101. életévébe lépett Bálint György, akit a legtöbben Bálint gazdaként ismernek. A ma is aktív kertészmérnök könyvet ír, és saját maga válaszolja meg a Facebook-oldalára érkező, a kertgondozással, növényápolással kapcsolatos szakmai kérdéseket. Tu bisvát, a fák újévének közeledtével beszélgettünk az újrakezdésekről, az agrártudományról és az örök szerelemről.
– Tavaly töltötte be századik életévét. Volt olyan újságíró, aki nem kérdezte meg ebből az alkalomból, hogy mi a hosszú élet titka?
– Nem nagyon. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem mindegy, fiatalon mit kap az ember. Én békés, jómódú, kulturált családból származom, és így sok mindent össze tudtam szedni. Apám földbirtokos volt. Én legkisebb gyerekként későn születtem, két, nálam sokkal idősebb nővérem volt. Apámnak az volt minden vágya, hogy legyen egy fia, aki folytatja az ő mesterségét. Négyéves koromtól kezdve magával vitt, tanított. Az egyetemre kerülve már képzett gazdának éreztem magam. Életem első 18 éve annyi tőkét halmozott föl bennem, ami utóbb átsegített mindenen.
– Sok interjúját olvasva feltűnt, hogy mintha édesanyja lett volna az, aki jiddise mámeként összetartotta a családot.
– Édesanyám nagyon szép zsidó asszony volt. Apámtól a természet szeretetét és a gazdálkodás fortélyait kaptam, anyámtól pedig a humanista életszemléletemet. Anyám nem csak a család anyja volt, hanem egész falué. Akárki fordult hozzá, segített. Szerették és bíztak Rózsi néniben az emberek. A nőknek nagy szerepük volt az egyéniségem kialakulásában. Én kisgyerek voltam, a nővéreim pedig már eladó lányok, és ők aztán minden „gonoszságra” megtanítottak. Volt egy pót-
anyám is, Mariska néni, a házvezetőnk, aki 35 évet töltött a családunknál. Még a háború után is visszajött hozzám, akkor, amikor a szüleim már nem éltek.
– Gyerekként mennyire volt fontos a családban a vallás? Számítottak a zsidó gyökerek?
– Nemigen tartottuk a zsidó vallást. A harmincas évek végén, negyvenes évek elején nagy divat volt, hogy magyarosították a neveket, illetve áttértek a keresztény vallásra. Az én környezetemben is. Meg is kérdeztem apámtól, hogy mi miért nem magyarosítunk és váltunk vallást. Azt mondta, majd akkor fiam, ha a zsidókat nem üldözik. Igen, az egyszerű szavak mögött bonyolult és nagyon is valódi tények vannak. Apámnak helye volt a falusi katolikus templomban, mert egyszer leégett, és ő finanszírozta az újjáépítését. Gyöngyösön kivételesen sok zsidó család volt, de sokan elhagyták a vallást. Egyébként apám mindig harcban állt a helyi zsidó hitközséggel is, mert egy óriási templomot akartak építeni, s meg is tették, a családok összeadták rá a pénzt. Apám ennek ellene volt, szerinte nem kellett volna ennyire ragyogó templomot építeni. Igaza volt szegénynek. A háború után az épületet évtizedekig nem használták semmire, aztán raktár lett. Most, azt hiszem, műemlékké nyilvánították. A sakkozó Polgár lányok édesapja, Polgár László szintén Gyöngyösről származik, s Polgár Judit néhány éve megkeresett, hogy kapcsolódjak be, mert 25 év után újjáalakult a gyöngyösi Status Quo Ante izraelita hitközség. De én nem szeretnék ebbe belefolyni. A zsinagógából akartak múzeumot csinálni. Én a saját személyiségemben sokkal fontosabbnak éreztem a magyarságot, mint a zsidóságot. Kitartottam emellett akkor is, amikor ebből hátrányom is származott. Az elmúlt években megkerestek egy másik zsidó szervezettől is annak kapcsán, hogy izraeli kezdeményezésből fákat ültetnének a Szent István parkban. Megkértek, hogy az első fát én ültessem. Nem éreztem, hogy erre lelkileg fel lennék hatalmazva, de azt mondták, nem baj. Így végül megcsináltam.
– Hogy vonták be gyerekként a birtok körüli munkákba?
– A miénk úgynevezett középbirtok volt. De nagyon belterjesen művelt. Apám, akkori szokás szerint, nem Gyöngyösön végezte a középiskolát, hanem a pozsonyi német gimnáziumban érettségizett. Sok német barátja volt, akikkel tartotta később is a kapcsolatot, amikor ennek még nem volt semmi akadálya. Német módszereket alkalmazott a gazdaságban is. Többek között így építette a majort is. A gazdaság abban különbözött a környék földbirtokaitól, hogy teljesen be volt hálózva mezei kisvasúttal. Ez Magyarországon szokatlan volt, és más logisztikai követelményekkel járt. Sokkal kevesebb lóra volt szükség, sokkal könnyebb volt a szállítás. A két fő termény a búza és a szőlő, illetve a bor volt. A nagy gazdasági válság idején, ami 1928-ban kezdődött és sokkal veszélyesebb volt, mint amit nemrégiben átéltünk, éppen ezt a két terményt elég nehéz volt eladni. Csak annyi búzát lehetett értékesíteni, amennyit meghatározott egy bizottság. A többit eozinozták. Az eozin egy festékanyag, amellyel takarmányozásra alkalmassá tették a búzát, de ezután emberi fogyasztásra már nem lehetett használni. Ez óriási veszteség volt. Apám ezért arra gondolt, hogy elkezd kertészkedni. Először telepített hát egy spárgaültetvényt. A spárga akkoriban ismeretlen volt Magyarországon.
– Ezt az ötletet is a német olvasmányélményeiből vette?
– Persze, hiszen állandóan jártak hozzánk a német szaklapok. Jó döntés volt, a másfél hektáros ültetvény nagyon jól ment.
– Nem okozott problémát e vállalkozói, nagypolgári szemlélet azon a Magyarországon, ahol a feudális viszonyok, a feudális birtokrendszer volt a jellemző?
– Hát igen. Bár apámnak tényleg nagyon sok barátja volt, sok ellenséget is szerzett. Egyszer megkísérelte a nyolcórás munkaidő bevezetését a gazdaságunkban. Erre behívatta a főszolgabíró, és megfenyegette, hogy bíróság elé állíttatja. Visszatérve: igen, a spárga volt az első, amit a kertészetben elkezdett termelni. Aztán ráállt a vetőmagtermelésre, és nagyon jó külföldi forgalmazó cégekkel állt kapcsolatban. Kettő közülük most is működik: a német F. C. Heinemann és a francia Vilmorin. Ez utóbbinak különösen sok olyan vetőmagja volt, amelyeket növénnyé fejlődve salátának használtak Franciaországban. Apám területe jó, meleg, a Mátra északi szeleitől védett volt, ezért a kései magvak is jól beértek, például a porcsin, amit 10-15 hektáron termelt.
– Bejött üzletileg?
– Nagyon bejött. Jó üzleti kapcsolatai voltak. Egyszer elmondta ezt Illyés Gyulának is, aki frankomán ember volt, és többször gyűjtöttük együtt Tihanyban a gyermekláncfű levelét, ami Franciaországban, főleg Párizs környékén, kedvelt salátaféle. Illyés ezt mindig maga készítette el, nem bízta az asszonyra. Sok egyéb magot is termelt, de a portuláka, vagyis a porcsin volt a legfontosabb, mert az tényleg jelentős szakismeretet követelt.
– Ezt a virágzást rombolta szét a munkaszolgálat, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba hurcolták.
– A gazdaságunkat kétszer vették el tőlem. Először elvették a nyilasok. Amikor visszajöttem, akkor az 1945. évi első törvény szerint visszakaptam volna száz hektárt, de csak 65-öt kaptam. Elkezdtem gazdálkodni rajta. Mezítlábas emberként, mert nem maradt semmim. Három évig gazdálkodtam. 1948-ban aztán jött egy háromfős csapat a megyei pártbizottságtól. Hoztak egy papírt, hogy „a gazdaságot minden felszerelésével, épületeivel együtt államosítottuk, minden ellenszolgáltatás nélkül”. A minden ellenszolgáltatás nélkül rész alá volt húzva.
– A tábor felszabadítását követően egy szanatóriumban gyógyult, ahol egy amerikai magyar tiszt, Kovács százados felajánlotta a segítségét, hogy Amerikába mehessen. A százados azt mondogatta önnek, hogy ne menjek haza, mert nem fog senkit otthon találni. Fizette volna a hajójegyét is Amerikába, és közölte, hogy Iowa államban munkával várják.
– Pontosan így volt. De azt válaszoltam, hogy haza akarok menni. Buta, elfogult gondolat volt, hiszen tényleg nem találtam itthon senkit. De ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülnék, akkor is ezt csinálnám.
– És amikor kommunisták is földönfutóvá tették, nem gondolt arra, hogy mégis el kellene menni innen?
– Nem, mert én ezen a kultúrán nevelkedtem fel, ezen a nyelven tudom kifejezni magam és ezt a földet szeretem. Ezt ismerem jól. A nagyon irracionális természetét. Ez egy örök szerelem.
– Irracionális természet?
– Nincs még egy olyan, általam ismert nagyobb földegység, mint a Kárpát-medence, ahol annyiféle talajminőség volna, mint nálunk. A szikes talajoktól a mocsári talajokon át a futóhomokig bezárólag. Ez a nagy változatosság az én gondolkodásom szerint semmi mással nem hasonlítható össze, mint a magyar nép sokszínűségével. Ez engem mindig nagyon érdekelt. A földdel való foglalkozás, a föld értékeinek a megismerése mindig gyenge pontja volt a magyar gazdának, nem beszélve a városi emberekről, akik nem is tudják, mi a különbség a homokos vályog vagy a kötött agyagtalaj között. Amikor én egyetemre jártam, még az oktatásban is harmadrangú kérdés volt a termőföld minőségének kérdése.
– Visszakanyarodva az ötvenes évekre: amikor másodszor is elvették öntől a gazdaságot, miből merített erőt, hogy megint újrakezdje?
– Abban az időben nem én voltam az egyetlen, akitől elvették az üzletét, a gyárát, a gazdaságát. Úgy éreztük, ilyen az élet, most ezt kell elviselni. Sokan, zsidó családok is, úgy látták ezt megoldhatónak, hogy a fiatalok elmentek Izraelbe, Nyugat-Európába vagy Amerikába. Kevesen maradtak itt olyanok, akiknek egyébként anyagi lehetőségük is volt arra, hogy változtassanak. De engem itt tartott a föld. Abban a faluban, ahol apám gazdasága volt, ahol én a gyerekkorom legszebb és legboldogabb napjait éltem, mindig szívesen fogadtak. Véglegesen 1948 novemberében mentem el onnan. De a rá következő tavasszal már felhívtak, hogy mit hová vessenek, mire számítsanak. Azóta is kapcsolatban vagyok a faluval, díszpolgára is lettem. Az első Fidesz-kormány idején minden falu kapott országzászlót. Halmajugrán, a falumban, ezt Dávid Ibolya adta át. Engem is meghívtak. Jöttünk ki a templomból, és a lépcsőn kétoldalt álltak az emberek. Egy fekete kendős asszony kiugrott a sorból, és lelkendezett, „fiatalúr, jaj de jó, hogy itt van!”. Én akkor hetvenvalahány éves voltam, de fiatalemberként emlékezett rám. Dávid Ibolyának elkerekedett a szeme, kérdezte, hogy van ez. Elmondtam, hogy én itt voltam gazda.
– Amikor elhagyta a szülőfalut, mibe tudott kapaszkodni?
– Számos barátom, jó ismerősöm volt, akik jó pozíciókba kerültek. Köztük sok zsidó fiú és lány. Ők megpróbáltak segíteni rajtam, eldugtak ide-oda. Először a Földművelésügyi Minisztériumban voltam néhány hónapig. Onnan egy revízió után kidobtak. Aztán egy agrárgazdasági kutatóintézetbe kerültem, amelynek az előző miniszterelnök, Dinnyés Lajos volt a főigazgatója. Onnan is kirúgtak. Aztán megalakult a Kertészeti Kutatóintézet, ahová ugyancsak felvettek, és onnan is kirúgtak. Egy ideig az Akadémiának dolgoztam, mert külföldi agrárfolyóiratokat ismertettem. De nemigen ment ez a dolog. Gondoltam hát egy merészet, és azt mondtam: elmegyek kerteket ápolni. Először Kispestre mentem, amely akkor még teljesen másképp nézett ki, a nagy panelvárosrészek helyén kis, vidéki jellegű házak voltak, nagy telkekkel. Ekkoriban a férfiak egy jelentős része hiányzott, mert vagy hadifoglyok voltak vagy elestek. Jártam egy családnál, kérdeztem őket, nem kell-e a kertgondozásban segíteni, ásni, metszeni. Dehogynem, mondták. Egyre-másra lettek ilyen megbízásaim. Ebből meggazdagodni nem lehetett, de szerényen el tudtam tartani albérletben a családomat.
– Ezek szerint a minisztériumi szoba nem az ön világa?
– Hát nem. De nézze csak, itt egy könyv, ebből dolgozni szeretnék. Ezt a könyvet, amelyet 15 évesen nyomott az apám a kezembe, később egy méhésznek adta, ő hozta vissza nekem. ‘41-ben jelent meg. Maurice Maeterlinck belga Nobel-díjas író, költő írta a méhek életéről. Most van egy könyvmegbízásom, ebből néhány mondatot szeretnék beleírni a méhekről, azért forgatom újra.
– A kertet ismerő mérnökként, miként látja az ember és természet viszonyát?
– Az utóbbi időben sokat foglalkozom a globális felmelegedéssel és a környezetváltozás kérdéseivel. Sok feladatuk van az agrárszakembereknek ezen a területen. A nagy változás jól érzékelhető a természet közeli tevékenységekben, a vízügyben, az erdészetben, a mezőgazdaságban, a kertészetben. Csak egy példát mondok: húsz év alatt egy fokot emelkedett az éves átlaghőmérséklet Magyarországon, de már ennyi is elég volt ahhoz, hogy a füge, amit gyerekkoromban Marokkóból, Líbiából hoztak be karácsony tájékán, most jól érezze itt magát. És nem csak a mi kertünkben, hanem a környékünkön szinte minden kertben van egy-két fügebokor. Ez az egy fok tette lehetővé azt is, hogy a parlagfű, amely melegigényes gyomnövény, úgy elterjedjen, hogy alig lehet ellene védekezni.
– Tud ehhez a változáshoz alkalmazkodni az ember?
– Sokat kell beszélni róla. Nagy változások lesznek, és ezekre fel kell készülni. De el vagyunk késve. Mi Magyarországon mindenről azt hisszük, hogy hozzánk nem gyűrűzik be. De ez nem igaz. Minden begyűrűzik.
– Nem merült fel a szocializmus összeomlását követően, hogy újra gazdálkodni kezdjen?
– Az életemben sok hullámzás volt, de mindig hűséges maradtam ahhoz, hogy a föld megműveléséből agrártudományt kell csinálni, ezzel foglalkoztam. Hosszú ideig tanítottam is. A kárpótláskor visszakaptam kilenc hektárt. Bérbe adtam egy általam régóta ismert embernek. De a mezőgazdaság ma nem jól működik. A biodiverzitás megtagadása, ami most már negyven éve tart, lehetetlen állapot. A mezőgazdasági területek 75 százalékán termelünk négyféle növényt. Négyfélét! Az apám gazdaságában legalább 15 féle növényt termeltek, egy kis paraszti gazdaságban pedig 7-8 félét. Mert volt a szőlők között egy-két kajszibarackfa, mert volt tehén, ló, baromfit is tartottak. Több lábon álltak. És most mi van? Kukorica, búza, napraforgó és repce. Bűn, hogy a jó termőföldeket csak erre használjuk. Magyarországnak nagyon kevés természeti kincse van, nincs tengerünk, magas hegyeink, nincsenek olajkútjaink, termőföldünk van, s ezt a földet nem kizsarolni, hanem megbecsülni kellene és jobbá tenni.
– A zsidó vallásban van egy szabály, az, hogy Izraelben hétévenként nem szabad megművelni a földet. A kertészmérnök mit gondol erről?
– Pusztán szakmai szempontból már nincs szükség pihentetésre. A trágya lehetővé teszi a föld termőképességének fenntartását. A bibliai szabályoknak azonban filozófiai jelentőségük van. Hiszen porból lettünk, és azzá leszünk.
Ónody-Molnár Dóra interjúja
Az interjú az Egység 126. számában jelent meg.
Megjelent: Egység Magazin 30. évfolyam 126. szám – 2020. január 1.