HÁROM CHÁSZID MINIATŰR

HÁROM CHÁSZID MINIATŰR

A vizsnyici tábor határvidéke

Végegyháza. Ebben a kis faluban, amely Mezőkovácsháza tőszomszédságában húzódik meg, úgy látszik semmi fontos esemény nem történik, mert a magyarországi lapok nem igen írnak róla. Csak a zsidó világban jutott egyféle nevezetességhez. Valaha, a földindulás előtt ott volt a vizsnyici chászidok táborának területi határa. Végegyházától nyugatabbra nem jutott el a Háger dinasztia szellemi befolyása.

A régi római birodalom idején „limes”-nek nevezték a határ vonalat, illetve a határerődítmények rendszerét. Nos, ha a chászid világ is magáévá teszi e fogalmat, Végegyháza lett volna a „limes”.

Gyerekkorom felejthetetlen vakációit töltöttem ott – a családom egy része élt Végegyházán. Weisz József, a felesége, Juszti néni, meg a gyerekek, unokák. A véreim.

Nagyon szerettem ott lenni közöttük. Vakáció előtt már számolgattam, hányszor kell még aludni, amíg indulhatunk. Puritán körülmények között, de nagy boldogságban – egymás iránti szeretetben – éltek.

Volt egy kis vegyeskereskedésük, de a földet is maguk művelték. Ez is szenzáció volt számomra. Meg, hogy a gyerekek külön asztalnál étkeztek. Sok gyerek volt – az unokatestvéreim –, nem fértek volna el a felnőttek között. Nagyon szerettem velük ülni, de valahogy mégis a felnőttekhez húztam, és azt számolgattam – mondjuk 12 éves koromban –, mikor ültetnek majd közéjük.

A végegyházi Weisz család életének középpontjában az ima és a tanulás, a Tórában való búvárkodás állt. Ezt olyan szigorúan értelmezték, hogy világi olvasmányok nem is kerülhettek a könyvespolcra, újságot nem járattak, rádiójuk sem volt.

Emlékszem, egyszer – csikorgó hideg tél volt – szánkón mentünk át. Nem tágítottam az apám mellől, a gyerekeknek csak intettem, hogy várjanak, majd jövök, és közben figyeltem, miről beszélget az apám a Józsi bátyámmal.

– Hallgass ide, Jóska, nem jól van ez így. Eddig megengedhetted magadnak, hogy ne olvass újságot, ne hallgass rádiót, de most más világ van. Nehéz idők jönnek. Tudnod kell az eseményekről. Rádió nélkül a mai világban…

Apám még folytatta volna, de Józsi bátyám közbeszólt, önmagára nagyon jellemző módon:

– Nincs szükségem újságra, nem kell a rádió, drága Hugókám, hidd el nekem, minden rossz hír eljut hozzánk amúgy is. Jó hírek pedig manapság, 1943-ban nincsenek…

Jóska bátyámnak igaza lett. Auschwitzba került a család, odamaradtak valamennyien.

Kutyából nem lesz…

A hatnapos háború idején, a harcok elmúltával Ramalla mellett állomásoztunk, az Arab Légió egyik elhagyott táborában. Ott teljesített szolgálatot egy velem egykorú, vagyis 35-36 éves fiatalember, aki a guri chászidok táborához tartozott, és ezt büszkén emlegette.

Eltartott egy ideig, de végül összebarátkoztunk. Elmondta az életét, amelynek egyik fejezete különösen érdekelt, ugyanis a vészkorszak idején abból a Krakkó-környéki városkából, ahol született, Magyarországra menekült.

Egy földijük már ott volt, az foglalkozott az elhelyezésükkel. Egyenesen egy dunántúli kis faluba mentek, a Pannon dombok tövébe és bujkáltak a felszabadulásig. Három lengyel-zsidó család, valamennyien guri chászidok voltak. Megteremtették a kóser életfeltételeket, a gyerekek csak titokban játszhattak a helyi nebulókkal.

– Pár szót. De azóta elfelejtettem. Rég volt – mondta és messzire révedezett a tekintete.

– Mondj egy szót magyarul – kapacitáltam.

– De mégis valamire csak emlékszel – makacskodtam. Most mondok néhány egyszerű magyar szót. Ha valamelyikre emlékszel – ismételd meg: És elkezdtem: – Kenyér, víz, alma, kéz, fej, eső, ház, hó, bunda…

Szótlanul hallgatott. Sőt úgy tűnt, először hallja ezeket a szavakat. Hihetetlen. Évekig bujkáltak egy dunántúli faluban.

– Ima, Isten, szombat – próbálkoztam, de hiába.

Nem tudom, miért, de valamiféle nudnyik lendület kerített hatalmába, elhatároztam, nem hagyom annyiban a dolgot. Egy szó, nem több, de annyit csak kipréselek belőle.

Folytattam, Erdő, búza, ágy, kesztyű, vonat, autó – nem szólt egy kukkot sem. Ilyen feledékeny guri chászidot még életemben nem láttam. Gyerünk tovább: – liba, kacsa, ló, szamár, kutya…

Ekkor közbeszólt. Először szólalt meg magyarul. Mikor azt mondtam, hogy kutya, ő így felelt:

Tökéletes kiejtéssel mondta. Ki tudja, hogy az agyának melyik bugyrában volt elrejtve ez a közmondás. És hogy miért. Engem valósággal izgalomba hozott a dolog. Azt firtattam, tudja-e mi az, hogy szalonna.

Mivel nem akartam, hogy feltűnjön, hogy én mennyire tudom, azt kezdtem magyarázni, hogy természetesen a libaszalonnára gondolok, de ez is balul ütött ki. A lengyel zsidók nem ismerik úgy látszik, a fokhagymás libaszalonnát. Csak a fokhagymát – minden nélkül.

Tente baba, tente

A régi Galiciában és Lengyelországban nagyon erős volt az Alexander chászid mozgalom. Sok tízezer számra éltek ott, s egyre szélesült a tábor, amelynek élén természetesen a rebbe állott. A vészkorszakban elpusztították az alexander chászidokat, hírmagjuk is alig maradt.

Megmaradt közülük – régi magyar kifejezéssel – egy templomnyi zsidó. Bné Brákban élnek, szép kis templomuk van, az egykori rebbe egyik egyenes ági leszármazottja áll most az élén.

Rendkívül rokonszenves népek. Egyszer – van annak már 5-6 éve – véletlenül odakerültem a templomukba. Hétköznap reggel volt, brit milá-szertartáson vettem részt. A kállói rebbe egyik híve Alexander-lányt vett feleségül, én a rebbe kíséretében voltam jelen az ünnepségen.

A brit milá minden zsidó közösségben egyformán megy végbe, s utána a menü is azonos. A templom asztalát roskadásig megrakták minden földi jóval, de senki sem nyúlt hozzá. Volt vodka is – senki nem ivott. Várták a szertartás lényegét, a körülmetélést. Jött a mohél, nagy gyakorlattal végezte dolgát. Pillanatok alatt zsidóvá faragta a zsenge újszülöttet.

A kisbabát bepólyázták, s ráhelyezték a Tóra-olvasó asztalra. Mindenki csendben állt, a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Ez önmagában is ritkán fordul elő egy zsidó családi ünnepségen. Aztán egy chászid hegedűt vont ki a tokjából, az újszülötthöz lépett és a fülébe húzott egy szép-szomorú chászid dallamot. Az egész nem tartott tovább másfél percnél. Csak a főmotívumot hegedülte el, nem cifrázta, ismétlésekbe nem bocsátkozott.

Utána a vendégek elpusztították a büfét – ez már igazi izraeli brit milára emlékeztetett.

A hal után – de még a sütemény előtt – megkérdeztem egy chászid férfit, mi volt ez a hegedűszóló.

– Mi, Alexander chászidok nagy figyelemmel vagyunk arra, hogy az újszülött fiú – amikor zsidó lesz – az első percben egy chászid dallamot halljon. Ezért gondoskodunk arról, hogy minden közösségben legyen egy chászid férfi, aki tud hegedülni, s alkalmas egy dallam megszólaltatására.

Nem folytatta, de tudtam, mire gondol – én is arra gondoltam őszinte fájdalommal. Valaha száz meg száz közössége volt az Alexander chászidoknak. Akkor állandó volt a probléma, hogy ki tanul majd meg hegedülni. Mára csak egy, egyetlenegy közösségük maradt.

De megmaradt hozzá a chászid dallam is.