Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

A hetiszakasz dióhéjban: Szakaszunk Jákob halálát és az egyiptomi gálut kezdetét írja le. Jákob, aki már 147 éves, elbúcsúzik fiaitól és megáldja őket, miután megfogadtatta Józseffel, hogy nem Egyiptomban temeti el, hanem elviszi Kánaánba, az ősi sírhelyre, a chevroni Machpéla barlangba. A pátriárka bebalzsamozott tetemét hatalmas egyiptomi temetkezési menet viszi Kánaánba, ahol eltemetik; a szakasz végén József is meghal, 110 éves korában, miután megesketi testvéreit, hogy a szabadulás során vigyék magukkal koporsóját. Ezzel befejeződik a Genezis, a Teremtés Könyve.

 

 

* * *

 

„És Jákob szólította fiait, és ezt mondta: Gyűljetek össze, hadd mondjam el, mi történik veletek az Idők Végén! Gyülekezzetek és hallgassatok meg, Jákob fiai!… Dán ítéli a maga népét, mint Izrael törzsei közül a legkiemelkedőbb. Dán kígyó lesz az úton…” (1Mózes 49:1-2., 16-17.).

 

Jákob beszédében, amit halálos ágyán intézett fiaihoz (i.e. 1506) számos próféciát mondott. Például, Dánról szólva felfedte, hogy fél évezreddel később, a Bírák korszakában, leszármazottainak egyike olyan tekintélyes és elismert bíró lesz, mint később Jehuda – „Izrael törzsei közül a legkiemelkedőbb” – leszármazottjai, a királyok.

 

A Midrás szerint (Brésit rábá 98:13., lásd még Rási 1Mózes 49:16.) Dán törzsének e leszármazottja Sámson volt, akit Jákob próféciájában több okból hasonlított kígyóhoz. Ezek között szerepel, hogy más állatokkal és emberekkel ellentétben mindkettőjüknek a fejüknél rejlett gyilkos erejük; a kígyó esetében mérges harapásában, míg Sámson esetében hosszú hajában. Továbbá ahogy a kígyó mérge öl az állat halála után is, úgy Sámson is pusztított még halálakor is: ismertek a Bírák könyvében (16. fejezet) elbeszélt események, amelyek szerint miután felesége elárulta Sámsont (i.e. 931-ben), és lenyíratta haját, a foglyul ejtett bíra utolsó erejét összeszedve, és mindenkit elpusztítva önmagára és több ezer filiszteusra omlasztotta a csarnokot, ahol elfogását ünnepelték.

 

Azonban arról, hogy mi lesz az Idők Végén – amikor eljön a Megváltó, és amikor vége lesz a világ általunk ismert nehézségekkel teli rendjének, és a fizikai világban is láthatóvá válik Isten –, vagy arról, hogy ez mikor lesz, Jákob nem tett említést. Ez felettébb furcsa, hiszen saját szavai szerint éppen azért gyűjtötte egybe gyermekeit, a 12 törzs fejét, hogy az Idők Végéről, a Messiási kor kezdetéről beszéljen nekik.

 

A Szóbeli Tan, a Talmud éppúgy az Örökkévaló szavait örökíti meg, mint az Írott Tan, Mózes öt könyve. Rási az előbbit idézve (Pszáchim 56b.) említi, hogy Jákob szándéka az volt, hogy elárulja fiainak, hogy mikor fog véget érni a száműzetés, és mikor jön el a végső Megváltó (szemben Mózessel, aki csak az első megváltó volt), azonban az Örökkévaló meggátolta ebben. Így Jákob kénytelen volt a jövő más részleteiről beszélni utódainak.

 

A XXI. század küszöbéről, a száműzetés utolsó napjaiból visszatekintve úgy tűnik, hogy azt akarta ősapánk mondani fiainak, hogy csak körülbelül 3520 évvel később fog eljönni a Megváltó – és addig is szolgálják önzetlenül és örömmel a Teremtőt. Ha valóban ez az amit Jákob mondani akart, akkor érthető, hogy miért akadályozta meg ebben az Örökkévaló, azonban miért akart volna ősapánk ilyen rossz hírt közölni fiaival halálos ágyán? Már az is súlyos teher volt leszármazottaik számára, hogy tudták: 400 éven át lesznek rabszolgák idegen földön (1Mózes 15:13.), hát ha még azt tudták volna, hogy a végső megváltásig több mint 3500 évnek kell eltelnie…?

 

 

Azonban a lubavicsi rebbe elmagyarázza (Likuté Szichot XX, 228-232. oldal) a Zohár alapján (3:221b.), hogy ha a zsidók megérdemelték volna, ha szellemi szolgálatuk a lehető legmagasabb szinten állt volna, akkor az Egyiptomi száműzetés befejeztével már nem következett volna újabb száműzetés. Ugyanerre utalnak Mózes szavai is, aki az égő bokornál arra kérte az Örökkévalót, hogy ne őt küldje a zsidók kiszabadítására, hanem „küld azt, akit majd küldeni fogsz” (2Mózes 4:13.), azaz azt kérte Mózes, hogy már most jöjjön el a Messiás, „akit küldeni fogsz”, és ő hozza el, már ekkor a végső megváltást.

 

Ez az, amit Jákob el akart árulni fiainak: ha Egyiptomban a legnehezebb körülmények között is kiemelkedően szolgálják az Örökkévalót, akkor az a kivonulás lesz a végső kivonulás. Ez volt az, amit az Örökkévaló nem hagyott, hogy Jákob eláruljon gyermekeinek.

 

Jákob eredendően belátta, hogy fiai istenszolgálatának értéke némileg csökkenni fog, ha tudják előre, hogy hamarosan nagy, kézzelfogható jutalom vár rájuk, azonban hajlandó lett volna elfogadni ezt a kis veszteséget is azért, hogy megmentse gyermekeit az évezredes száműzetés nehézségeitől és szenvedéseitől.

 

Jákobbal szemben az Örökkévaló azt kívánta, hogy a végső megváltás a lehető legteljesebb legyen. Az Ő célja az volt, hogy a lehető legmagasabb szellemi szolgálattal érdemelje ki a nép a megváltását, és hogy ezt még a küszöbön álló jutalom tudata se csorbíthassa, ami egy kicsit öncélú, és nem teljesen emelkedett szellemi szolgálatra utalna.

 

Jákob szándéka ugyan nem teljesülhetett maximálisan, mégsincs olyan kívánsága egy cádiknak, amit feljegyzett az Örökkévaló Tórájában, és ne teljesített volna legalább részben (lásd Talmud, Sábát 59b.) Jákob nem tudta elmondani fiainak, hogy mikor jön el a Megváltó, azonban szellemileg felkészítette őket arra, hogy szolgálatukkal mindenkor el tudják érni a Megváltó eljövetelét.

 

Ez igaz a mi nemzedékünkre is, ami ugyan szellemileg messze elmarad a korábbi nemzedékek mögött – akik sokkal rosszabb feltételek mellett és például a modern technika segítsége nélkül is ismerték és értették az egész Talmudot, áhítattal imádkoztak, stb. – mégis, mindezek ellenére még mi is képesek vagyunk kiérdemelni a Megváltást. A mi korunkban sokan még lehetőséget sem látnak a Megváltásra, azonban Bölcseink azt mondták (Szánhedrin 97a.), hogy éppen akkor fog eljönni a Messiás, amikor gondolatainkat másra összpontosítjuk, és nem számítunk őrá…

 

A Rebbe hozzáteszi (Likuté Szichot X, 167–171. oldal), hogy ez persze nem azt jelenti, hogy le kellene mondanunk a Megváltó várásáról, azért, hogy ezzel is biztosítsuk, hogy váratlanul érkezzen, hiszen ez Maimonidész által megfogalmazott hitünk 12. alapelvébe ütközik, miszerint „egész nap várom eljövetelét”. Sokkal inkább arról van szó, hogy annak ellenére, hogy racionális ésszel nem tudjuk elképzelni a Messiás eljövetelét, mégis hitünknek túl kell jutnia racionális elvárásainkon, és akkor ez a hit önmaga fogja elhozni a Megváltást hamarosan, a mi napjainkban.