Száz évvel ezelőtt, 1923. január 14-én, vasárnap délelőtt tartották dr. Schreiber Ignác (1891–1922) rabbi után a gyász Isten-tiszteletét az óbudai zsinagógában. A tragikus halált halt, a zsinagóga előtt járó villamos alá zuhant rabbi még kiszlév hónap 15-én szenvedett ki.
A tragédiát külön szívbemarkolóvá teszi, hogy Schreiber rabbi néhány nappal korábban avatta fel a hitközség máig használatos, Bécsi úti temetőjét, melynek ő lett az első halottja. Rémálmában sem jutott volna eszébe senkinek, hogy a rabbi retorikai kérdésére, hogy: „ki lesz az első lakója az élet házának?” – néhány nappal később ő maga fog véres felelet adni…
A zsúfolásig megtelt óbudai zsinagógában Fischer Henrik főkántor művészileg kivitelezett – az Operaház énekkara által kísért – gyászéneke után dr. Kiss Arnold budai főrabbi mondta el költőien megfogalmazott gyászbeszédét:
„Papi széked feketébe vonva – fölötte sápadtan csillan a lélek-mécses. Már harminc napja a borzalomnak – az ősi templom falai között nyöszörögve búvik meg a láncra vert sírás, mely temetésed napján féke vesztve eget ostromolt híveid ajkán, – most fejet emel újra, bilincsét tépi, zörget a szívek ajtaján, s híveid itt állanak újra, komor gyászban, a rólad való fájdalmas emlékezésben, gyász zsolzsoma pergeti könnyét, temetők borús dallama csöndül, gyászhoz edzett öreg szívek is megremegnek, gyermekajkak gyászos éneket sírnak – azután elhalkult némaság, csak a szívek dobognak a csöndben, s íme, nyílik a templom ódon kapuja, suhanva halkan, nesztelen: árnyalakod lép a templomba, végigoson a padok mellett, szerényen, szinte félénken, mint mindig – oh jaj! véres a fejed! az ifjú tested széjjelzúzva – jössz, jössz egyre közelebb, utat nyit előtted a sűrű tömeg, ideérsz, föllépsz az emelvényre, az Érted virrasztó mécses elébe, jössz, mint ama legendás, tépett testű rabbi Amnon egykoron, akinek siralomban zúgó szavait az elmúlott újesztendő napján sírtad e szent hajlékban, a te »szane taukefod« véres énekét zenged: »hirdetem annak a rémületes és félelmes ez a nap minekünk…« Az én sorsomnak harsonáját fújják odafenn az égben… maguk az angyalok is izgalomban indulnak fel, remegés és ijedelem fogja el őket…
Kevakorasz raue edrau – pásztorfurulyámat halljátok-e? Keresem, egybegyűjtöm, csalogatom, édesgetem nyájamat… hol vagytok nyájam?! Oh, hogy le kellett hullanom a pásztor-oromról, ahonnan fölvigyáztam rátok! Hol vagytok öregek, akik fiatal szavamat úgy szerettétek, a hűséges szerelmetek védő vértje miért nem tudott megmenteni engem? Hol vagytok ti édesanyák, akiknek gyermekeitekért esdeklő fohásza az én imámnak szárnyán szállott az égbe: miért nem oltalmazta meg a könyörgésetek bűvös palástja az én édes anyámat, akinek csókja hülő ajkamat nem érinthette? Hol vagytok ti báránykáim, kicsiny báránykáim, gyermekek, tanítványaim, akiknek köréből mentem a halálos útra, a szemetek hálájának bársonya miért nem terült utamra, hogy meg ne botoljak, hogy el ne essem?
Oh jaj! Én rólam föl volt írva: mi bekicau? Umi lau bekicau? Hogy bevégezetlen munkával, időm előtt térjek a sírba. Oh jaj! A homlokomon a végzet pecsétje: mi jitorég? Hogy karcsú testtel zúzzon széjjel a halál robogó szekere, oh jaj! Hogy mint Illés prófétát, tüzes szekérrel vitt föl engem is hirtelenül, mi jeoni umi jeosér? Olyan szegényen a sorsnak mosolyában, s olyan gazdagon egy dús virágba borult Istent éneklő szívvel, az Úr hívása, az utamon csöndül a jaj: pásztorunk! Lelkiatyánk! Izrael szekere! Izrael hadiszerszáma! Oh jaj! Mi jonuach umi jonuá? Nyugalmam nincsen, úgy bolygok köztetek, mint akire annyira munka várt, s akinek kezéből kiesett az építő kalapács! […]
S én, mint ama regebeli Kalonimosz egykoron, akinek álmában megjelent Amnon, s elénekelte neki síró dallamát, följegyzem a szavaid, fölírom a panaszod, s meghajolva az Isten akarata előtt, az Amnon siralmának utolsó szavával kiáltom: te pedig király vagy, eleven Isten mindörökre! Fölidézem kegyeletes lélekkel a Te megdicsőült emlékedet.”
|
Források:
Kiss Arnold dr., „Oh jaj, véres a fejed…”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 3. szám, 8. old. „Az óbudai főrabbi utolsó beszéde: a temetőről és a halálról”, Egyenlőség, 1922. 41. évf. 49. szám, 1–2. old. „Hirek – Gyászistentisztelet.”, Egyenlőség, 1923. 42. évf. 3. szám, 11. old. Megtört az „óbudai átok” – A kecsege-botránytól az óbudai átokig és annak megtöréséig |