perről sokat hallottam az egyik főszereplőtől, Engländer Tibortól (1932–2012), aki akkoriban a Hásomér Hácáir vezetője volt. 1989. augusztusi érkezésünk után talán Engländer volt az első, aki még abban az évben meghívott, hogy előadás-sorozatot tartsak az általa szervezett Oneg Sábát klubban, ami ak­koriban a Bethlen téri zsinagógában működött. Az előadásokra csütörtök esténként került sor, és mivel mi ketten mindig korán érkeztünk, jó fél órákat beszélgettünk kettesben. Tibor egy vallásos tokaji családból származott, fiatalon jött föl Budapestre. Bár voltak kitérők az életében, amikor én megismertem, akkor vallásos zsidónak tartotta magát, minden reggel táliszban-tfilinben vett részt a Bethlen téri minjenben.

Sokat mesélt a gyökereiről és a hazulról hozott vallásos neveltetéséről, és tőlem érdeklődött a régi szokásokról, hogy jól emlékszik-e erre vagy arra. Tudta, hogy mivel én Amerikában egy magyar közösségben nőttem föl, jól ismerem az itteni szokásokat. Sokat beszélgettünk a szakmai életéről is és a Pszichológiai Intézet tudományos főmunkatársaként végzett munkájáról. Ami azonban a legközelebb állt a szívéhez, amiről legtöbbet mesélt, az az ’50-es években végzett cionista tevékenysége volt. Ezen belül is a letartóztatása körüli eseményekről és a perről beszélt a legtöbbet. Nagyjából két éven át zajlottak ezek az órák és az előadás-sorozat befejezése után is tartottam a kapcsolatot Tiborral.

Egyszer, valamikor az utolsó éveiben, a Peszách előtti napon tudtam meg egy régi izraeli barátjától, hogy beutalták Sopronban egy szanatóriumba, ott tölti az ünnepet, és nincs macesza. Gyorsan összeállítottam neki egy csomagot mindabból, amire az ünnep alatt szüksége lehetett, és taxival elküldtem neki. Nagyon hálás volt a segítségért, és szokás szerint agyondicsérte a lubavicsi mozgalmat és a Rebbe vízióját, amivel a magyar zsidókra is gondot viselt és aminek hasznát ő is élvezhette.

Halála előtt nagyjából egy évvel, amikor hírét vettem, hogy ismét nagyon beteg, azonnal felkerestem az otthonában. Ekkor volt lehetőségem utoljára hosszabban elbeszélgetni vele: hosszú órákon át beszélgettünk, emlékszem, épphogy hazaértem a sábeszi gyertyagyújtásra. Ezen az utolsó találkozásunkon is sokat beszélt a perről és a letartóztatásáról. Ekkor osztotta meg velem a dilemmáját, ami régóta emésztette. Egyesek ugyanis azt mondták neki, hogy a legfontosabb dolga az élete végén leírni a magyarországi cionista mozgalom tevékenységét és a per történetét, mert ő az egyetlen, aki ezt első kézből hitelesen tudja rögzíteni. Lett is volna kedve erre, azonban úgy érezte, hogy élete fő művét, a Pszichológiai Intézetben végzett kutatásait kellene rendszereznie, lezárnia, összefoglalnia. Végül emellett döntött, mivel orvosként úgy érezte, kötelessége azzal foglalkoznia, amivel még tud segíteni az embereken és nem csak egy – bár igen fontos – történelmi dokumentumot alkot.

A könyv forrásai

Noha, amint a könyvből7 megtudtam, az OSZK Történeti Interjúk Tárában több kazettányi, Engländer Tiborral készült interjú található, mivel ezek sosem jelentek meg írott formában, így aztán teljes mértékig hiánypótlónak nevezhetjük Novák Attila munkáját. Sőt, a mű az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárában és más levéltárakban fellelhető, eredeti 1953-as iratokat is feldolgozza, köztük kihallgatási jegyzőkönyveket, az állami szervek belső levelezéseit és a bírósági anyagokat, ily módon pontosabb képet ad az eseményekről bármely visszaemlékezésnél. Még annak ellenére is, hogy az eredeti vallomások egy részét megsemmisítették vagy megváltoztatták a per folyamán, ahogy erről a 186. oldalon Novák ír: „Sztálin halála, az orvosper kudarca, Nagy Imre fellépése és az amnesztiarendelet mind-mind hozzájárultak az eredeti koncepció fellazításához és megváltoztatásához. [Engländer szerint] … azonban nagyon sok vizsgálati anyagot megsemmisítettek…”, ahogy korábban írja8: „’Azt mondja nekem, hogy, ugye, Engländer, maga tanult magyar nyelvtant, ahová járt, a főiskolán. Igen, tanultam. [Válaszolta Engländer.] Akkor nézzük már át ezeket a jegyzőkönyveket, mert nem szeretném, hogyha lenne benne olyan, amely nem jól van helyesírásilag vagy nyelvtanilag… és a végén azt mondaná, hogy nem is maga mondta. Elkezdik…. és azt mondja, hogy »ez sem kell«, és áthúzza, kidobja…’. A nagy halomnyi jegyzőkönyvnek végül – Engländer döbbenetére – csak a töredéke maradt meg”.

 

A vallomások kicsikarása

Ahogy várható volt, a vallomások kicsikarásához használt módszerekről nincsen dokumentáció. Például Engländer azt mesélte nekem, hogy az egyik lány, akit letartóztattak közülük, nem volt hajlandó vallomást tenni, amire a falhoz állították és azt mondták, hogy szóljon, ha vallomást akar tenni. Egy őr állt mögötte, akinek meg kellett akadályoznia, hogy elaludjon, vagy akár csak egy pillanatra is becsukja a szemét. A lány 24 órát állt így, mire megtört és könyörgött, hogy vallomást tesz, csak hadd csukja be a szemét egy pár pillanatra. A kínzás annyira megviselte, hogy onnantól élete végéig szívproblémákkal küzdött. A könyvet olvasva9 úgy gondolom, Kovácsi Editről lehet szó a történetben. Azonban a dokumentumokból úgy tűnik, mintha már korábban is lett volna gond a szívével. Arra azonban nem emlékszem, hogy Engländer valaha mesélt volna arról, hogy őt hogyan kínozták, vagy megkínozták-e.

 

Vallási élet Rákosi alatt

A könyv sok részletet tartalmaz, jól követhetően le van írva minden az előzményekről, a cionista ifjúsági szervezetek működéséről, a lehallgatásokról, a letartóztatásokról és a perről. Ezeken túl engem megfogott néhány dolog, ami különösen érdekel. Ilyen például, hogy hogy alakult a vallási élet a korban, ezen belül is a fiatalok hozzáállása a valláshoz a Rákosi-korszak idején.

Erről olvashatunk pl. a 125–126. oldalon: „A szervezetet (ti. Hásomér Hácáir – a szerk.) korábban olyannyira meghatározó vallásellenesség eltűnt abban a korszakban, amikor is a zsidó identitás megélésének egyetlen hivatalosan is engedélyezett színtere a zsinagóga maradt… Erre a helyzetre egyetlen adekvát válasz születhetett: a korábbi idegenkedés, az ideológiai ellentétek háttérbe szorítása, vagyis a hallgatás”. Így kerültek a Bethlen téri zsinagógába a „sómerek”, vagyis a Hásomér Hácáir tagjai, ahol gyűléseiket tartották.

További ismerősre bukkantam a könyvben. Ugyanis szintén a letartóztatottak között volt Menáchem Schmelzer, a nagy hírű New York-i professzor, akit személyesen is jól ismerek és aki segített is nekünk 1996-ban a Sámuel imája – Zsidó imakönyv kiadásában, a szülei emlékére. Akkoriban még Schmelczer Kornélként élt Budapesten: „Schmelzer Kornélról írták: ’Mélyen vallásos érzelmű, az ortodox vallás szabályait szigorúan betartja, pl. szombatonként nem jár liften, és pénzt nem vesz a kezébe. Kóser háztartást vezetnek.’ Schmelzert a négy elemi elvégzése után beíratták a hajdúhadházi, majd az egri jesivába, ám az itt folytatott tanulmányait 1950-ben félbehagyta, és visszajött Budapestre, gimnáziumba… 1953 januárjában az ELTE elsőéves hallgatója volt, keleti nyelveket tanult… Schmelzert a Zsidó Gimnáziumban 1951-ben szervezte be a Bnei Akivába…”10. „Érdemes megemlíteni, hogy Schmelzer állítólag visszautasította, hogy a Kazinczy utcai zsinagógában tagokat toborozzon – holott erre Kendi utasította. ’Ezt a szervezést nem hajtottam végre azzal az indokkal, hogy ezek szélsőségesen vallásosak, és a mi szervezetünkbe nem lépnek be’”11.

 

Besúgó a cionisták között

Érthető, hogy ezt a könyvet olvasva is az árulók témája volt az, ami különösen érdekelt, már csak azért is, mert Engländer sokszor említette, hogy ők a letartóztatásuk előtt tudták, hogy az egyik tag rendszeresen készített beszámolót róluk. Nevet azonban soha nem mondott nekem, így a könyvben nagy érdeklődéssel kerestem további részleteket, ahol már nevesítve van az ügynök: „A beszámoló egyértelműen alátámasztja Engländer és társai erős alapokon nyugvó feltételezését, miszerint a beépített ügynök Kosály György [1933–2009] volt: ’A szervezkedésben egy jól képzett ügynökünk dolgozik, aki a tegnapi nap folyamán véletlen folytán dekonspirálódott. Az ügynök jelentéseit mindenben alátámasztja a ma délelőtt osztályunkra előállított Engländer Tibor vallomása’”12.

Néhány oldallal korábban a „dekonspiráció” részletei is kiderültek: „Néhány nappal később bekövetkezett az az esemény, amelyre a mozgalom tagjai már régóta számítottak, és amely mégis teljesen váratlanul érte őket. Engländer Tibor 1953. január 28-án délután fél öt körül felment Kosály lakására, akinek az asztalán – miközben Kosály kiment egy pohár vízért – egy indigót talált, amelyre láthatóan le volt gépelve az ’illegális ’ szervezetről szóló egyik (fel)jelentés. A beépített ember, Kosály György a cionista mozgalom vezetőségi tagjaként ekkor már régóta jelenthetett a szervezetről az ÁVH-nak. Engländer első dühében összetépte az indigót, és bedobta a papírkosárba, majd meggondolta magát: kivette, és papírba csomagolta. Megmondta Kosálynak, hogy ne jöjjön el az aznapi vezetőségi ülésre…”13.

 

A kortársak ítélete

Az olvasó biztos nagyon kíváncsi Kosály későbbi életére, azonban furcsa módon sem a könyv végén található négyoldalas fejezetben (Élet­utak az ítéletek után – 179. oldal), sem a könyv más részeiben nem kapunk bővebb információt róla. Azért is nehezen érthető ez, mert a szerző a könyv megjelenése előtt már írt egy cikket Kosályról a PestiSrácok nevű blogoldalra14.

A korábban említett utolsó beszélgetésünk során Engländer különösen sokat beszélt arról, hogyan ítéli meg ő a besúgókat. Annak ellenére, hogy volt még egy besúgó a társaságban, aki később bukott le, Engländer szemében a fő áruló egyértelműen Kosály volt. Elmesélte, hogy Kosály 1956-ban találkozott velük és bocsánatot kért, azzal mentegetve magát, hogy kényszer hatása alatt cselekedett, nem szabad akaratából (ezt a jelenetet Novák a fent említett cikkben úgy írja le, hogy Kosály térden állva könyörgött bocsánatukért).

Engländertől tudtam meg, hogy a besúgó fizikusként nagy karriert futott be Amerikában, és különböző egyetemeken tanított. A múltja azonban itt is utolérte, ahogy Engländer Tibor mesélte: „ha megtudtuk, hogy milyen egyetemre vették fel tanítani, akkor írtunk a dékánnak és a tanszékvezetőjének arról, hogy ő ügynök volt itt”. Hangsúlyozta, hogy ez nem bosszúhadjárat volt, hanem szerintük az embernek vállalnia kell a tettei következményét és szembe kell néznie azzal, amit elkövetett.

Utolsó beszélgetésünk során arról is kérdeztem Tibort, mi a véleménye arról, aki a börtönben, a kihallgatások során tett vallomást a társairól. Hezitálás nélkül, mintha várta volna a kérdést, azt mondta, hogy azok ellen a vallomások ellen, amit kihallgatás során tesznek, semmi kifogása nincs, mert nem lehet senkitől elvárni, hogy képes legyen ellenállni a rettenetes kínzásnak – és itt mesélte példának a fent említett Kovácsi Edit történetét. A könyvből15 kiderül, hogy Tibor pontosan tudta miről beszél, hiszen ő maga is tett vallomást a kihallgatása során. Kosálynak az volt az aljassága – mondta – hogy érdekből árulta el őket és utalt rá, hogy az egyetemi előmenetelét valószínűleg nagyban segítette az árulása.

Nagyon hálás vagyok Novák Attilának a könyv megírásáért, úgy vélem, nagyon fontos és érdekes mű született. Sok érdekességet tudtam meg belőle, és ajánlom a magyar zsidóság történelme iránt érdeklődőknek, hiszen a kommunizmus alatt élő elődeink történetének egy nagyon izgalmas fejezetét tárja elénk16.

 

¹ 2005. július; ² Megtalálható a Zsidó jog és etika című könyvemben is, 1. kötet, Budapest 2021, 7. fejezet; ³ Toldot Chábád böRuszjá háSzovjetit 44–45. fejezet; ⁴ Náchum Smárjá Szeszonkin: Zichronotáj 217–218. oldal; ⁵ Toldot Chábád uo. 115–116. fejzet; Sálom Ber Fridlánd: Pöilut choce gvulot 1. kötet; ⁶ Toldot Lévi Jichák 2. kötet 482. oldal; ⁷ 200. oldal; ⁸ 136. oldal; ⁹ 143. oldal; ¹⁰ 100–101. oldal; ¹¹ 106. oldal; ¹² 98. oldal; ¹³ 94. oldal; ¹⁴ https://pestisracok.hu/besugok-es-provokatorok-nem-csupan-gyepes-gilbert-jart-az-avh-nal/; ¹⁵ Pl. 163. oldal; ¹⁶ A könyv olvasása során néhány apró figyelmetlenség zavart meg engem. Így pl. 183. oldal, 436-os számú lábjegyzetében a héber szöveg megfordult, és balról jobbra jelenik meg. A 25. oldalon 24. lábjegyzetnél szerepel egy utalás, feltehetőleg a Vasvári Pál utcai zsinagógára, ami azonban nem a saroképület, és az imahelyiség nem az első emeleten található. A 110. oldalon hibásan van átírva a mönáhel (vezetői) szó – gyakori hiba a magyar szövegeknél a ch szükségtelen használata.