Áron főpapnak négy fia volt: Elázár, Itámár, Nádáv és Ávihu. Ez utóbbi kettőről röviden megemlékezik hetiszakaszunk, a Smini, mely többek között a kohénok felszenteléséről és a Szentély használatba vételéről szól. Nádáv és Ávihu, akik Áron és felesége, Eliseva két legidősebb fia volt, és akiket a Tóra mindig egy egységként említ, túlságosan közel kerültek az Örökkévalóhoz, és furcsa körülmények között haltak meg a pusztai Szentélyben.

Korábban akkor találkoztunk velük, amikor az Örökkévaló a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás alkalmával elrendelte, hogy Áron, Nádáv és Ávihu, valamint a hetven bölcs szintén menjen fel a hegy lábára, és ott boruljanak le az Örökkévaló előtt:

Mózesnek pedig mondta: Menj fel az Örökkévalóhoz, te, Áron, Nádáv és Ávihu, meg hetvenen Izrael vénei közül, és boruljatok le távolról. (M.II. 24:1)

Majdnem egy évvel az Egyiptomból való kivonulás után, niszán hónap elsején elkészült a sátorszentély, és a zsidók számos viszontagság után végre készen álltak annak felavatására. Áron és négy fia egy teljes héten át a Miskán bejáratánál maradt, és az Örökkévaló által elrendelt ceremóniákat végezték éjjel-nappal. A nyolcadik nap volt az a nap, amikor használatba vették a Miskánt, vagyis bemutatták az első áldozatokat. Ám ekkor valami olyan történt, amire senki nem számított:

És vették Áron fiai, Nádáv és Ávihu, kiki az ő serpenyőjét és tettek azokba tüzet és tettek rá füstölőszert és bevittek az Örökkévaló színe elé idegen tüzet, amit nem parancsolt nekik. Ekkor tűz jött ki az Örökkévaló színe elől és megemésztette őket; és meghaltak az Örökkévaló színe előtt.  Ekkor mondta Mózes Áronnak: Ez az, amit szólt az Örökkévaló, mondván: A hozzám közelállók által fogok megszenteltetni és az egész nép előtt fogok megdicsőíttetni. És Áron hallgatott. (M.III. 10:1-3)

Az istenszolgálat legelső napján Nádáv és Ávihu idegen tüzet vitt az oltárra, és az Örökkévaló keményen megbüntette őket ezért. A saját tüzüket hozták, ahelyett, hogy az Örökkévaló által a Miskánban meggyújtott tüzet használták volna, olyan tüzet, melyet az Örökkévaló nem kért tőlük, melyre nem kaptak semmiféle utasítást. Vannak azonban a történetnek olyan pontjai, melyek alapján bölcseink azt mondják, hogy ez csak a látszat, és valójában nem vétettek. A különböző magyarázatok és midrások szerint Nádáv és Ávihu tiszta, bűntelen, istenfélő emberek voltak, akiknek belső, lelki szépsége fizikai valójában is megnyilvánult. Isten nagyon szerette őket, a lehető legközelebb vette őket magához, és az egész népet utasította, hogy gyászolják meg korai halálukat.

Mi történt mégis? Ha ennyire különlegesek voltak, hogyan követhettek el ekkora hibát, hogy az egész Tórában alig találunk az övékéhez mérhetően tragikus véget? Fontos megjegyeznünk, amit más cádikoknál is láthatunk: minél magasabb szinten van valaki, annál fontosabb a tökéletességre való törekvése, hiszen számára a legkisebb kihágás is hatalmas bűnnek számít (ezt látjuk pl. Mózes esetében is). Nádáv és Ávihu nemcsak idegen tüzet vitt az oltárra, hanem:

  1. Mesterük és tanítójuk jelenlétében hoztak az ő szavával ellentétes döntést, és nem kértek tanácsot a saját döntésükhöz.
  2. Ittas állapotban léptek a Szentélybe. Ezt onnan tudjuk, hogy rögtön az ő haláluk leírása után arról beszél a Tóra, hogy nem szabad részegen szolgálatot teljesíteni a Szentélyben. A tórai szövegek értelmezésének egyik módszere az egymás után következő szövegek egymásra vonatkoztatása és közös értelmezése. Ha tehát a Tóra Nádáv és Ávihu halála után azonnal arra figyelmeztet, hogy tilos ittasan szolgálni az Örökkévalót, akkor abból azt a következtetést vonták le bölcseink, hogy ez volt Nádáv és Ávihu bűne.
  3. A Vájikrá Rábá című midrás (20:10) elmondja, hogy túl nagyra tartották magukat, és azt mondták: „Atyánk testvére, Mózes király, anyánk testvére, Náchson herceg, apánk, Áron főpap, és mi vagyunk a két segítője, milyen asszony lenne hát megfelelő a számunkra?” – ezért soha nem házasodtak meg, ám a házasság szándékos elkerülését a Tóra nem támogatja, tehát itt is vétettek.
  4. A midrás azt is elmeséli, hogy a Szináj-hegyi kinyilatkoztatásnál túlságosan komolytalanul viselkedtek, ettek-ittak, és úgy tekintettek az Örökkévalóra, mintha a barátjukra néztek volna.
  5. A Talmud (Szánhedrin 52a) azt is elmondja, hogy egyszer Mózes és Áron sétáltak, mögöttük pedig Nádáv és Ávihu ment. Azt mondta egyik a másiknak: „Ha ez a két öreg meghal, mi leszünk a nép vezetői”. Isten meghallotta őket, és azt mondta: „Majd meglátjuk, ki temet el kit…”

Az Or Háchájim nevű hászid mester különleges magyarázatot fűzött Nádáv és Ávihu halálához: ő azt mondja, hogy a két férfi nem követett el valódi bűnt. Azonban annyira közel akartak kerülni az Örökkévalóhoz, hogy a testük nem tudta többé ezt elviselni, és a lelkük áttörte a testük kereteit, így lelték halálukat a Szentélyben. Ezért mondja azt a Tóra, hogy „meghaltak az Örökkévaló színe előtt”. Ez azonban bűnnek tekinthető, mivel az Örökkévalót nemcsak spirituális, hanem fizikai szinten is szolgálni kell. Nem engedhet hát az ember a lélek követelésének, a saját testében maradva kell megtennie a fizikai parancsolatokat is. Azért küldött minket Isten erre a világra, hogy a benne található fizikai dolgokat magasabb szintre emeljük, nem pedig azért, hogy innen elmeneküljünk. A szentséget a saját, fizikai valónkon belül kell elérnünk.

Forrás: chabad.org