A trianoni szerződés 1920-as érvénybelépése nyomán szomszédos települések vagy éppen egyes városrészek találták magukat a nemzetközi határ két oldalán. Ez felkavarta az életet nemcsak közigazgatásilag, hanem vallásilag is. Ennek következményeként több szokatlan háláchikus kérdés merült fel, amiknek a különböző magyar rabbik responsum műveiben találjuk meg a nyomát. A kétrészes sorozatunkban bemutatott problémák azonban háláchikus vetületükön túl valódi kordokumentumok, melyek bepillantást engednek a trianoni döntésnek a mindennapi életben jelentkező hatásaira.
A magyar zsidóság egyedisége
Amikor egy háláchikus kérdésre adandó választ kutatok, mindig külön figyelmet szentelek a régi magyar ortodox rabbik véleményének megismerésére. Fontos tudni, hogy a mai napig, amikor magyar zsidó történelemről, magyar rabbikról, magyar zsidó szokásokról beszélünk, akkor általában az egész Nagy-Magyarország területére vonatkoztatjuk ezt, hiszen hiába húztak egy nemzetközi határt, attól még az ebben a régióban élő zsidók vallási kultúrája, életvitele (étkezése, öltözködése, héber kiejtése stb.) nem változott meg a két világháború közötti időben. Lehet, hogy ha nem lett volna II. világháború, akkor 100 év távlatából ma már érezhető lenne ezekben is változás, de a holokauszt pusztítása eltörölte ennek a lehetőségét is.
A magyar zsidóság hagyományaihoz való ragaszkodásról meglepő módon Teitelbaum Joél rabbi (1887–1979), a szatmári rebbe tett tanúságot az Orthodox Zsidó Újságban megjelent interjújában1 néhány hónappal az után, hogy 1940 augusztusában visszacsatoltak Észak-Erdélyt Magyarországhoz:
„…A jókívánságot megköszönve, a szó ráterelődött az erdélyi részek visszacsatolására.
– Az egész visszacsatolt terület zsidósága, mely az idegen uralom alatt is megőrizte magyar nyelvét, magyar gondolkodását, határtalan örömmel és lelkesedéssel telt el afelett, hogy a több, mint két évtizeden át jogtalanul elcsatolt területünket az anyaországhoz visszacsatolták és megvalósult a szent ige: »v’sóvü vonim ligvülom2 – a gyermekek visszatértek határaikba«”.
Magyar-e a kassai rabbi?
Az a kérdés, hogy a Magyarországról külföldre került közösségek továbbra is magyarnak számítanak-e, több háláchikus kérdésben is felvetődött.
Ezek egyikét Spira Chájim Elázár (1871–1937) munkácsi rabbi tárgyalta, miután hirtelen Csehszlovákiában találta magát. A kérdés megismerése előtt kissé messzebbre kell tekintenünk az időben: Rabénu Gersom (960?–1028) több mint ezer évvel ezelőtt hozott rendeletéig, amely megtiltotta az amúgy a Tórában megengedett többnejűséget3. Tilalma alól kivételt képez például az a helyzet, amikor a feleség nem képes átvenni a válólevelet, mert jogilag nem cselekvőképes az elmeállapota miatt, a férj azonban újra szeretne házasodni4. Azonban Rabénu Gerson ki akarta zárni a visszaélés lehetőségét, ezért azt a kikötést tette, hogy ebben az esetben az újraházasodáshoz szükséges engedély akkor érvényes, ha száz rabbi írta alá, három különböző országból. Ez az ún. heter meá rábánim5. A három ország kitétele biztosítja, hogy a rabbik különböző gondolkodásmódot, szokásokat képviseljenek, és ez a diverzitás tükröződjön a döntéseikben, ezzel biztosítva a heter legitimitását6.
„Felmerül a kérdés Magyarország kapcsán, amit felosztottak háromra, Szlovákiára, Romániára és a mi országunkra, Kárpátaljára, hogy ezeket el lehet-e fogadni három országnak” – írta Spira rabbi az 1920-ban megjelent művében7, akihez egy kollégája azzal a kérdéssel fordult, hogy az újonnan meghúzott határok alapján Csehszlovákia és Lengyelország két külön országnak számít-e. Spira rabbi válasza szerint ez nem kérdés, mivel a pozsonyi Chátám Szofér szerint8 Galícia és Magyarország két országnak számítottak, még akkor is, ha mindketten az Osztrák-Magyar Monarchiának a részei voltak, mivel a vallási kultúrájuk eltér. „Annál is inkább most” – szögezi le Spira rabbi –, „amikor nemzetközi határ választja el őket, biztos, hogy két országnak számítanak.”
„Igaz, hogy van olyan vélemény9, miszerint kizárólag csak a közigazgatási határok szerint kell az országokat számítani, és így [a Monarchia idejében] Galícia, Bukovina, Krakkó környéke is külön-külön országoknak számítottak volna. Ha ez így lenne, akkor Kárpátalja, ami külön közigazgatási egységnek számít, belső ügyeiben nem kapcsolódik Szlovákiához és a pozsonyi kormányhoz, hanem csak a nagy kormányhoz Prágában, külön országnak számítana.”
„Illetve” – folytatja a fejtegetést Spira rabbi – „más vélemény számítana a szlovákiai Kassán, mint a Magyarországon maradt Vácott. De ez nem fogadható el: lehet-e azt állítani, hogy azért, mert fel lett osztva különböző régiókra, országokra, akkor hirtelen megváltozott a gondolkodásuk, annak ellenére, hogy nemrég még egy országban voltak Magyarországon? Ez kizárt, nem lehet ezeket külön országnak számítani.” Ennek alátámasztására idézi nagyapjának, Spira Slomó (1831–1893) munkácsi rabbinak a véleményét, aki az I. világháború idején Bécsbe menekült galíciai rabbikról azt írta, hogy „továbbra is egynek számítanak azokkal a rabbikkal, akik Galíciában laknak, mert attól, hogy elköltöztek egy másik országba [ti. Ausztriába, ami mindig is külön országnak számított], a gondolkodásuk nem változott.”
A harmadik vélemény szerint10 nem elég, hogy más gondolkodásúak legyenek a rabbik, mindenképpen szükséges, hogy országhatár is elválassza őket egymástól. Emiatt az egész Osztrák-Magyar Monarchia egy országnak számítana, hiába vannak köztük eltérések. „Ez nem fogadható el és nem kell halmozni a szigorításokat” – vélekedett Spira rabbi – „Maradjunk a Chátám Szofer véleményével, miszerint az a lényeg, hogy eltérő gondolkodásúak legyenek. Azonban nem logikus azt mondani, hogy mivel húztak egy határt, attól hirtelen más gondolkodásúak lettek.”
Mivel Spira rabbi következetesen kihúzta a címzettek neveit a levelezésében, nem derül ki, hogy a fentieket kinek írta. Történelmileg ez azért sajnálatos, mert így sokszor nem áll össze teljesen a történet. Ebben az esetben azonban úgy sejtem, hogy ezt valószínűleg a nyitrai rabbinátus vezetőjének, Vorhand Mordecháj rabbinak (1888–1945) írta, aki a saját responsum könyvében11 tárgyalja ezt a kérdést, a munkácsi rabbinátusnak írt levelében.
Határátlépés sábeszkor és janteveken
Az új határok sokszor magukat a településeket, és ezáltal a közösségeket is kettévágták, ami különböző háláchikus kérdéseket vetett fel. Ezek egyike a határátlépés körülményeihez kötődött.
Teitelbaum Chájim Cvi (1880–1926) Máramarossziget rabbija és a szigeti haszidok rebbéje volt apja 1904-ben bekövetkezett halálától. Responsum könyvében12 az alábbi kérdést rögzítette: „Van egy város, amihez különböző falvak tartoznak. De most, hogy felosztották az országot, úgy esett, hogy a város ebben az országban maradt, a falvak pedig a másik országban. Az emberek a városba szoktak jönni imádkozni ünnepeken és főleg a nagyünnepekkor, illetve akkor, amikor a rabbi drósét [Tóramagyarázat] tartott, amiben útmutatást adott a közösségnek. Van nekik írásos engedélyük, amit útlevélnek neveznek, hogy átjöhetnek a városba. De ehhez a határátlépés előtt át kell adniuk azt a határőrnek, aki aláírja. Szabad-e odaadni ezt sábeszkor, jantevkor a határőrnek, hogy csináljon vele, amit akar [vagyis írja alá]”.
Közismert, hogy Teitelbaum rabbinak sok híve maradt Magyarországon, például Kisvárdán13, nem meglepő hát, hogy kiérezhető a leírásból, hogy ez nem teoretikus kérdés számára. Itt meg kell említenem, hogy jó barátom, a nemrégiben fiatalon elhunyt Medgyesi Tibor – emléke legyen áldott – világosított fel arról, melyik településekről lehet szó nagy valószínűséggel. Amikor ugyanis erről a témáról beszéltem 2014-ben a Vasváriban a Sávuot éjjeli tanuláson, akkor elmondta, hogy a két említett település szinte biztos, hogy Máramarossziget és a mellette lévő Aknaszlatina (jiddisül Szlatvina).
Ezek után elkezdtem kutatni a témában, és megtudtam14, hogy utóbbi Máramarossziget része volt, de a kettő közt folyik a Tisza, ami később a határvonalat képezte. Annyira közel volt egymáshoz a két település, hogy nem is kellett külön dájánt vagy rabbit kinevezni, mert akinek sájléja (vallási kérdése) volt Aknaszlatinán, az átment a falut Máramarosszigettel összekötő hídon, és megkérdezte a rabbit. Trianon után egy darabig még megmaradt ez a helyzet, annyi különbséggel, hogy a rabbi minden kedden átment a határ túloldalára, hogy megválaszolja a kérdéseket, bár volt, hogy a csehszlovák határőrök nem könnyen engedték át. Később, 1925-ben vejét, Halberstam Chájim Jichák Ájzik rabbit (1899?–1944) nevezte ki állandó rabbinak Aknaszlatinára. Halberstam rabbi jesivát is vezetett, ahol többek között a feleségem nagyapja, Steinmetz Cvi (Hers) Méir (1915–2005), költői nevén Cvi Jáir is tanult.
Teitelbaum rabbi több szempontot is megvizsgált válaszában. Elsőként azt, hogy ha egyszer nem szabad megkérni egy nem-zsidót, hogy szombaton tiltott munkát végezzen egy zsidó számára15, akkor szabad-e az útlevelet átadni, kvázi megkérve ezzel, hogy írja alá. Ez a rész megengedett, mert a határőrnek ez a munkája, saját érdeke elvégezni, nem a zsidó kedvéért vagy az ő érdekében teszi meg16. Másik kérdés, hogy az útlevél mukce-e, vagyis vonatkozik-e rá az a szombati előírás, ami megtiltja az aznap nem használható tárgyak (mláchto löiszur) megérintését17. Márpedig az útlevél funkciója éppen az, hogy a határőr beleírjon vagy pecsételjen, ami a szombati munkatilalom alá esik. A válasz szerint azonban, mivel az útlevél azonosításra is szolgál, ami pedig megengedett dolog, így nem számít a mukcének18. A sábeszi cipelésre nem tér ki, ezek szerint volt éruv a két településen, ami lehetővé tette, hogy szabad legyen hozni-vinni19.
A valutázás háláchái
A háláchikus érvelések mögött kirajzolódnak azok a helyzetből adódó dilemmák, amelyek a mindennapokat jellemezték. Ezek egyike a fizetési eszköz megváltozása, ahogy a most következő történetekből is kiderül.
Oestreicher Mose Dávid (1883–1954) csimpai rabbi a következőt írta a responsum könyvében20: „Mi a háláchá a pénzváltás terén? [Például] Reuvén megkérdezi Simont [Reuvén és Simon a háláchikus diskurzusokban általános alany, mint a magyar példázatokban Péter és Pál], hogy szeretne-e bejelenteni pénzt váltásra. Ugyanis kihirdették, hogy mindenkinek, akinek van magyar pénze, be kell jelentenie azt a hatóságoknak. Akkor még nem tudták, hogy a hatóságoknak mi a szándéka ezzel, adót akarnak-e kivetni vagy más célja van, jóra akarják-e fordítani vagy rosszra. Ezért jött Reuvén és megkérdezte Simontól, hogy szándékában áll-e bejelenteni a pénzét. Azt válaszolta neki, hogy nem. Erre azt mondja neki Reuvén, kérlek, engedd meg, hogy a te nevedben bejelentsek ennyi és ennyi pénzt. Erre azt mondja Simon, tartok tőle, hogy talán valami károm lesz emiatt. Erre azt mondja Reuvén, minden kárnak a megfizetését, ami téged emiatt ér, magamra vállalom. Így is lett, Reuvén elment és bejelentett valamennyi összeget Simon nevében. Az új pénz a cseh korona a piacon négy magyar koronát ér, de a hatóságok kedvezményesen, egy az egyben váltották be a magyar koronát a csehért azoknak, akik náluk be voltak jelentve. Emiatt nagy haszon van rajta. Most jön a Simon Reuvénhez, mondván, mivel az én nevemre volt ez bejelentve és erre adták a hatóságok a pénzt, ezért követelem, hogy add ide nekem a hasznot. Ezzel fordult hozzám a kérdező, hogy mi a háláchá.”
Válaszában Oestreicher rabbi először arra a háláchára21 támaszkodva érvelt, miszerint, ha valaki valamit megment az árvíztől, akkor az az övé, és nem kell visszaadnia az eredeti tulajdonosnak, hiszen az amúgy is elveszett volna. Kivéve, ha az adott állam törvényei szerint ez az eredeti tulajdonosnak jár, akkor vissza kell adnia, hiszen az állami törvény, törvény. A mi esetünkben úgyszintén ez a pénz elveszett volna, mert Simon nem tervezte, hogy bejelenti a magyar koronáját a hatóságoknak, így elvileg Reuvéné a haszon. Azonban, ha azt a hatóság Simon nevére fizette ki, akkor az olyan, mintha Simonnak ítélte volna a pénzt az állam. Csakhogy ezt a levezetést a rabbi nem tartotta teljesen kielégítőnek, hiszen nem biztos, hogy lehet hivatkozni az állami előírásokra, ha egyszer az egész tranzakció eleve hamis volt.
Ezután másik oldalról próbálja a kérdést megközelíteni: arra a háláchára22 hivatkozik, hogy ha ketten találtak egy olyan elveszett tárgyat, ami gazdátlannak számít, és együtt emelték fel, akkor felezniük kell értékét. Összességében itt is talált pénzről van szó, amit ketten együtt szereztek meg: az egyik a nevével, a másik a tranzakció lebonyolításával. Azonban a rabbi ennek az érvelésnek a kapcsán is hezitált, hiszen a háláchában csak akkor lesz valaki a tulajdonosa valaminek, ha ún. kinjánt végzett, vagyis fizikailag birtokba vette23. Hiába futott az egész ügylet Simon nevén, mégsem történt meg az a kitétel, amit a háláchá említ: nem emelték fel együtt, vagyis nem volt birtokbavétel.
Úgy tűnik, a rabbi mindkét érvelést figyelembe vette a kompromisszumos döntés meghozatalakor, amiben a nyereség elfelezésére szólította fel Simont és Reuvént.
Üzletelés a cödókó pénzzel
A fent már említett Teitelbaum rabbi is tárgyalta a pénzváltás témáját24, mégpedig az adományozás, a cödókó kapcsán. „Most a háború nagy zaja után, amikor Magyarországnak a nagy része más országokhoz került, a pénzük értéke nagyon erősen esett. Az ország nagy része vagy Romániához került vagy a csehekhez és ezek az országok, akik odajöttek, ahol korábban Magyarország volt, kihirdették, hogy mindenki jelentse be, mennyi pénze van, mert ezt át fogják váltani. De mivel nem értesítettek arról, hogy milyen árfolyamon fogják átváltani, jó vagy rossz, sokan vagy nem jelentették be egyáltalán a pénzüket, vagy csak egy részét jelentették be. Volt egy cödókó-kezelő, aki román területen élt és bejelentette, hogy mennyi pénze van, de nem jelezte, hogy ez adományból származó pénz. Mivel úgy gondolta, hogy a váltás nem fogja a cödókó javát szolgálni, úgy döntött, hogy a pénz egy részét Csehszlovákiában is be fogja jelenteni. Ez utóbbit adomány címén jelentette be. Romániában jó volt az árfolyam váltása, mert két magyar pénzért adtak egy románt, és mindenki, aki nem jelentette be a pénzét, megbánta, mert a román pénz többet ér a magyarnál, négyszer-ötször többet. Így az egész cödókó pénzt beváltotta Romániában. De nem akart lemondani a cseh váltásról, hátha ott itt érdemes váltani. Pár hét múlva kezdődött a váltás Csehszlovákiában, és ott az állami váltó a tetszése szerint váltotta át. Volt, akinek egy magyar pénzért adott egy cseh pénzt és volt, akinek két magyarért egy csehet. De mivel a cödókó pénz már elfogyott, a saját jó pénzén olcsón vett magyart, és beváltotta Csehszlovákiában.”
A kérdés pedig az, kié legyen a pénz, hogy kell megosztozni rajta, hiszen a cödókó pénz a saját nevén volt bejelentve Romániában, a sajátja pedig cödókóként Csehszlovákiában. Noha a logikus az lett volna, ha a Romániában váltott pénz marad a cödókóé, a Csehszlovákiában váltott pedig a sajátja, csakhogy hivatalosan épp fordítva szerepelt. Ráadásul, ahogy Teitelbaum rabbi még hozzátette, „a cödókó miatt nem volt neki kötelező veszélyeztetnie magát egy idegen országban, ahol csak sok fáradozással és ügyvédekkel sikerült beváltania a pénzt. A másik oldalról viszont, mivel a cseheknek ő cödókóként jelentette be, akkor talán ez olyan, mintha adományba ajánlotta volna föl. A Tóra azt mondja25: „Ami kijön ajkadon, tartsd meg és teljesítsd…”, vagyis, ha ő ezt mondta, akkor teljesíteni is kell. Valószínűleg az illető szeretné teljesíteni, ami a kötelezettsége az ég felé, de ami az övé, azt szeretné megtartani, ha ez háláchikusan megengedett a Tóra tanításai alapján.”
Teitelbaum rabbi hosszú, részletes válaszából a következő derül ki.: van egy háláchá26, ami szerint, ha valakinek kintlevősége van, mert pénzt kölcsönzött másoknak, és azt mondja, legyen ez a pénz cödókó, akkor ez nem kötelezi arra, hogy ha megkapta, akkor adományba adja, mivel az nem egy konkrét pénz, hanem egy tartozás. De ha azt mondta, hogy azt a pénzt, ami majd visszafizetnek nekem, azt cödókóba fogom adni, akkor ezt a vállalást teljesíteni kell. Mivel esetünkben az illető nem azt mondta, hogy majd, amikor megkapja a pénzt a váltás után, cödókónak fogja adni, hanem adományként jelentette be, amikor nem is volt, ezért ezt nem kell eladományoznia.
Éruv engedélyek
Nemcsak a területi változások és azok hozadékai okoztak kérdéseket, hanem az államforma megváltozása is. A következő téma a szombathoz kötődik a cipelés bibliai tilalma kapcsán.
Tudott dolog, hogy magánterületről közterületre csak akkor lehet kivinni dolgokat sábeszkor, ha van a város vagy a városrész körül éruv (szabályos kerítés vagy – régi magyar elnevezés szerint – szombatzsinór)27. Az éruv felállításához meg kell szerezni az uralkodónak vagy megbízottjának a hozzájárulását, hiszen sok szempontból a város az ő tulajdona28. Ennek kapcsán említett meg Welz Jiszráél (1886–1973), aki 1920-tól a budapesti dáján tisztségét töltötte be (a II. világháború után a Pesti Ortodox Bét din elnöke lett) az alábbi kérdést a Tél tálpiot című, kéthetente megjelenő rabbinikus folyóiratban29. Írva van30, hogy ha a király meghal, akkor újra meg kell állapodni az utódjával az éruvról. Kérdés, hogy ha Magyarországon megszűnt a királyság, érvényes-e az éruv engedély továbbra is, vagy újra meg kell állapodni a város vezetésével.
A lap főszerkesztője, Katzburg Dávid Cvi (1856–1937), által írt megjegyzésből kapunk választ, aki feltette a kérdést Silberstein Jesájá váci rabbinak: „több rabbi fordult már hozzám a témában, és mindenki egyetértett abban, hogy nincs szükség újabb megállapodásra, hiszen a jelenlegi törvény szerint a királynak nincs beleszólása ilyen dologba, minden a hatóság kezében van. Az csak régen volt, hogy minden a király kezében összpontosult. Több közösségben is eszerint jártak el” – írta Silberstein rabbi.
Oberlander Báruch rabbi írása
1 1940. november 22. 6. oldal; 2 Jeremiás 31:16.; 3 Sulchán áruch EH 1:9–10. Lásd még Talmudic Encyclopedia [héber] 17. kötet 378–454. oldal; 4 SÁ uo. 10. RöMÁ; Encyclopedia uo. 435–441. oldal; 5 Chelkát möchokék a SÁ-hoz 16.; Encyclopedia uo. 765. oldal 3. paragrafus; 6 Lásd Encyclopedia uo. 450. oldal; 7 Minchát Elázár responsum 51. és 75. fejezet végén; 8 EH 1. kötet 4. fejezet. Lásd még Encyclopedia uo. 850. lábjegyzetet; 9 Even jökárá responsum EH 4. fejezet; 10 Micpé Árjé responsum Tinjáná EH 9. fejezet; 11 Böér Mordecháj EH 2. fejezet; 12 Ácé Chájim OC 23. fejezet; 13 Lásd: Schön Dezső: Istenkeresők a Kárpátok alatt; 14 Széfer Máramaros, Tel Aviv 1983., 387–388. oldal; 15 Talmud, Sábát 150a.; SÁ RSZ 243:1.; 16 Lásd SÁ uo. 1.; 17 SÁ uo. 308:3.; 18 Mágén Ávrahám a SÁ-hoz 9. De lásd Smirát sábár köhilchátá 1. kötet 28:9.; 19 Lásd A rabbi válaszol 3. kötet 11. fejezet; 20 Tiferet Ádám 1. kötet CM 103. fejezet; 21 SÁ CM 259:7.; 22 Uo. 269:2.; 23 Uo. 6.; 24 Ácé Chájim responsum JD 27. fejezet; 25 5Mózes 23:24.; 26 SÁ JD 258:8.; 27 Lásd részletesen fent a 28. lábjegyzet; 28 Lásd SÁ OC 391:1.; 29 Idézve a responsum könyvében: Divré Jiszráél 1. kötet 111. fejezet; 30 Lásd Turé záháv a SÁ-hoz 2. végén.
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 133. szám – 2020. augusztus 3.