Mivégre őrizzük kiváltságos, vagy legalábbis annak gondolt pozícióinkat továbbra is Európában mi, nyugati emberek, pláne az elmúlt évszázad rémtettei, megannyi dicstelen fejezete után? A közös célokat negligáló individualizmus helyett vissza kell térnünk a közösségek összetartó erejéhez. Köves Slomó írása az Azonnali Európa-vitájában!

 

„Ha nem állok ki önmagamért, ki álljon ki értem? De ha egyedül önmagamért vagyok, minek is vagyok?”

Amikor Nietzsche – jóval a második világháború előtt – kijelentette, hogy Isten halott, nem csupán megelőlegezte a holokauszt borzalmát, hanem előre vetítette a végletekig vitt kulturális relativizmus, az „anything goes” mindannyiunk számára ismerős, posztmodern korát is. Ebben nyakig elmerülve, immár a saját, folyton változó érdekeinktől, választásainktól független, örökérvényű értékek gondolata számít „blaszfémiának”.

A saját szellemi gyökereinktől való elválás jócskán a német filozófus életműve előtt megkezdődött folyamata pedig törvényszerűen vezet el a teljes önfeladásig, az európai kultúra reprodukciós szándékaink lanyhulásában is tetten érhető lassú öngyilkosságáig.

Ennek megfelelően a kiteljesedett szekularizációval és a huszadik század világégéseivel a hátunk mögött azzal is szembe kell néznünk, hogy a progresszív ideológiák biztatásának engedve, mind többen jutnak el odáig, hogy feltegyék maguknak a kérdést: mi tartja fent továbbra is az önnön létezésünkkel szemben támasztott, sokáig megkérdőjelezhetetlennek látszó igényt? Másképpen:

mivégre őrizzük kiváltságos, vagy legalábbis annak gondolt pozícióinkat továbbra is Európában mi, nyugati emberek, pláne az elmúlt évszázad rémtettei, megannyi dicstelen fejezete után?

A létük legmélyebb, legalapvetőbb rétegeiig elhatoló, mardosó kétely, illetve a mindent megmagyarázni kész korábbi narratívák, örök értékek helyén keletkezett vákuumba nyomuló totalitárius világnézetek – mint amilyen a radikális iszlám megjelenése Európában – arra intenek bennünket, hogy nézzük meg, milyen értékeket tartogatnak számunkra a különböző közösségi identitások kipróbált terei.

A közgondolkodás visszatérő toposza, hogy az eltérő közösségi identitások minden rossz forrásai, ám az igazság ennek az ellenkezője.

Éppen a végletekig vitt, és a közös meggyőződéseket, célokat negligáló individualizmus az, ami az eltérő identitásválasztások és valóságértelmezések miriádja miatt végső soron útját állja a társadalmi megegyezésnek.

Mindazonáltal az emberek közösségi élmény iránti sóvárgása továbbra sem enyhül, sőt, a valahova való tartozás igénye – éppen annak égető hiánya miatt – talán erősebb, mint valaha. Márpedig a létezés közösségi dimenziójára mint önazonosságunk legfontosabb tartópillérére érdemes tekintenünk.

A lojalitás vállalása ráadásul legfeljebb látszólag csorbítja az autonómiánkat, ugyanis az áldozathozatallal, az értelemkeresésre irányuló, természetes késztetéstől bennünket mind messzebbre távolító, pillanatról-pillanatra változó vágyaink megzabolázásával valójában csak gazdagodni tud a személyiségünk.

„Ha nem állok ki önmagamért, ki álljon ki értem? De ha egyedül önmagamért vagyok, minek is vagyok? És ha nem most, akkor mikor?”

– a zsidó bölcsek közel kétezer éves tanítása (Talmud, Atyák 1:14.) soha nem volt érvényesebb, mint napjainkban. Egyszerre kell hinnünk önmagunkban, és kell emlékeznünk, hogy létünk nem véletlenek céltalan egybeállása.

Ha a saját sorsában hinni többé képtelen, rohamosan fogyatkozó Európa írta forgatókönyv győzedelmeskedik, a kontinens többé nem hasonlít majd arra a helyre, amely a nyugati civilizáció bölcsőjeként több ezer éven keresztül az egész világ sorsát meghatározta.

Ám van egy másik lehetőség is, és én ennek a bekövetkeztében bízom. Azt valószínűsítem, hogy a közösségek jelentősége folyamatosan nőni fog. A korábban osztott értékek teljes tagadásáig elvezető értékrelativizmus béklyóiból ugyanis egyetlen kivezető út kínálkozik: a közösségek összetartó erejéhez való visszatalálás.

A hagyományokhoz való visszatérés eredményeként pedig előbb ismét értelmet nyerhet, majd ki is teljesedhet a kontinens történelmi küldetése, melynek felelősségét mindannyiunknak vállalnia kell.

 

A cikk eredetileg az azonnali.hu honlapon jelent meg.