Az ismert szlogent – „Jeruzsálemet három vallás tekinti szent városának” – megfellebbezhetetlen axiómának tekintik. A Wikipédia szócikkében például egészen a harmadik mondatig kibírták a szerkesztők, mielőtt ezt a mantrát leírták volna. Az izraeli hadsereg oktatási részlege (chél há-chinuch) kiadványaiban Jeruzsálemet „összetettnek” titulálja, mivelhogy „nemzeti és vallási szempontból központi helyet foglal el a zsidóság, az iszlám és a kereszténység számára”. A Ben-Cvi-intézet honlapján szabadjára engedték a billentyűzetet és azt írják: „Zsidók, keresztények és muzulmánok nemzedékek óta Jeruzsálemre függesztik tekintetüket”.
Jom Jerusálájim alkalmából próbáljunk meg egy kissé rácsodálkozni erre a sziklaszilárd megállapításra, és megvizsgálni, vajon a keresztények és a muzulmánok tényleg „Jeruzsálemre függesztették-e tekintetüket minden nemzedékben”, vagy csak bizonyos nemzedékekben, igencsak meghatározott célból tették-e ezt.
Ha egy muzulmánt megkérdezünk, hogy Jeruzsálem szent-e az iszlám számára, természetesen azt válaszolja, hogy „persze!”, és elmeséli Mohamed „éjszakai utazásának” történetét; a mennyekbe való felemelkedést a próféta szavai mondják el: „odahozták nekem Al-Burákot, egy hosszú és fehér fenevadat, magasabb egy szamárnál, de kisebb egy öszvérnél, ezen lovagoltam, amíg elértem Jeruzsálembe, a Bet Al-Makdiszhoz, ott megkötöttem őt.”
Ennek a történetnek kéne meggyőznie bennünket az iszlám mély kapcsolatáról Jeruzsálemmel, azzal a hellyel, ahonnan Mohamed csodás utazása során az égbe emelkedett. Talán sokan meglepődnek annak hallatán, hogy ez a történet nem található meg a Koránban, csak a késői hagyománynak a része.
„Jeruzsálem egyik közismert neve sem szerepel a Koránban” – mondja Dr. Mordecháj Kedár, a Bár Ilán egyetem arabisztika és orientalista előadója – „Az iszlám történetírás nem tud akár csak egyetlen napról sem, amikor Jeruzsálem bárminek a fővárosa volt, ami köthető a muzulmán vagy akár az arab világhoz. Amikor Umár meghódította Erec Jiszráelt i.sz. 638-ban, nem Jeruzsálemet tette fővárossá, hanem éppenséggel Ramlét. Jeruzsálem és az egész Nyugati Part 19 évig volt jordániai megszállás alatt – mi okból nem kiáltottak ki ezalatt az idő alatt palesztín államot Jeruzsálem fővárossal? Miért nem tette át a jordán állam fővárosát Jeruzsálembe, ha az ennyire fontos helye az iszlámnak?
„Mohamed munkássága rendkívül távol esik Jeruzsálemtől. Soha nem járt ott és nem is említi a Koránban” – mondja Dr. Kedár – „Tabari, a kiemelkedő muzulmán történész meséli, hogy Umár, Mohamed szellemi utóda volt az első, aki Jeruzsálem kapuihoz érkezett előkelő kíséretével. Ka’ab, egy jemeni zsidó, aki a kíséret tagja volt, a zsidók törvénye szerint levette a saruját, midőn beléptek a Templom-hegyre. Umár a szeme sarkából észrevette Ka’ab tettét, és rákiáltott: Te itt zsidó szokásokat akarsz becsempészni hozzánk?! Gyorsan vedd föl a sarudat!”
Dr. Kedár elmagyarázza, hogy az iszlám kapcsolata Jeruzsálemmel pár évtizeddel ezután kezdődött, 682-ben, amikor a damaszkuszi kalifának szellemi alternatívát kellett találnia alattvalói számára azt követően, hogy kizárták őket a mekkai Hadzsból olyan bűnök miatt, mint a gyilkosság, a paráznaság és az alkohol fogyasztása. Elhatározta, hogy Jeruzsálemet teszi meg alternatív zarándoklat-központnak; a csodálkozó kérdésekre pedig arra vonatkozólag, hogy nem ismert semmiféle kapcsolat a mohamedi tan és Jeruzsálem között, a kalifa felolvasta az egyetlen koránverset, amelyre azóta is a bizonyítékok ingatag építményét alapozzák az iszlámmal és Jeruzsálemmel kapcsolatban: „Dícsértessék a Neve, aki elvitte szolgáját a szent mecsetből a messzi mecsetbe.”
„A kalifa azt mondta nekik, hogy a versben szereplő ‘messzi mecset’ nem más, mint Jeruzsálem, oda ragadta el Mekkából Mohamedet a Teremtő. Az egész Jeruzsálemből az égbe szálló Mohamed történetét ebből a versből vezetik le, pontosabban a ‘messzi mecset’ szavakból, ami alatt Jeruzsálemet sejtik. A legenda valóságalapjának megerősítésére a damaszkuszi kalifa megépíti az Al-aksza (= messzi) mecsetet és a Sziklamecsetet, 50 évvel Mohamed halála után. Korai muzulmán források alapján a ‘messzi mecset’ valójában az Arab-félszigeten található.”
Dr. Youssef Ziedan, egyiptomi filozófus és vallástörténész szerint sokkal logikusabb, hogy a ‘messzi mecset’ a Mekkához közeli Taif városában található Al-aksza mecset. Minden félelem nélkül intézett felhívást muzulmán testvéreihez az egyiptomi televízió adásában: „Kisajátítjátok a várost (Jeruzsálemet, a ford.), és azt állítjátok, hogy az szent nektek. Honnan is pontosan? Hogy lehet azt mondani egy zsidónak, hogy Jeruzsálem nem tartozik hozzá?”
E szavakból igen fontos következtetést vonhatunk le: már abban a korban is, amikor a Jeruzsálem-legendát létrehozták, ezt kizárólag politikai okokból tették, az eredeti muzulmán hittel való leghalványabb kapcsolat nélkül.
Dr. Kedár bizonyítékkal is szolgál e következtetés alátámasztására: „Pár év elteltével újra megnyílt az út Mekkába, és ezeket a történeteket betették a spejzba. Ibn Taymiyya, a nagy szunnita kommentátor írja a könyvében a jeruzsálemi zarándoklatról, hogy tilos odamenni úgy, mint ahogy a Hadzsra megy az ember, és leszögezi, hogy Jeruzsálem azonos szinten áll bármilyen más várossal – Beiruttal, Damaszkusszal, Bagdaddal vagy Kairóval. Mind a mai napig a Hadzs-zarándoklat célpontja kizárólag Mekka és még véletlenül sem Jeruzsálem. A szunnita iszlám szemében Jeruzsálem a harmadik helyen áll fontosságban Mekka és Medina mögött, míg a síita iszlám a dél-iraki Najaf városát választotta harmadiknak, mivel Jeruzsálemet a síiták ellenségei, az Umayyad-dinasztia kalifái foglalták el.”
Miért vált ez hirtelen ennyire fontossá a számukra? „Az iszlám tanítása szerint a zsidóság eltöröltetett Mohamed eljövetelével.” – magyarázza Dr. Kedár – „a zsidók visszatérése Izrael földjére ezt a teológiai doktrínát vonja kétségbe. Jeruzsálem felszabadítása még jobban megemeli a feszültség szintjét: talán a zsidók felépítik a Szentélyt, és ezzel az aktussal a zsidóság ismét életre kel? A muzulmánok meg vannak győződve arról, hogy a Szentély megépítése az izraeli kormány által konkrét fenyegetést jelent az iszlámra, olyan fenyegetést, amely bármelyik nap megvalósulhat.”
Egyszerű szavakkal: a zsidó nép visszatérése országába olyan fenyegetést jelent a muzulmán hit szempontjából, aminek eredményeképpen ez a fakulóban lévő vallás megrázta magát és élethaláharcba kezdett, többek között elővette a spejzból a rég elfelejtett mesét, csak hogy a világot meggyőzze Jeruzsálemhez való jogáról. Még ennél is tömörebben: Sokkal kevésbé fontos nekik Jeruzsálem az iszlám számára megtestesített szentsége, mint amennyire érdekükben áll elhalászni a zsidóság elől amiatt a szentség miatt, amit az ő számukra jelent.
** **
Nem kétséges, hogy az Újszövetség számos történetének színhelye – többek között az utolsó vacsora, és a kálvária – a szövegek tanúsága szerint Jeruzsálem. Ugyanakkor azt állítani, hogy Jeruzsálem szent lenne a kereszténységnek – teológiai ellentmondás.
A kereszténység eredményes elterjesztése érdekében Pál, a máig érvényes keresztény doktrína atyja rögzítette, hogy a megkeresztelkedő egyéneknek nem kötelező a körülmetélés. Azt állította, hogy a szent iratok csak a „szív körülmetélését” követelik meg, és nem a valódi fizikai testét. Innen tette meg Pál a következő lépést, azaz összes (tórai) parancsolat (micva) eltörlését, mivel a micva-rendszer, szerinte, megbukott. Ettől kezdve nem kellenek micvák az üdvözüléshez, csak meg kell merülni a szenteltvízben, és hinni Jézusban.
Pál úgy tartotta, hogy a Tórában megfogalmazott paracsolatok nem mások, mint allegória: szabad a disznó fogyasztása, csak a lelket tilos úgy összepiszkítani, ahogy a disznó összespiszkolja magát. A zsidók is „testi Izraellé” változnak nála, az ószövetségi hősök biológiai leszármazottaivá. Az új izraelita nép maga az egyház, a „lelki Izrael”, Verus Israel. Maga az „Izrael” kifejezés is szellemi tartalommal telítődik, hús-vér konnotációk nélkül. Az anyagi világ, mint a nemzet, a hely, a tettek – tisztátalanok. Csak a szellem és a hit az, ami tiszta.
A páli módszer alkalmazható Jeruzsálemre is. A zsidók megmaradtak a „testi Izraelnek”, melynek szellemi központja a Júdeai Jeruzsálem, a „földi Jeruzsálem”. Vele szemben az új izraeliták, a keresztények, akiknek már nincsen szükségük micvákra, még kevésbé valamely konkrét földrajzi lokációra. A szentség és a hely közötti kapcsolat megszakadt. Ettől fogva nem Jeruzsálem vagy Izrael földje a szent hely, hanem maga a keresztény közösség. Mostantól a „hely” egy szellemi entitás: az „égi Jeruzsálem”.
A Galatáknak írt levelében Pál azt a kérdést boncolgatja, hogy be kell-e tartani a Tóra törvényeit. Többek között ezt írja: „Hágár ugyanis az Arábiában fekvő Sínai-hegyet jelenti, s a mai Jeruzsálemnek felel meg, amely gyermekeivel együtt szolgasorsban él. A szabad asszony ellenben a fenti Jeruzsálemet jelenti: ez a mi anyánk.” A földrajzi Jeruzsálem a zsidóké, a keresztény Jeruzsálem kizárólag az Égi (heavenly – a ford.) Jeruzsálem, az Új Jeruzsálem avagy a Mennyei (celestial – a ford.) Jeruzsálem.
„Az Újszövetség kezdetétől fogva, főként Pál munkásságát követően egyértelművé vált, hogy nem kell Jeruzsálembe zarándokolni” – magyarázza Yisca Harani, kereszténységkutató. – „Mi több, a zarándoklat azt a kockázatot rejti magában, hogy a hívő félreérti Jeruzsálem terület-felettiségének a dimenzióját.” A kereszténység egyik fő törekvése éppen ez volt: a Város helyhezkötöttségének a megszűntetése (deterritorializációja).
Ez az oka annak, hogy Jeromos az egyházatya azt írja: ‘Az Ég kapui Britannia fölött éppúgy nyitva állnak, mint Izrael földje fölött; az isteni királyság benned lakozik.’ A mai keresztény ember, legyen katolikus vagy ortodox, úgy tekint erre a térségre, mint aki azt mondja: „ide el lehet látogatni, emlékeket felidézni, de a keresztrefeszítés óta örökre elváltunk Jeruzsálemtől.”
„Az Újszövetségben is, „Cion hegye” és az „Úr városa” egyértelműen az Égi Jeruzsálemet jelenti” – mondja Harani – „azok a keresztények, akik szerint felépül a harmadik Szentély azt állítják, hogy az fogja jelenteni a földi Jeruzsálemtől való végleges elszakadást.”
Ugyanakkor anélkül, hogy mélyen belemennénk a teológiai okfejtésekbe, egy egyszerű kérdés szolgálhat perdöntő bizonyítékkal: a Pál (a kereszténység alapítója) halála után Izrael állam megalapításáig eltelt 1900 év alatt regnáló 260 pápa közül mennyi látogatott el ebbe a szent városba?
A válasz meglepő: nulla. Nem akadt egyetlen pápa sem, aki a „kereszténység szent városába” ellátogatott volna. Miközben a zsidók minden nemzedékben, a nehézségek és alárendelt helyzetük ellenére, megpróbáltak eljutni Jeruzsálembe, és naponta háromszor hangzott föl ajkaikról a felé való vágyódás, a keresztény pápa, ki előtt minden út nyitva állott, és jópár évig az egyház fejeként Jeruzsálem helytartójának is számított, nem gondolt rá, hogy eljöjjön meglátogatni. Szó sincsen technikai nehézségről, inkább csak arról, hogy Jeruzsálem soha nem volt szent a keresztények számára, és nem is tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, néhány helyszín kivételével, ami véletlenül éppen ebben a városban található, éppúgy, mint további helyek Betlehemben, Názáretben, a Jordán-folyónál, stb.
** **
Ennek fényében mi lehet az oka, hogy a keresztényeknek hirtelen rendkívül fontossá vált megmutatni, hogy számukra Jeruzsálem szent? Miért van az, hogy 1900 év után, mialatt pápa lába nem érintette a szent földet, mindössze 68 év alatt 4 pápa is úgy döntött, hogy eljön látogatóba? Az erre a kérdésre adandó válasz megegyezik azzal, amit a hasonló muzulmán anomáliával kapcsolatban már megtárgyaltunk: Izrael állam megalapítása.
Mármost érdemes megfigyelni, hogy milyen gyorsan mennek végbe a keresztény hozzáállásban a „pálfordulások”. Mindössze négy hónappal az első bázeli cionista kongresszus előtt jelent meg a Civita Catholicában, a Vatikán kvázi-hivatalos lapjában egy cikk „Az izraelita diaszpóra a modern világban” címmel. A cikk kijelenti, hogy az Újszövetség szerint a zsidóknak szétszórva kell élniük, a népek szolgáiként mindörökké, és fel sem merülhet a gondolat, hogy a kezükbe adják a szent helyek fölötti gyámságot. Ami pedig Jeruzsálemnek egy zsidó állam fővárosaként való újjáépítését illeti – erre soha nem kerülhet sor, mert ez magának Jézusnak a szavaival ellenkezik.
A Vatikán államtitkára, Pietro Gasparri bíboros élesen kikel a Balfour-nyilatkozat ellen, és 1919-ben így ír őszintén a keresztény álláspontról: „A veszély, amely mindennél jobban megrémít bennünket, egy zsidó állam megalapítása Palesztínában”. A soá végnapjaiban a pápa titkos üzenetet küld a szövetséges hatalmaknak: „Egy zsidó állam kikiáltása végzetes bűn lenne az egész keresztény világ ellen; minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy ezt megakadályozzuk.”
Ma pedig, mivel a kereszténység megértette, hogy nincs hatalmában fennhatósága alá vonni Jeruzsálemet, azon iparkodnak, hogy nemzetközi irányítás alá kerüljön, ahogy a szólás tartja: „ha az enyém nem lehet, a tiéd se legyen”. Ez lenne a garanciája annak, hogy a zsidók nem építik föl a Szentélyt, és nem deklarálják magát a történelmi izraeliták utódainak.
1999 elején a Vatikán külügyminisztere, Jean-Louis Tauran bíboros így foglalta össze a Jeruzsálem ügyében kialakított vatikáni véleményt: „Eleinte a Szentszék támogatta a terület nemzetközi felügyelet alá helyezését ‘corpus separatum’-ként (különálló entitás), az ENSz 1947 november 29-én elfogadott 181-es határozatával összhangban. Azt ezt követő években, annak ellenére, hogy a nemzetköziesítés nem látszik megvalósíthatónak, a Szentszék továbbra is a szent város identitásának megóvására szólít fel; azóta isfolyamatosan a nemzetközi garanciák szükségességére hívja föl a figyelmet ezügyben.”
A Nyilvános ügyek jeruzsálemi központja (Jerusalem Center for Public Affairs) honlapján ezt így foglalják össze: „Az a széleskörű igény, amelynek tárgya a keresztény és muzulmán szent helyek kivonása az izraeli fennhatóság alól, a zsidó állam elleni politikai küzdelem egyik speciális megjelenési formája, hiszen más hasonló esetekben nem fogalmazónak meg ilyen jellegű követelések.”
Úgy tűnik, hogy a keresztények is felhasználják Jeruzsálemet a maguk szent háborújához. A katolikus egyház számos képviselője megértette, hogy ha Izrael népe tovább folytatja a bibliai próféciák beteljesítését, a kereszténység szánalmas, élettelen utánzattá válhat, amely kétezer éven át hazudott az emberiségnek. Lenyűgöző intuícióval eldöntötték, hogy Jeruzsálem a kulcs Izrael népe kezének megkötéséhez az ószövetségi jóslatok valóra váltásában. Az ószövetség, amelyről réges-régen azt állítják, hogy újabbra kell cserélni.
** **
A cionista ideológia megjelenésétől napjainkig bezárólag a világ népei nem fogadják el azt, hogy Izrael visszatér Jeruzsálembe. A Mandátum azon döntése ellenére, hogy Jeruzsálem a zsidó állam részét képezi, az (1947-es ENSz – a ford.) felosztási terv kimondta, hogy nemzetközi ellenőrzésű terület lesz, élén egy ENSz által kinevezett külföldi kormányzóval és a környékbeli lakosok képviselőiből álló tanáccsal.
1980-ban a Kneszet jóváhagyott egy alaptörvényt: Jeruzsálem Izrael fővárosa. 20 nappal később az ENSz Biztonsági Tanácsának a reakciója az volt, hogy elfogadták a 478-as rendeletet, amely a törvény visszavonására szólított fel. A rendelet felütése így hangzik: „Mélységes aggodalmunkat fejezzük ki az izraeli Kneszet ‘alaptörvényének’ ratifikálásával kapcsolatban, amely kimondja Jeruzsálem szent városa státuszának és jellegének megváltoztatását, annak (t.i. a törvénynek) a békére és a biztonságra gyakorolt hatása miatt.” A határozat kimondja a „szent város, Jeruzsálem” státuszának megváltoztatására irányuló minden izraeli lépés teljes visszavonását. Kimondja továbbá a Jeruzsálem-törvénynek és bármely kimenetelének el nem ismerését, végül felszólítja a tagországokat a határozat elfogadására.
A döntés hatására a legtöbb ország, melynek nagykövetsége korábban Jeruzsálemben volt, áttelepítette azt Tel-Avivba. Ma nincs egyetlen állam sem, amelynek nagykövetsége Jeruzsálemben lenne. Még az Egyesült Államok sem ismeri el Jeruzsálemet, egyetlen negyedét sem, Izrael részének. Ha egy amerikai állampolgár Tel-Avivban születik, akkor amerikai útlevelének a „születési hely” rovatában „Izrael” áll. Ha viszont Jeruzsálemben születik az amerikai állampolgár, akkor születési helye: „Jerusalem”.
** **
A nemzetek követelésének van egy valóságos belülről fakadó pontja: nem akarnak elszakadni Jeruzsálemtől, mivel ténylegesen hozzá tartoznak.
Az Egyesült Államokban és Európában, Új-Zélandon és Mexikóban – számos helyen neveztek el településeket a világ legszentebb városáról. Létezik egy Jeruzsálem-szindrómának hívott pszichológiai jelenség is: évente több tucat ember kerül kórházba ezzel a tünetegyüttessel, amit a szent várossal való találkozásuk vált ki belőlük. Ezekben az emberekben spirituális vagy misztikus tárgyú gondolatok merülnek föl, melyek semmilyen kapcsolatban nincsenek a valósággal, viszont afféle lelki zavarként jelentkeznek. A szakértők állítása szerint a Jeruzsálem-szindróma – ha nagyon enyhe formában is – szinte minden odalátogató turistában fellép.
Még ha nem is lehet azt állítani, hogy Jeruzsálem szent a kereszténységnek és az iszlámnak, nehezen lehet vitatkozni azokkal a mindent elborító érzelmekkel, amelyekkel a világon emberek milliárdjai viseltetnek e város iránt. Vajon ez azt jelentené, hogy el kell fogadni a tervet, amely Jeruzsálemet nemzetközivé teszi?
„Európa, és talán az USA is törekszik Jeruzsálem nemzetköziesítésére.” – mondja Caroline Glick publicista és a Jerusalem Post főszerkesztő-helyettese. „Ezen törekvés alapja az ENSz (1947-es – a ford.) felosztási terve, de a határozatnak nincsen semmiféle alapja a nemzetközi jogban attól fogva, hogy az arabok elutasították az ajánlatot. Ebből adódóan Jeruzsálem helyzete utoljára 1922-ben, a brit mandátum idején lett meghatározva, mégpedig úgy, hogy Jeruzsálem, akárcsak Júdea és Somron (Szamária) a zsidó állam része. Ebből kiviláglik, hogy Jeruzsálem fennhatóságának joga egyedül és kizárólag a zsidókat illeti.
„Az összes vallás szent helyeihez való szabad hozzáférés egyetlen záloga a város zsidó szuverenitásának fennmaradása. Minden más nemzetközi konstelláció nélkülözi a valóságalapot és ellenkezik a brit mandátum soha el nem törölt döntésével.
„A (Templom)-hegy feletti zsidó ellenőrzés elkerülhetetlen” – szögezi le Glick. – „a szabad vallásgyakorlásnak most kell megvalósulnia, és nem a messiási időkben. Nem tudom, mi módon lehetne megvalósítani, mert a fenyegetés valódi, nem képzeletbeli. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kellene gondolkozni a megvalósítás módján. Meg kell nyírbálni a wakf hatalmát, és meg kell gyengíteni az iszlám tisztviselőket, akik a Templom-hegyen és általában Izraelben uszítanak. Ha Izrael állam törvényeit zsidókra és arabokra nézve egyenlően betartjuk és betartatjuk, az megfelelően semlegesíteni fogja a veszélyt, amely a zsidók és muzulmánok szabad vallásgyakorlását fenyegeti a Templom-hegyen.
Úgy látszik, hogy az a narratíva, amit lassan ötven éve dédelgetünk, miszerint „a Siratófal a kezünkben van”, és „Jeruzsálem, három vallás szent városa” az eredeti szándékkal éppen ellenkező hatást ért el: a három nagy vallás, valamint Izrael és a világ népei közötti csend és a nyugalom helyett a szélsőségek virágzását a Templom-hegyen, a Jeruzsálem feletti zsidó uralom delegitimációját és Izrael népének saját fővárosával való történelmi kapcsolatának elmosását. Ennélfogva a mai helyzet arra kényszeríti a zsidóságot, hogy felelősséggel bánjon a kezében tartott spirituális értékkel és ne hagyja azt őrizetlenül a wakf kénye-kedvére.
„Lehetséges, hogy el kellene fogadni az újkeresztények és mások segítségét, akik hisznek a zsidó nép Jeruzsálemhez való jogában” – teszi hozzá Glick, – „bár én úgy vélem, hogy elsősorban a törvény egyenlő betartatásához kellene leginkább ragaszkodni. Amíg mi nem tesszük ezt, és nem teljesítjük ki a fennhatóságunkat, hogyan várhatjuk el másoktól, hogy tiszteletben tartsák azt?”
Megjelent az Olám Kátán kiadványban Roi Aharoni cikke nyomán
5776 parasat bamidbar
Fordította: Róna Aser