Felkavaró és megrendítő rendezvénynek volt tanúja az a – sajnos csak – pár tucat érdeklődő, aki ellátogatott a Bálint Ház vasárnapi rendezvényére. Nicolas Roth Tizenhat évesen Auschwitzban című könyvének bemutatója nem volt szokványos esemény. Ezért a tudósításunk is részletesebb, mint amit egy szokványos könyvbemutató indokolna.
Az este legelején Pelle János, a könyv fordítója bemutatta a mellette helyet foglaló szerzőt, aki Auschwitz után Párizsba ment a testvéreihez. Ott él, ott alapított családot. Az emlékirata is Franciaországban jelent meg először, 2011-ben, francia nyelven.
– Miklós bácsi olyan túlélő, aki magyarországi szempontból felmérhetetlen jelentőségű emlékiratot írt a fantasztikus memóriájának köszönhetően. A háború előtt a családjával aktív zsidó életet élt Debrecenben. A gettósítás és a deportálás ott is hasonló forgatókönyv szerint zajlott, mint máshol. Ami különleges a műben, ahogy Miklós bácsi Auschwitzról ír. Két magyar szerzőtől tudjuk, milyen volt Auschwitz. Az egyik az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre, a másik a béke Nobel-díjas Elie Wiesel. Rengeteg információ maradt fenn a deportálásokat megelőző hónapokról, viszont onnan kezdve, hogy Kassán keresztül a szerelvények átlépték a határt, már nem sokat tudunk. Róth Miklós megörökítette a haláltábort, a foglyok egymáshoz való viszonyát, a megsemmisítő gépezet működését. A kápók, főnökök konstrukcióját – mondta bevezetőjében a házigazda, kiemelve a számára legfontosabb tanulságot: „Ha lenne Magyarországon holokausztoktatás, akkor ezt a könyvet oda lehetne adni egy mai középiskolás 16 éves kezébe. Kertész Imre könyvét is oda lehet adni, de nem biztos, hogy az abban megmutatkozó értelmiségi gondolkodást és a történelmi célzásokat megérti. E könyv alapján azonban minden középiskolás képet tudna alkotni Auschwitzról. Ez a könyv az elejétől a végéig hiteles és átélhető. Ennek a könyvnek a középiskolákban a helye”.
„Gimnazistákra van szükség, nem cionistákra”
Pelle egy aktuálpolitikai célzást tartalmazó kérdéssel adta át a szót a szerzőnek. – A felelősség kérdése mostanában sokszor előkerül. Mit tudtak a zsidók 1944. márciusa előtt a kelet-európai zsidóság helyzetéről?
– Szigorú, ortodox zsidók voltunk. Amit lehetséges volt meghallani, azt tudtuk. Liberális újságokat járattunk, a Pesti Naplót, az Újságot, a Magyar Nemzetet, aminek a hangja tárgyilagos volt még akkor. Olvastuk a debreceni Független Újságot is. Szüleim sok újságot olvastak. Miért? Akarták tudni, hogy mi vár ránk, mit hoz a jövő. Figyelemmel kísérték a világ dolgait. Három gyerekük is külföldön élt – mesélte.
Róth Miklós bátyja 1930-ban, 18 éves korában azt mondta, Magyarországon egy fiatal zsidónak nincs jövője és kiment Franciaországba. 1935-ben a másik bátyja is elhagyta az országot: ő Palesztinába emigrált. 1938-ban pedig azzal az ürüggyel, hogy meglátogatja a Párizsban élő testvérét, a nővére is kiment. Amikor a németek megtámadták a lengyeleket 1939-ben, már alig kapott a család információkat a külföldre menekült gyerekekről. Ezért olvasták folyamatosan az újságokat. – Érveket gyűjtöttek, amik reményt adtak a szüleimnek. Az aggódást láttam rajtuk, nap nap után. Ezek nagyon nehéz hónapok voltak. A szüleim folyton várták a postást, aki akkoriban már alig jött. Akkor 12 éves voltam. Szánalommal néztem őket, nem értettem jól, mi is történik – emlékezett vissza. Rádió csak a szomszédjuknál volt, de rádiót hallgatni utált az édesapja. – Nem akarom hallgatni ezt a rádiót, ami tendenciózus, és fájdalmat okoz. Ezt mondta. Anyámat is beteggé tette, amit a rádióból hallott, az a hangnem, ahogyan az ország vezetői beszéltek.
Felelevenített egy emléket ebből az időszakból. A bátyja zsidó gimnáziumba járt Debrecenben. Palesztinába készült. Szándékát nem titkolta az iskolában az osztálytársai előtt. – Felhívták apámat. Az igazgató azt mondta neki, nem maradhat a bátyám a gimnáziumban, mert ott „gimnazistákra van szükség, nem cionistákra” – idézte fel a zsidó gimnázium igazgatójának szavait, illusztrálva, hogy a magyar zsidók mennyire magyarnak tekintették magukat.
„Mindent a magyar csendőrség végzett el, ami Debrecenben történt”
Pelle János felvillantott egy epizódot a könyvből, amely szintén a felelősség kérdését feszegette annak kapcsán, hogy a debreceni gettót kiürítésénél a könyv német katonákat említett. Mielőtt a kérdésre válaszolt volna, Róth Miklós a németekkel kapcsolatban egy új történetet mesélt el. Sráckorúként kíváncsi volt, ezért gyakran a német katonák után osont, leste őket, milyenek. – Úgy viselkedtek, mint a magyar katonák, akik kimenőn vannak. Láttuk a németeket a Bika szállóba ki-bemenni. De ők nem foglalkoztak a zsidókkal. A németek ott Debrecenben a Luftwaffe tagjai voltak – mesélte. A gettó kiürítésénél feltehetően a németek kölcsönadtak egy teherautót egy katonával.
Ez Róth Miklós szerint nem jellemző, hanem egyedi eset volt. – Mindent a magyar csendőrség végzett el, ami Debrecenben történt – foglalta össze. Aztán arról mesélt, mennyire nem tudták elképzelni, mi vár rájuk. – Nagy lakásunk volt. Három családtagunk külföldön volt, így még nagyobbnak tűnt. 1941 felé jött egy katonai bizottság, amelyik megállapította, hogy a lakás nincs kihasználva. Ezért beköltözött hozzánk néhány katona és egy altiszt. Leterítettek egy pokrócot az ebédlőbe és ott aludtak. Nagyon rendesen viselkedtek. Igaz, hogy anyám olyan kedves tudott lenni. Elmondta nekik, hogy komoly munka a padlót felsuvickolni, és a szöges bakancsukkal tönkreteszik a munkáját. Úgy tudta ezt mondani, hogy a katonák azután levették a bakancsukat, mielőtt beléptek a lakásba – idézte fel.
Miután a katonák elmentek, az édesapja úgy határozott, kiadja inkább a szobát. – Egy Kovács János nevű frissen, kitűnőre vizsgázott ügyvéd vette ki, aki mint zsidó, nem lehetett ügyvéd. Nagyon szerencsétlennek érezte magát. Még kormányzói gyűrüt is kapott a jogi egyetemen, azt pedig csak az elsők kaptak. Aztán sorolta, ki mindenki lakott náluk. – Volt egy ötvenöt éves férfi – mondta, pontosan meghatározva a férfi korát, több mint hetven év távlatából. – Édesapám kérdezte, mi a helyzet Szlovákiában. Elmondta, milyen borzalmak vannak. Hosszan beszélt. Szüleim féltettek, hogy meg ne halljam, ezért bezárkóztak a férfival egy szobába. Vörös volt édesapám szeme, amikor kijött, annyira meg volt rökönyödve. „Az ilyesmi az lehetetlen”, ezt mondta. „De Róth úr, kötelességem elmondani” felelte erre.
Az édesapa ekkor tudta meg, hogy az olyan kamasz fiúkat, mint Miklós, elviszik munkaszolgálatra, ha nincs ipari szakmájuk. Ezért elküldték a gyereküket szakmát tanulni. Tetszett az a szó, hogy vasesztergályos – ismertette a szakmaválasztást megelőző dilemmákat. Végül asztalosnak ment. – Amíg be nem tettek a gettóba, asztalos inas voltam – tette hozzá.
„A havat ettük a másik válláról.”
– Birkenauban felvették az adatokat. Megkérdezték, kinek milyen szakmája van. Három-négy napra rá, asztalosokat, meg más szakmát is kerestek. Kiválasztottak 60-80 embert. Vártunk. Aztán jött egy SS, meztelenre kellett vetkőzni. Így ellenőrizték, tényleg tudunk-e dolgozni. Elküldtek egy üzembe, ahol a német hadseregnek kellett összerakható-szétszedhető istállókat, és egyszerű szekrényeket készíteni, amiket kaszárnyákba szántak. Úgy ítélték meg, az én koromban nem lehetek valami remek asztalos, ezért egy másik munkacsoportba tettek. Bútorokat kellett cipelni. Arra figyeltünk, hogy egyforma magas srácok cipeljenek egy szekrényt, mert akkor nem billen meg emelésnél. Ilyen gondunk volt.
Három-négy hetet voltam itt, aztán elküldtek egy másik kommandóba. Kubikus munkára, egy olyan céghez, ami ma is létezik. Augusztustól decemberig. Közel hat hónapig. Közben megérkezett az ősz, az eső. Örökösen nedves volt a pizsama, amiben lennünk kellett. Mentünk a munkába, de a pizsama mindig nedves volt. Aztán havazni kezdett – elevenítette fel. Elmondta, hogy négyen barátságot kötöttek. Egy kilenc évvel idősebb, azaz 25 éves komáromi fiú, egy ceglédi és egy szlovák fiú. Mindig együtt voltak. Vigyáztak, hogy csak akkor kezdjenek el dolgozni, ha SS tisztet vagy kápót láttak. – Azzal az étellel, amit kaptunk, nem lehetett sokáig dolgozni. Csak akkor dolgoztunk, amikor abszolút szükséges volt. Azok az idősebbek, akik állandóan dolgoztak, egy idő múlva nem bírták tovább. Pár hét múlva nem volt idősebb ember, csak velük korabeli – magyarázta.
– Január 18-án kaptuk meg a parancsot, hogy nem megyünk munkába, maradjunk a blokk előtt. Vártunk. Valaki azt mondta, jönnek az oroszok. Kinyitották a raktárakat, és kaptunk egy fedett csajkát, egész kenyeret, többször levest, és végül hoztak zoknit. Zoknit! Amit sohasem láttam Auschwitzban. Hoztak egy egész ládával – idézte fel a tábor kiürítését. Aztán elmondta: ahogy esteledett, elindultak.
– Kilométereket mentünk. Mi négyen együtt voltunk. 10-15 kilométer után úgy éreztük, ideje volna megérkezni. A csajkámban a leves olyan volt, mint a kő. Mínusz 25 fok volt. Voltak, akik lemaradtak. Láttuk, ahogy az SS katonák tarkón lőtték őket. Annyira ki voltam merülve, hogy néhány lépésenként elaludtam. Arra ébredtem, hogy beleütközöm az előttem lévőbe – mondta. Megérkeztek egy állomáshoz. Vagonokba rakták az embereket. 120-an voltak egy vagonban, csak állni lehetett. Egy Gross-Rosen nevű helyre érkeztek. Az út alatt egyszer kaptak egy kávénak nevezett rózsaszín italt. Aztán újra bezsúfolták őket a vagonokba. Öt napig mentek. – Semmi más nem volt, csak a vagonokba behulló hó. A havat ettük a másik válláról. Ma sem tudom, mi történt. Nem állva, hanem fekve ébredtem, alattam három másik ember. Arra ébredtem, hogy húzogatják le a cipőt rólam. Olyan látomás volt, azt hittem, halott vagyok. Emberek egymás hegyén hátán, hóban. Az egészet nem értettem. SS-ek jöttek. „Tempó”, „schnell” ordították. Nem tudom, hányan mentünk le, hányan maradtak a vagonban összekeveredve a hóval – mondta el a közönségnek. Ekkor még megvolt a négy barát. Egy óra múlva érkeztek meg Dachauba. Itt Róth Miklós elkapott egy betegséget. A skarlát miatt kórterembe került. Április 29-én egyszer csak valaki felkiáltott: „Itt vannak az Amerikaiak!”
Pelle itt átvette a szót, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy Róth Miklós 25 éve a Yad Vashem önkéntes munkatársa, ezért alkalma volt személyes élményeit más forrásokkal összevetni. A memoár értékeként említette, hogy Róth Miklós a fogolytársairól is írt: nyolc-tíz érdekes sorsot ábrázolt. Utólag megkereste a fogolytársak családi kapcsolatait, leszármazottait, hogy lezárja a sorsokat. A közönség soraiban ülő Karsai László történészhez fordulva megkérdezte, van-e ilyen tanúvallomás, ismeretanyag Auschwitzról? Primo Levi neve kerül elő. Pelle úgy fogalmazott: valóban vannak visszaemlékezések, de nem magyar identitású zsidótól, ez az, ami Róth Miklós könyvét egyedivé teszi.
„Vasöntödének hittem. Ilyen álmokkal mentem előre.”
Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen eseményre legalább néhány politikus elmegy, meghallgatni a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának különleges tanúját. Ehhez képest, egyedül Schiffer Andrást, az LMP elnökét lehetett felfedezni az érdeklődők között.
A hallgatóság részéről valaki megkérdezte, mi történt a szerző szüleivel és a testvérével a deportálás után. – Amikor a vagonokba beszálltunk, egy sarokba kerültem a szüleimmel és a testvéremmel. Beadtak egy vedret vízzel és egy vedret a szükségletekre. A víz hamar elfogyott, június vége volt és nyolcvanan voltunk rá. A gyerekek sírni kezdtek. Két napig hallottam sírni a gyerekeket. Borzasztó volt hallani a könyörgésüket. Aztán már nem hallottuk őket. Akkor az időseket hallottuk imádkozni. A bűz mindig erősebb lett a vagonban. Az első nap Kassára érkeztünk. Az asszonyok könyörögtek az állomáson a csendőrnek, hogy vízre van szükség. „Maguk zsidók, maguknak vagyonuk van, fizessenek érte” – közölte velük a csendőr. Valahogy előkerült egy-két jegygyűrű és egy töltőtoll. A két fiatalasszony fogta a vedret, de a csendőr csak félig engedte megtölteni. Azt mondta, indul a vonat és sietni kell. Puskatussal ütötte őket. A vonat egyébként két-három óra múlva indult – kezdte a válaszát.
– A szüleim rögtön el lettek küldve a gázba. Három nap, három éjjel voltunk úton. Éjszaka érkeztünk meg. Pirkadt, amikor kinyitották az ajtókat. Nem tudtam betenni a lábam a cipőbe, annyira fel volt dagadva a lábam. Ordítoztak velünk. Én voltam az utolsó, aki kiszállt, úgy láttam, üres volt a vagon, csak a végében láttam mozdulatlan testeket. Édesanyám adott egy nagy Albus mosószappant. „Tedd a zsebedbe fiam, erre még szükség lesz”, ezek voltak az utolsó szavak anyámtól. A férfiaknak az egyik oldalra kellett állniuk, nőknek a másikra. Én apámmal mentem. Úgy találtam, friss a levegő. Láttam egy kéményt. Nem olyan hengeres magasat, mint amilyet Debrecenben láttam, hanem négyszögletest és alacsonyat, lángok csaptak elő belőle. Vasöntödének hittem. Ilyen álmokkal mentem előre.
Aztán egy német tiszt egy pálcával szétválasztott minket. Apám a másik irányba ment. Ötven métert mentem, egy csoport álldogált ott. Nem tudtam, hol vagyok, de ki volt írva magyarul, hogy a „zuhany felé”. Már nem vagyunk Magyarországon, miért van ez kiírva magyarul? – írta le a megérkezést. A magyarul írt eligazító táblák kapcsán megjegyezte: Auschwitz egy tökéletes kiirtó gyár volt, ahol a legkisebb részletekig megszerveztek mindent. A táblákat például, hogy az emberek ne kételkedjenek semmiben. – Több mint tízezer embert tudott naponta elgázosítani 1944-ben ez az üzem. Nap nap után, heteken keresztül tízezer ember volt az átlag. Vigyázzatok, hogy ez soha ne történhessen meg veletek, a gyerekeitekkel, azért vagyok itt, hogy kiabáljak, hogy soha ne történhessen meg – tette hozzá.
Róth Miklós akkor tudta meg, mi történt a szüleivel, amikor megérkezett a barakkjába. Kérdezősködött azoktól, akik már ott voltak. „Hány évesek a szüleid?” – kérdezték tőle. „65 éves és 57 éves” – felelte. „Látod azt a kéményt? Ott vannak a te szüleid” – mondták. – Azt hittem őrültek, de folyamatosan ugyanazokat a válaszokat kaptam. És akkor a közelben láttam nőket, a legidősebb közülük 35-40 éves lehetett.
„Itt van két éve és még él. Akkor félni kell tőle.”
Valaki megkérdezte: Mi lett a barátokkal? Megint messziről induló és megrendítő történettel válaszolt. – Amikor megérkeztünk mondták, hogy be leszünk tetoválva – kezdte. – Szólították a nevet, Róth Miklós, de ketten szaladtunk oda. A kartonunkon összehasonlították a születési dátumokat, ő 1925-ben született, én 28-ban. Így ő lett A17139, én pedig az A17140. Együtt voltunk Birkenauban, én voltam négyünk között a legfiatalabb. Rosszul tűrtem az éhséget. Amíg a többiek lefeküdtek, én kimentem kéregetni. Csavarogtam és kéregettem. Ismertem Auschwitzot, mint a tenyeremet. Tudtam, merre veszélyes. Minden ember féltette az életét, ezért félni kellett mindenkitől. 16 évesen olyan voltam, mint egy kisvad, akinek a nagyragadozóktól kell félnie. Figyeltem a rabruhákon a számot. Ha ötjegyű volt, arról tudtam, nem rég érkezett, nem kell tőle félni. De a négy számjegyű, pláne a három számjegyű azt jelentette, itt van két éve és még él. Akkor félni kell tőle – így idézte fel az emlékeit. Aztán hirtelen visszakanyarodott a barátokhoz. A tábor felszabadulása után az egyikükkel találkozott a müncheni állomáson. A többiekről nem tudott semmit. A Yad Vashem-nek dolgozott már, amikor az egyik irattáros adott neki tízezer mikrofilmet. Ezekből derült ki, hogy a másik két barát nem él már. Egyikőjük három héttel a felszabadulás előtt, a névrokon Róth Miklós pedig a felszabadulás után tíz nappal halt meg.
– A shoahnak hatmillió áldozata van. Amikor a Yad Vasemnek dolgozni kezdtem, egymillió kilencszázezer emléklap volt. Ma négymillió négyszázezer – fűzte hozzá.
A közönségből újabb kérdés érkezett: A deportálások alatt hogyan viselkedtek a keresztény egyházak? – A mi időnk alatt nem volt egy kiemelkedő személyiség sem, aki felemelte volna a szavát. Mint ahogy volt például Franciaországban, ahol a zsidóság háromnegyede túlélte a német megszállást – felelte. Valaki megkérdezte azt is, viszi-e valaki tovább az ortodox vallást, a kóserságot a családban? – Amióta deportálva voltam, csodálom a vallásosokat. De én nem vagyok az – vallotta be.
A könyvbemutató végén Róth Miklós elmondta, hogy Franciaországban a kormány együtt érez a zsidókkal. Ott az antiszemitizmus nem egy vélemény, hanem bűntény. Ekkor a hallgatósághoz fordult, és megkérdezte: – Hogy lehet, hogy maguk még itt vannak ebben az országban?
Ónody-Molnár Dóra
Nicolas Roth: Tizenhat évesen Auschwitzban – Egy debreceni zsidó visszaemlékezései
Kiadó: Debreceni Zsidó Hitközség – Merkava Kiadó, 2015
Fordító: Pelle János