“FOGLALKOZZ AZ EGYIPTOMI ZSIDÓKKAL!”

Első éveimet töltöttem Sydneyben – emlékszik vissza Chaim Gutnick rabbi -, amikor megkeresett az adelaide-i zsidó közösség. Közeledtek a nagy ünnepek, és a zsinagógájuknak nem volt rabbija. Sydney főrabbija hozzám küldte őket, de én el sem tudtam képzelni, hogy távol töltsem az ünnepeket a feleségemtől és a négy gyerektől. A küldöttség tanácsot kért Sydney főrabbijától.

– Hallgassatok ide! – mondta. – Gutnick rabbi a lubavicsi mozgalom tagja. Írjátok meg a lubavicsi rebbének, hogy nincs rabbitok a közelgő ünnepekre. Ha a rebbe úgy dönt, hogy Gutnick rabbinak kell mennie, akkor el fog menni hozzátok.

Hamarosan expresszlevél érkezett a rebbétől, melyben meglepetésének adott hangot, hogy vonakodom elutazni, és azt tanácsolta, töltsem a nagy ünnepeket Adelaide-ben. A levél végén a rebbe különös megjegyzést tett: “Mialatt Adelaide-ben leszel, foglalkozz az ott élő egyiptomi zsidókkal!”

A Ros HáSáná előtti napon értem Adelaide-be, és rögtön a zsinagógába siettem. Miközben ott nézelődtem, belépett egy asszony, és megkérdezte, melyik a zsinagóga legszentebb része. Rámutattam a Tóra-szekrényre.

Mielőtt megszólalhattam volna, az asszony kisietett, s néhány pillanattal később egy vak lány vezetett oda a Tóra-szekrényhez. A lány megcsókolta az ajtót takaró függönyt, majd könnyekben tört ki. Néhány percig halk zokogás rázta, majd az asszony ismét kézen fogta, és kivezette.

Elmeséltem a dolgot a zsinagóga titkárának.

– Ne törődj vele! – mondta. – A lány egyiptomi. Az egyiptomiakkal nem vagyunk jó viszonyban. A szülei még Ros HáSánákor sem járnak zsinagógába, valószínűleg ezért jött el az ünnep előtt.

Igyekeztem nem észrevenni a szavaiból kicsendülő megvetést. Egyre a rebbe szavai jártak az eszemben: “Foglalkozz az egyiptomi zsidókkal!”

Ros HáSánákor magam is érzékeltem a helyi közösség és az egyiptomiak közötti feszültséget. Megpróbáltam közelebb kerülni az egyiptomi zsidókhoz: a vak lány felől érdeklődtem. Az ünnep után a lány is kereste velem a kapcsolatot. Egyik este megszólalt a telefon.

– Jó estét, Betty vagyok, a vak lány… – hallottam, de a vonal hirtelen megszakadt, mintha valaki nem akarná, hogy beszélhessen velem.

Jom Kippur előtti estén végre megszereztem a címét és a telefonszámát. De hiába hívtam: amint bemutatkoztam, a vonal megszakadt. Noha késő volt, beültem egy taxiba, és elmentem a megadott címre. Alig akartak beengedni.

– Messziről jövök – könyörögtem -, beszélni szeretnék veletek!

Végül kinyílt az ajtó, és beléphettem. Lassacskán felengedett a bizalmatlanságuk. Egy idő múlva magamra hagytak Bettyvel, és óvatosan megpróbáltam megtudni, mi bántja.

– Tavaly jöttünk ki Ausztráliába, és az egyetlen itteni, vakok számára fenntartott iskolába írattak, egy katolikus intézetbe. Ott nagyon kedvesek voltak hozzám, és a szüleim is örültek, mivel tandíjmentes lettem. Öt hónap után azonban az ottani pap elkezdett a kereszténységről beszélni nekem. Rá sem hederítettem, míg kertelés nélkül meg nem mondta, hogy át kell térnem. A szüleim levelet kaptak az iskolától, hogy helyhiány miatt nem fogadhatnak más vallású diákokat, de amennyiben áttérek a keresztény vallásra, továbbra is tandíjmentes lehetek… Egyik nap véletlenül meghallottam, hogy anyáék erről beszélgetnek. Már-már belenyugodtak, hogy kikeresztelkedem. Annak ellenére, hogy nagyon keveset tudok a vallásunkról, tudom, hogy zsidó vagyok. Tudom, hogy az Örökkévaló vigyáz ránk, és úgy döntöttem, hozzá fordulok segítségért. Azt is tudtam, hogy közelednek a nagy ünnepek. A Ros HáSáná előtti napon azt mondtam anyának, hogy nem érzem jól magam, és nem megyek iskolába, majd bekopogtattam keresztény szomszédunkhoz. “Holnap van a zsidó újév – mondtam neki. – A szüleim nem járnak templomba, ezért szeretnélek megkérni, hogy vezess el a zsinagógába, hadd imádkozzam. Csak pár percig maradok…” A szomszédasszony elkísért, én pedig a zsinagógában könnyek között kérleltem az Örökkévalót, hogy küldjön jelet. Hazamentem és várakoztam… Az ünnepi vacsorán vendégek is voltak. Egyszer csak az egyik évődni kezdett velem: “Betty, mit követtél el? A rabbi, aki Sydneyből jött át, egyfolytában felőled érdeklődik! Honnét ismered?” Tudtam, hogy ez a jel, amit az Örökkévaló küldött. Megpróbáltam telefonálni neked, de anya nem engedte. Attól fél, sikerül lebeszélned róla, hogy áttérjek, és akkor kitesznek az iskolából. De én tudtam, hogy segíteni fogsz…

A szülőkkel is elbeszélgettem.

– Nem szeretnénk, ha kikeresztelkedne, de nincs más választásunk… – mondták. – Csak a javát akarjuk.

Megígértem, hogy segítek nekik. A rebbe szavai csengtek fülemben, miközben azon töprengtem, mit is tehetnék. Felhívtam a zsidó közösség titkárát, hogy azonnal jöjjön el hozzám.

– Megbolondultál? – kérdezte. – Hiszen már elmúlt éjfél!

– Ha azt akarod, hogy rabbitok legyen Jom Kippurkor, akkor rögtön idejössz! – mondtam neki. – Nem bánom, ha pizsamában vagy is, de gyere!

Húsz perc múlva ott volt. Megmondtam neki, hogy a közösségnek át kell vállalnia a lány taníttatási költségeit, különben kénytelen kikeresztelkedni. Nem lelkesedett túlságosan, de megígérte, hogy intézkedik…

Azóta rendszeresen levelezünk Bettyvel. Kitüntetéssel végezte az iskoláit, majd Jeruzsálemben telepedett le. Férjhez ment, és példamutatóan hagyományhű életet él Erec Jiszráélben…

Megjelent: Gut Sábesz 1. évfolyam 8. szám – 2014. július 21.