Ez a történet mintegy százötven éve esett meg, pontosabban 1831-ben. Abban az évben felkelés tört ki Lengyelországban: a lengyel hazafiak fellázadtak az orosz elnyomók ellen, kiűzték őket Varsóból, és 1831 januárjában kikiáltották a függetlenséget. Ám az oroszok még ugyanabban az évben visszafoglalták a várost, és leverték a felkelést. Élt akkoriban egy zsidó fogadós egy Kovno* melletti kisvárosban. Nem tudni, hogy hívták, nevezzük hát, mondjuk, Józsefnek. Jól ismerték a környéken: becsületes, istenfélő zsidó hírében állt, akinek a felesége jobbnál jobb zsidó ételeket főzött. A lengyel nemesek is szívesen jártak a fogadójába, ahol sosem szűkölködtek jóízű ennivalóban és finom borocskában. Egy pénteki napon estefelé egy orosz tábornok érkezett csapataival a városba. A Varsó körüli harcokban vettek részt, és itt szálltak meg a hosszú, fárasztó menetelés után. A nap már nyugovóra tért, amikor a tábornok borért küldte a segédtisztjét, méghozzá egyenesen a helybéli zsidó fogadóshoz, akinek jó híre a fülébe jutott. Az összes zsidó házban égtek már a szombati gyertyák. A lángocskák ünnepélyes, szent fénye beragyogta a sötét, kihalt utcákat, amelyeken a tábornok segédje bandukolt. Végül rábukkant a fogadóra, de zárva találta. Megkerülte a házat, és bekopogott a hátsó ajtón. A fogadós épp akkor tért haza az imaházból. Már ünneplőbe öltözött, és barátságosan üdvözölte a segédtisztet. – A tábornok küldött, hogy vigyek neki a legjobb borodból – mondta a segédtiszt, és pénzt vett elő. – Igazán sajnálom – felelte József –, de már a szombatot ünnepeljük. A szent szombat napján nem üzletelhetek. Akárhogy kérte is a segédtiszt, Józsefet nem lehetett rábeszélni az eladásra. Az adjutáns dolgavégezetlenül visszament a parancsnokához, és jelentést tett, hogy a zsidó a szombat miatt nem hajlandó bort adni. A tábornok felbőszült. Nyomban két katonát menesztett a fogadóshoz, hogy figyelmeztessék: ha megtagadja a kiszolgálást, annak súlyos következményei lesznek. A katonák nemsokára visszatértek szomjazó tábornokukhoz, de üres kézzel. – Hol a borom?! – rivallt rájuk a tábornok. – A zsidó azt mondta, hogy senki kedvéért nem ad el bort szombaton – jelentették a legények. – De elküldte a borospince kulcsát. Azt üzeni, hogy a tábornok úr a vendége, és annyi bort vihet tőle, amennyi csak jólesik. A tábornok mérge oszladozni kezdett: eltűnődött a különös helyzeten. „Micsoda fura szerzet ez a zsidó! – gondolta. – Nem adna el egyetlen üveg bort a szombat miatt, de képes nekem adni az egész borospincéjét… Meglehetősen sok vakmerőség szorulhatott ebbe a zsidócskába…” Efféle gondolatok jártak a fejében: elhatározta, hogy megnézi magának a zsidót. A tábornok belépett József házába, de az ajtóban megtorpant az elébe táruló csodálatos látványra. Az asztalt hófehér abrosz borította, rajta ínycsiklandó ételek sorakoztak. Fényesen ragyogtak a szombati gyertyák. József, a felesége és a gyermekei szombati ünneplőben voltak, arcukon boldogság tükröződött. A vendég már-már bánta, hogy megtörte az ünnepi hangulatot, és megriasztotta a gyerekeket. József felkelt, hogy üdvözölje a tábornokot, és tiszteletteljesen beinvitálta. A tábornoknak az volt a szándéka, hogy móresre tanítja a zsidót, de egyszerre azon vette észre magát, hogy elpárolgott a dühe. Jóindulatúan, sőt udvariasan érdeklődött, hogy József miért nem hajlandó eladni a borát. Nem tudod, hogy háború idején lázadásnak számít, ha megtagadod a hadsereg ellátását? Kegyelmes uram bizonyára tudja, hogy a zsidóknak tilos árusítaniuk a szent szombat napján – felelte József. – A szombat megszentelése benne van abban a tíz parancsolatban, amelyet Isten, minden királyok királya adott nekünk. Az ô parancsa előbbre való a földi királyok és hercegek parancsainál. Ám most, hogy kegyelmességed megtisztelte szerény hajlékunkat, engedje meg, hogy teljesítsünk egy másik fontos parancsolatot, a vendégszeretetét is! Kitüntetés lenne számunkra, ha az adjutáns úrral együtt helyet foglalna asztalunknál. Kérem, tartsanak velünk! A tábornok meglepődött. Odaült az asztalhoz, és intett a segédtisztnek, hogy ő is leülhet. Életükben nem ettek még ilyen finomságokat: volt töltött hal retekkel, sült csirke, mellé répából készült cimesz, kugli meg kiske, és minden fogást jó borral öblíthettek le. Királyi lakoma volt. Búcsúzáskor a tábornok egy marék aranyat akart adni Józsefnek, aki azonban udvariasan, de határozottan elhárította az adományt. – Nem megmondtam méltóságodnak, hogy a vendéglátás különleges parancsolatát teljesítjük? Önök nem kuncsaftok voltak nálunk, hanem vendégek! Hálásan köszönjük a megtiszteltetést. A tábornok melegen kezet rázott Józseffel, és jó hangulatban lépett ki a házból. Néhány évvel később váratlanul csendőrök jöttek Józsefért, és letartóztatták. Más veszélyes felkelőkkel és bűnözőkkel együtt vasra verve Vilnába* hurcolták. A hosszadalmas vizsgálat során azzal vádolták, hogy részt vett az orosz hatalom megdöntésére és az oroszok Lengyelországból való kiűzésére irányuló összeesküvésben. Az történt, hogy elfogták a lázadók egyik vezetőjét, Kanarskit. A tőle elkobzott dokumentumok egyikében József fogadója, mint találkozóhely szerepelt, ahol a lengyel nemesség tagjai gyakorta jöttek össze a forradalom tervét szövögetni. Ezt kellő bizonyítéknak találták arra, hogy a fogadós is benne volt az összeesküvésben. József a cellájában várta a tárgyalást. Súlyos büntetésnek nézett elébe: életfogytiglani szibériai száműzetésnek és kényszermunkának, amit csak kevesen élnek túl. Legjobb esetben, ha a bírák könyörületes ítéletet hoznak, a gyors halál vár rá a kivégzőosztag előtt. Saját szenvedésénél is jobban emésztette azonban a tudat, hogy ha bűnösnek találják, akkor városkája minden egyes zsidó lakosa gyanúba keveredik, s ezzel megpecsételődik a sorsuk: szüntelen üldöztetés és szenvedés vár rájuk. Tudta, hogy zsidó barátai mindent megtesznek ártatlanságának bizonyításáért, de nem táplált hiú reményeket. Egyedül Mennyei Atyjában bizakodhatott. Nem tehetett mást, mint hogy áhítatosan imádkozik és zsoltárokat mormol: könnyek között, megtört szívvel így is tett. Egy napon éppen imádkozott, amikor nyílt a súlyos cellaajtó, és egy magas rangú tiszt lépett be rajta. A börtön főfelügyelője jött ellenőrizni a zárkát. A könnyek elhomályosították József tekintetét: alig-alig látta látogatóját. A felügyelő azonban figyelmesen fürkészte a rabot, és hirtelen felkiáltott: – De hisz ez az én barátom, József, a fogadós! Hogy kerülsz ide, az ég szerelmére? József letörölte könnyeit, és döbbenten bámult a felügyelőre. Egyszerre ráismert: az bizony nem volt más, mint a tábornok, akit azon a péntek estén megvendégelt! – Higgye el, kegyelmes uram, semmi rosszat nem tettem! Mindig csak a magam dolgával törődtem, sosem ártottam bele magam a politikába! Ártatlan vagyok, mint a ma született gyermek… – eredt meg a szava. – Efelől semmi kétségem, József! – csitította a főfelügyelő. – Nyugodt lehetsz: minden követ megmozgatok, hogy kiszabadítsalak. Így legalább viszonozhatom a kedvességet és a vendégszeretetet, amiben annak idején részem volt nálad, hiszen sohasem felejtettem el azt az estét… Az időközben főfelügyelővé kinevezett tábornok tanúnak jelentkezett a vizsgálóbizottságnál, és kezeskedett a zsidó fogadós ártatlanságáért. Részletesen elbeszélte tapasztalatát a bíráknak, és biztosította őket: a legkisebb kétség sem férhet hozzá, hogy József semmiféle összeesküvésben nem vett részt. – Csupán egy fogadós, akinek az ajtaja mindenki előtt nyitva áll. Még kiszolgálás közben is a szent könyveit bújja. Hogy is lehetne felelős a vendégeiért, akik szívesen jártak hozzá, és jókat ettek nála? A tábornok szavainak, no meg az orosz kormánykörökkel való jó kapcsolatainak köszönhetően eloszlott a gyanú: a fogadóst azonnal szabadon bocsátották. Nagy volt az öröm József családjában, amikor szabad emberként betoppant. – Hogyan történhetett ez a csoda? – kérdezte a felesége. – A királynő járt közben az érdekemben – mondta a fogadós. – Miféle királynő? – Szombat királynő, ki más? – felelte József.
