Got fün Avróhóm, avagy mit csinál, aki chiperol? – Megjelent a jiddis-magyar szavak gyűjteménye

Másodszor jelentette meg reprint kiadásban a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Alapítvány az 1941-es Szájról szájra – Jiddis-Magyar szógyűjtemény című gyűjteményes kötetet, mely mintegy 3000 jiddishez kötődő szócikket tartalmaz. A könyvet kiadó Oberlander Báruch rabbi szerint a mű nem csupán egy szógyűjtemény, hanem egy egyedülálló kordokumentum, mely ablakot nyit a háború előtti magyar zsidó életre. A mű 1000 számozott példányban jelent meg először, 1941-ben, Pápán. 3000 szót, kifejezést és közmondást tartalmaz. 

 

– Mi a legfontosabb információ, amit a könyv kézbevételekor tudnunk kell?

– Érdemes figyelembe venni a kiadás dátumát. Nagyon kritikus a megjelenés ideje a könyv jelentőségének szempontjából, hiszen csak rövid idővel a holokauszt pusztítása előtt készült el. Gyakorlatilag az utolsó másodpercben mentették meg ezt a teljesen egyedi nyelvi világot – legalább a könyv lapjain – az utókornak. Alig három évvel később elpusztult a magyar zsidóság nagy része, köztük mindazok, akik számára az élő nyelv részét képezték ezek a kifejezések. A háború után a túlélők jelentős része már nem használta ezeket a kifejezéseket, leginkább azért, mert eltűnt a tér, amelyben használták. Meglazult a zsidó közösségi élet, sokszor a vallás és a hagyomány se volt olyan erős, ezért a belső kódokat már nem használták. Ez nem jelenti azt, hogy teljesen eltűnt: egy része Magyarországon ma is használatos valamennyire, másrészt pedig az innen emigrált zsidók vitték magukkal, és a külföldi közösségi életben használják tovább.

– Mi a jelentősége ma a műnek?

– Amikor először a kezembe került a ’90-es évek elején, nagyon megörültem neki, mert számos olyan kifejezést találtam benne, amit anyukámtól hallottam, és bizony sok kifejezésnek a könyvben leltem rá a pontos jelentésére és magyarázatára. Azért tartottam nagyon fontosnak a kötet reprint kiadását, mert nemcsak a jiddis kifejezéseket lehet belőle megismerni, hanem sok régi zsidó szokást és azon belül külön magyar jellegzetességű szokásokat is. Ezek olyan kifejezések, amiket az amúgy magyarul beszélő zsidók használtak, egyfajta jiddissel vegyített magyar nyelvet alakítva ki. Nagyobb részük nem csak egy szó, hanem egy-egy különleges fogalom vagy szokás. Ezáltal a gyűjtemény egyben kiváló antropológiai munka is, a holokauszt-emlékirodalom részének tekinthető, mert megörökíti a mártírok beszélt nyelvét és szokásait. Itt szeretném megköszönni dr. Bálint Bálint Lászlónak, aki nagylelkű adományával lehetővé tette a könyv újbóli kiadását édesapja és nagyszülei emlékére.

 

– Milyen jelentősége volt a műnek a megjelenésekor?

– Tartok tőle, hogy első megjelenésekor alig terjedt el, és nem volt idő, hogy igazán használatba kerüljön. Pedig nagyon jól használható kiadvány, a felépítése is praktikus: először leírja a szavakat úgy, ahogy azt mondták, „szlengesen”, aztán zárójelében leírja a szó eredetijét, helyesen, fonetikusan, pl. a héber eredetit, majd a szó jelentését, jelentéseit.

 

– Kizárólag jiddis szavakat tartalmaz a gyűjtemény?

– Nem, bár az eredeti címet, ami Száj­ról szájra volt, kiegészítettem a „Jiddis-Magyar szógyűjtemény” meghatározással. Ezeket a kifejezé­se­ket jid­disként tartják általában szá­mon, annyira, hogy több közülük benne van Raj Tamás 100 jiddis szó cí­mű munkájában. Valójában azonban ezeknek a jelentős része héber szó, amiket a jiddisben használtak és könnyen lehet, hogy csak annak közvetítésével mentek át a magyarba. Olyan szavakra gondolok, mint a haszid vagy a haver. Ezeket a tudományos követelményeknek megfelelő Idegen szavak és kifejezések kéziszótára héberként jegyzi.

– Hogyan kerültek ezek a héber szavak a némettel rokon jiddisbe?

– Gyakran előfordul, hogy a zsidó használatban egy-egy szó többet jelent, mint a német eredetije. Például a kés németül és jiddisül egyaránt messer [ejtsd messzer – a szerk.] De az a kés, amit a sakter használ a rituális vágásra, az nem egy hétköznapi messzer, ezért erre a héber chálef szót használjuk. Csak és kizárólag a kóser metsző kését értjük alatta. Ugyanez a magyarázat igaz a magyar zsidók által beszélt magyarba beemelt kifejezések esetében, amiknek létezik egy-egy kulturálisan vagy vallásilag specifikus jelentésárnyalata, amit nem tudott a beszélő máshogy kifejezni, mint a héber (vagy jiddisbe már átvett és esetleg eltorzult) eredetivel. Ezért került bele olyan sok héber vagy jiddis szó a magyarjukba. Ezzel visszacsatolunk oda, amiről az előbb beszéltünk, hogy ez nem csak egy szószedet, hanem a magyar zsidó kultúra és vallás leírása. Egy doktorátust lehetne írni belőle.

 

– Említette is, hogy rábukkant a könyvben a szülei által használt kifejezésekre. Tudna példákat mondani ebből?

– Természetesen. Például a 38. oldalon van egy kifejezés: macevássza. A magyarázat szerint ez eredetileg máccó Wassernek hangzott, és a maceszsütést megelőző estén merített, éjszakára állni hagyott vizet jelenti. Édesanyám ezt a kifejezést a nagyon gyorsan elfogyó árura használja, hisz a maceszsütés is gyorsan történik, 18 percen belül. Vagy például édesapám mindig figyelmeztetett a zsinagógában, hogy ne „chiperoljak”, ez is szerepel a könyvben, a 16. oldal végén, chappern, chapperolni, hüppern szócikk alatt. Ez a könyv szerint azt jelenti, „gyorsan imádkozni, értelmetlenül elhadarni, ledarálni.” Édesapám kiejtése leginkább a harmadik verzióhoz hasonlított. Ennek a szónak a gyökerét nem jelzi a könyv, ez lehet az előző szócikkben már megismert chápn, kapkodni igéből, vagy egy másik létező jiddis szóból, az átugorni jelentésű inberhipenből. 

 

– Előfordul máshol is, hogy nem ismert a kifejezés eredete? Esetleg tenne másféle kiegészítéseket a szöveghez?

– Szerepel benne például a 18. oldal végén a chnyok szó, ami a leírás szerint „templomlakó chószid”-ot jelent, „aki a nap java részét a templomban imádkozással tölti el”. A szónak sajnos itt sincs forrása, és én sem tudtam rájönni, honnan ered, pedig ez a szó ma is használatban van a jiddisben – és ahogy a könyv is jelzi, ez egy „gúnynév”. Általában arra használják, aki a beszélő megítélése szerint túlbuzgóan vallásos. Érdekes egyébként, hogy a leírásban egy kis haszid ellenességet érzek, de nem ez az egyetlen kifejezés, ahol a haszidok felbukkannak, a 67. oldal tetején például egy általam nem ismert szólás szerepel, miszerint „amikor haszidok utaznak, esik az eső”. Talán annyit jelent, hogy van, amikor a jámbor emberek is rosszul járnak.

Van néhány kifejezés, ami – legalábbis a mai olvasónak – kiegészí­tés­re szorulna. Ilyen például a „chá­zaferstappt (mit cházir verstoppt) disz­nóhússal megtömött. Hasa te­le – kevés az esze.” Én hozzátenném, hogy ennek alapja az, hogy a zsidó hagyomány szerint a nem kó­ser étel evése tompítja az ember eszét és szívét, és nem lesz képes Tó­rát tanulni (lásd Sulchán áruch JD 81:7. RöMÁ; Or Jiszráél folyóirat 45. szám 103–110. oldal). Ugyancsak ki­egészíteném a „chómec bátlen” kifejezést, aminek magyarázatából éppen a lényeg hiányzik. Ez azt jelenti ugyanis, hogy „a házban talált kovászos ételek összegyűjtése Peszách előtti estén.” Ami kimaradt, az az, hogy miután a chomécot megtalálták, el kell mondani egy szöveget, amivel a meg nem talált kovászos megsemmisítését deklaráljuk (Sámuel imája – Zsidó imakönyv 412. oldal). Hibásan szerepel az „ise nóe, díre nóe, szűsze nóe, szép asszony, szép lakás, szép ló” kifejezés, ami a meghatározás szerint az emberi boldogsághoz szükséges. Azonban ennek a talmudi mondatnak a vége (Bráchot 57b.) nem így hangzik, az utolsó szó (kélim náim) szép tár­gyakat jelent.

 

– Az előbb tett egy megjegyzést arra, hogy az édesapja által használt kiejtés melyik leírt verzióhoz hasonlít. Azt gondolná az ember, hogy Magyarországon nagyjából egyformán beszélték a jiddist. Ezek szerint ez nem igaz?

– Nem, és ez egy fontos részlete egyébként is a könyvnek, amiről érdemes szót ejteni, hiszen a szerzők még az előszóba is belefoglalták. Hadd idézzem: „Munkánk beosztására vonatkozólag megjegyezzük, hogy vastagbetűs címszók alatt adjuk a szavak, kifejezések fonetikus, azaz magyar kiejtés szerinti alakját. Zárójelben következik a héber eredetű szavaknál a hazai orthodoxok körében dívó olvasási móddal a nyelvtanilag helyes kiejtés, mert ez nálunk általánosabb, mint az u. n. neológ, vagy a szefárd. Más idegen szavaknál az illető nyelv helyesírását követjük.”

Elsőként figyelemre méltó, hogy legelterjedtebbnek az ortodox kiejtést tekintették. Ennek két lehetséges okát is meg tudom nevezni. Egyrészt, mert az ortodoxok körében napi rutin az imádkozás, ezért erősebben él a nyelvben a kiejtésük. Azonban az is lehet, hogy a szerzők megjegyzését konkrétan a lakóhe­lyük­re, Pápára kell érteni. Ott ek­kor­ra régen megszűnt a neológ hit­köz­ség, csak ortodox és haszid kile volt.

Másik meglepő dolog, amit a megjegyzésből megtudunk, és amiről még talán senki nem írt, miszerint a héber áskenázi kiejtésnek Magyarországon a háború előtt három verziója, mondhatni „tájszólása” volt. Az első kettő az ortodoxián belül különíthető el, úgy is, mint az askenáz nem-haszidok kiejtése, valamint a könyvben szefárdként megjelölt magyar haszidoké, akik Máramarosban, Kárpátalján és a Du­nántúlon éltek elsősorban. A har­madik kiejtés pedig a neológ. Azt, hogy miben térnek el, sokszor nehéz pontosan leírni. Van, amit ma már alig-alig lehet hallani, áldott em­lékű Naftali Krausnak köszönhetem, hogy annak idején eligazított eb­ben. Egy táblázatban szedtem össze azt a három nagy különbséget, amit megfigyeltem. Ezt ki lehetne bő­víteni például egy háború előtti ol­vasókönyv segítségével, de ilyen nincsen jelenleg a birtokomban. A kutatás kezdeteként ennyi szerepeljen, és ha valaki ezt még jobban ki tudja fejteni vagy ki tudja egészíteni, akkor legyen áldott érte.

 

 

– Kordokumentumként milyen érdekességeket tudhatunk meg a könyvből a magyar zsidók életéről?

– Például kevéssé ismert az, amit én édesapámtól sokszor hallottam, hogy a két világháború között az or­todoxia nagyon megerősödött Ma­gyarországon. Olyan családokban is, ahol nemzedékek óta nem járt senki jesivába, beíratták a gyere­ke­ket, vallásosabbak lettek és így to­vább. Bár a holokauszt megakadályozta a kibontakozást, ez mindenképpen egy egyre erősödő trend volt, párhuzamosan az asszimilációval. Erről soha nem esik szó sehol. A könyv tanulmányozásakor feltűnt, hogy nagyon sok, a megtéréssel kapcsolatos kifejezést említ – talán emiatt a trend miatt szerepeltek a mindennapi beszédben olyan sokat ezek a szavak. Ez eszembe juttatott egy hihetetlen sírkőfeliratot, amit a zentai temetőben láttam: „itt van eltemetve a báltsüve, XY”. Ez a szó, ami ma megint közismert, a könyv megfogalmazás szerint a „megtérés ura”. A „jó útra tért bűnös” jelentéssel bír, és a 10. oldalon szerepel. De van még sok más, például „chajzer betsűve, megtérő bűnös” a 16. oldalon, „tsüve, visszatérés, megtérés vagy a tsüvet tesz – megtér, vallásosabb életet kezd (Báltsüve)” a 66. oldalon. Gyerekkoromban Williamsburgban ezek a kifejezések nem voltak „forgalomban”, mert a közösségben nem volt kapcsolatunk megtérőkkel.

Ha már említettem az asszimilációt, akkor van egy érdekesség. A könyv 43. oldalán szerepel a meréne (majrénu), tanítónk kifejezés. A magyarázat szerint ez a „kiváló talmudisták egyházi címe, amit a rabbik adományoznak. Némely helyen így szólítják a Tóra elé a »dr.« címűeket is.” Sok ortodox rabbi tiltakozott ez ellen a szokás ellen, de elterjedt szokás volt (lásd Söérit Jehudá responsum OC 12. fejezet, Misná száchir responsum JD 173. fejezet). Emlékszem, Deutsch Gábor, a Vasvári Pál utcai gábájunk, Isten éltesse, azt mondta nekem, hogy „ez természetesen jár minden doktornak”. Ez egy jó példa arra, hogy az asszimiláció során is sokan magukkal vittek egyes zsidó értékeket, mint például a tanulás vagy a tudás tiszteletét.

 

– Milyen kifejezéseket találunk, amiket ma már nem használunk, akár már nem is érthetőek?

– Van egy témakör, ami különösen érdekes szerintem, ez pedig a jesivákkal kapcsolatos, amik ugyan ma is léteznek, de más formában, mint akkoriban. Magyarországon nagyon sok rabbi működtetett jesivát, ami azelőtt egy úgymond „one man show” volt, maga a rabbi volt az egyedüli tanár. Rajta kívül nem volt más alkalmazott, az idősebb fiúk korrepetálták, tanították a fiatalabbakat. Az ilyen fiúk elnevezése a 17. oldalon található chaza-bócha (chajzér bóchür) volt, a definíció szerint „ismétlő diák, házi diák, korrepetitor. Olyan talmudista, aki az anyagot a kezdőkkel, gyengébbekkel átismételi (cházerolja).”

Ma, amikor osztályokra van bont­va a jesiva és minden osztálynak saját tanára van, ez a fogalom megszűnt, mert a diákok főleg az osz­tálytársaikkal és a tanárukkal ta­nulnak. Édesapám tagja volt a pá­pai hitközség nevelési bizottsá­gá­nak, ő mesélte, hogy egyszer mes­teremhez, Grünwald József pápai rabbihoz for­dultak, hogy megbeszéljék vele, mi­lyen tanárokat kéne még felvenni a jesivába. A rabbi értetlenül állt a probléma előtt, és azt mondta: „Nem értem, én Pápán 200 fiút ta­ní­tottam egyedül, sose volt más al­kalmazott!” Elfogadta ugyan, de nem egészen értette, miért jó az osztályokra bontott oktatás.

Akkoriban a diákok valamifajta, nagyon alapszintű étkeztetéséről a „chevre mezajnesz, étkezést elősegítő, népkonyhát, vagy a talmudisták menzáját fenntartó egyesület” gondoskodott. A többi étkezést úgy oldották meg, hogy a diákok „napokat ettek”, minden nap más közösségi tag látott el egy-egy fiút ebéddel/vacsorával, erre utal a 65. oldalon a „tóggánev, naplopó. Tógot eszik – ingyen ebédes, vándorkosztos” kifejezés.

Ahogy ma is, akkor is támogatókra is támaszkodtak az iskolák fenntartásához. Ők a „tamché jesivesz, talmudiskolák támogatói”. Volt egy ilyen győri székhelyű országos egyesület is, telente egy meghatározott sábeszen a jesivák javára fordították a tóraolvasásnál felajánlott snóder pénzt (lásd például Zsidó újság, 1930. október 6. 3. és 17. oldal). Ahogy most is van sokféle ifjúsági szervezet, úgy akkor is volt, a „Tiferesz báchűrim, az ifjúság dísze.” Ezekben a jesivába már nem járó, dolgozó fiatal fiúk részére szerveztek siúrokat és egyéb programokat.

Azt hiszem, kifejezetten a pápai je­siváról is találunk információt, még­pedig az „éc-chájem, életfája” kife­je­zésnél, ami alapvetően az a két bot, amire a Tórát feltekerik, ám a definícióban szerepel még egy definíció, hogy „alsóbb fokú talmudiskola neve is.” A szerzők szerintem ennél konkrétan a saját városukra gondoltak, mert Pápán, a mesterem által a háború előtt vezetett iskolának volt ez a neve annak a zsinagógának, ahol a jesiva működött, nem hiszem, hogy máshol is így hívták volna a jesivát. A pápai Éc Chájim teljes jesiva volt, esküvőig jártak oda a fiúk tanulni.

 

– Egész világokat ismerhetünk meg, ha alaposan áttanulmányozzuk a könyvet…

– Igen, teljes témaköröket ki lehet kutatni. Vannak kifejezések a családi életből, például a 31. oldalon a „kále sárbele, menyasszonyi cserepecske”, amiről azt írja, hogy „az eljegyzés alkalmából eltört tányér cserepei, amelyeket a rokonok között szétosztanak.” Ma inkább az a szokás, hogy a menyasszony nyakláncot csináltat belőle magának. Vagy a „váchnácht, őrködés éjjele. A körülmetélés napját megelőző éjjel, rokonok és jóbarátok összejövetele a szülők lakásán.” Ennek az a szokás az alapja, hogy a briszt megelőző éjjelen az újdonsült édesapa egész éjjel ébren marad, és Tórát tanul. Ez a ma is megrendezett ünnepségek alapja magyar ajkú zsidók között.

De a világlátásról is tudhatunk meg dolgokat, például van a 28. oldalon egy kifejezés, „heergelafena, ideszaladt, bevándorolt, jött-ment, nem őslakó.” Ezt valószínűleg az I. világháború táján lett elterjedt kifejezés, amikor a háború miatt sok galíciai zsidó ide menekült. Akik meg innen mentek tovább, azok a „tréfene medíne” irányába indultak, ennek jelentése „vallástalan vidék, ahol nem tartják be az étkezési törvényeket.” Tudomásom szerint ezt kifejezetten az Egyesült Államokra használták, és ezzel a kifejezéssel kampányoltak a kivándorlás ellen (lásd Egység 89. szám 21–25. oldal).

 

– Vannak olyan, speciális magyar szokások is, amiket a könyvből megismerhetünk és még ma is élnek?

– Igen, például ilyen a dektűch (Decktuch), ami a könyv szerint „selyem vagy csipkekendő, amellyel a menyasszony fejét az esketés előtt a rabbi betakarja.” Ez is sok közösségnek volt szokása, máshol a világon a vőlegény takarja el a menyasszony arcát, nem a rabbi (lásd Nité Gávriél, Niszuin 1. kötet 13:4.).

Persze van, ami már csak egy-két idős ember emlékeiben él. Egyszer például eljött hozzám egy idős asszony Nyíregyházáról, hogy az unokája zsidó származását igazolja. Nem elégedett meg a papírokkal, amiket átadott, hanem több vallási szöveget is elmondott fejből, hogy ezzel bizonyítsa zsidó neveltetését. Ezek között volt, amit a könyvben a 26. oldalon találunk, a Gott fün Av­róhom is. Ezek a Zsidó asszonyok szombatbúcsúztató imájának kezdőszavai: gottfün Avróhm, vagyis Ábrahám Istene. Ez egy jiddis nyelvű haszid szöveg, ami, érdekes módon, nagyon elterjedt volt Magyarországon is (lásd Háláchot váhálichot báchszidut 101. oldal).

 

A SZERZŐK ÉLETÉRŐL BLAU Henrik (Pápa, 1871. január 14. – Pápa, 1942. augusztus 10.) Előbb a pápai izraelita elemi iskola, majd pedig az izraelita polgári fiúiskola tanára volt. Az iskolaszék 1912-ben igazgatónak választotta meg. Az intézményt 1929-ig, a megszűnéséig irányította. Városi képviselő-testületi tag, a városi iskolaszék jegyzője volt. A kereskedelmi ifjúsági egyesületnek, az izraelita Nőegyletnek és a pápai Lloyd Társulatnak volt a titkára. Felesége Bergstein Flóra (1873–1944.)   LÁNG Károly (Pápa, 1889. január. 28. – Auschwitz, 1944. augusztus. 15.) okl. tanár, újságíró 1911-ben jegyezte el Bátori Piroskát. A pápai izraelita polgári fiúiskola, valamint a pápai iparostanonc-iskola tanára volt. Írásai rendszeresen jelentek meg a Pápai Hírlapban. Titkára volt az Izraelita Iparosok Gyámolító Egyletének, pápai eseményekről tudósított az MTI-nek. Forrás: Simon Zsolt

 

Steiner Zsófia írása