Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

A hetiszakasz dióhéjban: Szakaszunkba a fiatal József megutáltatja magát testvéreivel, akik halálhírét költik és eladják őt vándor kalmároknak, akik Egyiptomba viszik, ahol házszolga lesz Potifár, a Fáraó egyik főembere házában. Közben Jehudá eltávolodik testvéreitől, önállósítja magát, megnősül és három fia születik, akik közül kettő meghal. József közben, Egyiptomban, emelkedik a ranglétrán, Potifár házának vezetője lesz, majd annak felesége szemet vet rá és amikor nem sikerül elcsábítania – megvádolja és börtönbe juttatja.

 

 

* * *

 

„És Jákob lakott atyja tartózkodásának országában, Kánaán földjén.” (1Mózes 37:1.)

 

„És ezt mondta Fáraó Józsefnek: Én vagyok Fáraó, de nélküled ne emelje fel senki se kezét, se lábát Egyiptom egész országában.” (uo. 41:44.)

 

Ősapánk és gyermekei pályafutása különbözött. Ez összefüggésben áll azzal, hogy habár ők és családjuk önszántukból egész életüket az Örökkévaló szolgálatának szentelték, mégis Jákob szolgálata, Józsefé, vagy a többi testvéré jelentősen eltér egymástól.

 

A lubavicsi rebbe elmagyarázza (Likuté Szichot, XXV. kötet, 193–199. oldal), hogy a testvérek azért választották a pásztorkodást (1Mózes 34:5., 47:3.), hogy kint a mezőn tartózkodva távol tarthassák magukat az emberektől. Így nem kellett, hogy a minimális kapcsolaton túl érintkezzenek az őket körülvevő, bálványimádó, korrupt világgal. Attól tartottak, hogy a túlzott érintkezés negatívan befolyásolhatja saját meggyőződésüket és istenszolgálatukat.

 

Apjuk, Jákob, szolgálata ennél magasabb szintű volt: ő együtt élt a többi bálványimádó, gyakran korrupt emberrel (pl. 20 évet töltött a híres csaló, Lábán házában – uo. 31:38.). Jákob volt olyan erős, hogy nem kellett visszavonulnia ahhoz, hogy ellenálljon bármilyen nem kívánt hatásnak. Azonban ő maga nem befolyásolta környezetét. Jákob csupán a körülötte lévő világ mellett élt, de nem azzal együtt.

 

Isten szolgálatának legmagasabb szintjét Jákob legkedvesebb fia, József érte el: ő nem zárkózott pásztor volt, hanem vezető. Bármilyen körülmények közé is vetette az Isteni Gondviselés, vezetőként került ki: Potifár házának vezetője lett (uo. 39:4.), majd a börtön felügyelőjévé vált (uo. 22.), és végül a fáraó alkirállyá nevezte ki őt. József együtt élt a körülötte lévő világgal. Képes volt befolyásolni és felemelni környezetét. Olyannyira, hogy ahelyett, hogy ő vette volna fel szokásaikat, képes volt rávenni őket, hogy kövessék a héberek szokásait, és metéljék körül magukat (Midrás Brésit rábá 91:5., Rási uo. 41:55.).

 

Az Örökkévaló szolgálatának legmagasabb foka, nem a külvilágtól való elzárkózás, hanem a kapcsolattartás a környezettel, és a környezet befolyásolása – ez minden zsidó feladata. Még az is, aki csak pl. a héber ábécé első betűjét ismeri, meg kell, hogy tanítsa az álefet ismerőseinek, amellett, hogy tovább fokozza saját tudását.

 

 

Minden heti szakasz neve utal tartalmára és a benne leírt események mélyebb értelmére. Első pillantásra ez az elv azonban nehezen alkalmazható a mostani szidrára: Vájésev azt jelenti lakott, pontosabban jólétben, nyugalomban élt, míg a második mondattól kezdve József eladásáról, egyiptomi életének kezdetéről és az azzal kapcsolatos eseményekről van szó, amik távol állnak a kényelmes jóléttől.

 

A szakasz eseményeinek körültekintőbb vizsgálata – mondja a Rebbe – rávilágít ennek az ellentmondásnak a nyitjára:

 

A testvérek gonosz szándéka ellenére, József eladásától kezdve valamennyi esemény, ami vele történt újabb lépés volt sorsának beteljesedése felé, afelé, hogy Egyiptom teljhatalmú vezetője legyen, amiről a következő heti szakasz elején van szó (1Mózes 41.). A mostani heti szakaszban minden szükséges előkészület megtörténik ahhoz, hogy Fáraó hírét vehesse Józsefnek, és alkirállyá tehesse. A szakasz végén szabadul ki a pohárnok, akitől később közvetlenül hall majd a fáraó Józsefről.

 

Ismert, hogy a hét bő esztendő alatt József felkészítette Egyiptomot az éhínségre, amivel lehetővé tette, hogy apja, Jákob leköltözzön Egyiptomba, ahol élete utolsó 17 évét igazi jólétben tölthette. Ugyan Jákobnak az is elég lett volna ha atyái földjén töltheti kellemesen utolsó éveit, mégis József, saját Istenszolgálatának jellegéből következően ennél többet akart apjának.

 

A természet rendje szerint a bálványimádó, megvetendő Egyiptom nem az a hely, ahol egy igaz ember (szellemi) jólétben tud élni. József mégis képes volt áttörni a természet korlátait, és még Egyiptomot is pozitívan befolyásolni. A természet legyőzésével nemcsak saját istenszolgálatát teljesítette, hanem természetfeletti jólétet is teremtett apjának. Sőt, elvetette a végső jólét magját, hiszen a 210 évvel későbbi Egyiptomi kivonuláshoz hasonlít az összes többi “kivonulás” is, így az is amely majd véget vett a jelenlegi száműzetésnek.

 

 

A híres kabbalista Jesájá Horowitz rabbi a Söné Luchot Habrit (ismertebb nevén rövidítve: Söláh) művében kifejti, hogy minden esemény és ünnep, még azok is amelyek évezredekkel a Tóraadás után történtek, kapcsolódik ahhoz a szidrához aminek a hetében ünnepeljük őket. Ezért Jud-Tet Kiszlévnek (Kiszlév 19. – idén 2005. december 20.), a ljádi Snéur Zálmán rabbi („Álter Rebbe”) szabadulási ünnepének is kapcsolódnia kell a heti szakaszhoz.

 

Rabbi Snéur Zálmánt, a Báál Sém Tov szellemi unokáját, 1798 őszén a chaszidizmus terjesztéséért a cár börtönébe vetették, ahonnan 53 napi, számos csodával teli raboskodás után Kiszlév 19-én estefelé szabadult. Érthető, hogy ünnepnap ez a dátum: Snéur Zálmán rabbi tanításainak köszönhetően – aminek különlegessége, hogy a zsidó filozófiának a legmélyebb fogalmait is közérthetően magyarázza, – fokozatosan egyre szélesebb körök számára vált elérhetővé a zsidó misztika, a Kabbala.

 

Így már érthető, hogy miért Vájésev heti szakasz idejére esik az Álter Rebbe szabadulása: a szidrában Jákob szellemi jólétéről és nyugalmáról van szó, amit a zsidó nép a ljádi Snéur Zálmán rabbi tanításain keresztül érhet el.