Szimchát Torá ünnepén a Crown Heights-i imaházban javában folyt a táncos körmenet, a hákáfá. A fiatalemberek, a gyerekek és az öreg chászidok jókedvűen járták, és az ünnep tiszteletére összegyűltek közül is sokan bekapcsolódtak a táncba. A chászidok lelkesedése mindenkit magával ragadott. A táncolók között feltűnt egy hófehér szakállú chászid. Arcának mély barázdái arról árulkodtak, hogy hosszú éveket töltött száműzetésben, és keserves tapasztalatokat szerzett Sztálin uralma alatt. Fürge lába, eleven mozgása és csillogó szeme azonban azt is elárulta, hogy jóval fiatalabb, mint amennyinek látszik. Sok más chászidhoz hasonlóan ő is sokat szenvedett a kommunista börtönökben, de nem hagyta, hogy kínzói kioltsák benne a zsidóság izzó zsarátnokát. Történetesen éppen a szomszédom volt a körben: kezem vállán pihent, miközben jártuk a táncot a jól ismert, szívmelengető dallamokra. Amikor az első hákáfá véget ért, leült egy padra. Mellé telepedtem, és beszélgetni kezdtem vele: szerettem volna többet megtudni azokról az évekről, amelyeket a vasfüggöny mögött töltött. Magába merülten üldögélt: úgy tűnt, teljesen lefoglalják a gondolatai. – Reb Oser – szólítottam meg –, úgy látom, a hákáfá valami régi emléket ébreszt benned… Felrezzent merengéséből. – Igen, barátom, valóban visszavisz a múltba… 1953-ban ítéltek el, egy kelet-szibériai munkatáborban kellett letöltenem a büntetésemet. Omszktól nem messze, fenyveserdők karéjában volt ez az elhagyatott hely, amelyet Folyóköznek hívnak, mivel at megtudni azokról az évekről, amelyeket a vasfüggöny mögött töltött. Magába merülten üldögélt: úgy tűnt, teljesen lefoglalják a gondolatai. – Reb Oser – szólítottam meg –, úgy látom, a hákáfá valami régi emléket ébreszt benned… Felrezzent merengéséből. – Igen, barátom, valóban visszavisz a múltba… 1953-ban ítéltek el, egy kelet-szibériai munkatáborban kellett letöltenem a büntetésemet. Omszktól nem messze, fenyveserdők karéjában volt ez az elhagyatott hely, amelyet Folyóköznek hívnak, mivel asajgó testüket… – Neked mi volt a munkád, reb Oser? – kérdeztem. – Bizonyára nem lehetett könnyű. – Ahogy mondod… – sóhajtott fel. – Ez bizony nem egy jántevdige májsze: nem vidám történet… De látom, mennyire érdekel, ezért a következő hákáfá után el fogom mondani. A hákáfá után rögtön megkerestem reb Osert, és karon fogva magammal húztam egy csendesebb sarokba, ahol leülhettünk. Belekezdett a történetébe. Azt kérdezted, ugye, milyen munkát végeztünk? Nos, mondtam, hogy a tábort erdő vette körül. Fát kellett vágnunk, és a mi dolgunk volt a darabolás is: építőipari felhasználásra való gerendákat gyártottunk. Fakalyibákat is építettünk, és mindenféle egyéb tárgyat készítettünk. Egy napon, amely történetesen Hosáná Rábbá ünnepére esett, a brigádvezetőnket utasították, hogy tizennyolc munkást irányítson át egy másik brigádba. Engem is ide osztottak be: én voltam az egyetlen zsidó. Amint beléptünk a másik barakkba, körülnéztem, nem találnék-e egy viszonylag csendes zugot, ahol feltűnés nélkül imádkozhatom és tfilint rakhatok. Gondolhatod, hogy ott nem volt könnyű az ilyesmi… Szóval alkalmas priccs után nézelődtem, amikor hallom, hogy az egyik áthelyezett ember jelentést tesz az új brigádvezetőnek: – Tizennyolcan jöttünk át, de az egyikünk zsidó. Az ott – mutatott rám – nem dolgozik az ő szombatján. – Nem-e? – kérdezte a brigádvezető gúnyosan. – Márpedig nálam dolgozni fog, akár szombat van, akár nem! – Hallgass rám: hagyd békén a zsidót! – mondta a társam. – Kemény legény az, senkitől sem fél, csak Istentől. Még a nacsalnyiktól sem tart. Sok bosszúságtól megkíméled magad, ha nem húzol ujjat vele! A brigádvezető nem felelt neki, engem viszont behívott az irodájába. – Igaz, amit hallok, hogy nem dolgozol szombaton? – Ez az igazság. – De holnap dolgozni fogsz? – kérdezte. – Nem – mondtam. – Hogyhogy? Hiszen holnap nincs is szombat! – Holnap nekünk, zsidóknak, vallási ünnepünk lesz. Sem szombaton, sem az ünnepnapokon nem dolgozom. – Miféle ünnep lesz az a holnapi? – Szukot ünnepe – feleltem. – Áhá, tudom: ez az a sátoros ünnep! Odahaza a zsidó szomszédék is szoktak ilyenkor valami sátrat eszkábálni! No, rendben, holnap nem dolgozol. De egy kikötésem van: nem maradhatsz a barakkban. Ki kell jönnöd a többiekkel, különben bajt hozol magadra is meg rám is. – Persze, persze! – egyeztem bele boldogan. – Így nagyon jó lesz. Másnap a többiekkel kimentem a munkahelyre. A brigádvezető kisebb csoportokra osztotta az embereket, és mindenkinek kiadta a napi feladatát. Utoljára engem vett sorra, és a fülembe dünnyögte: – Tűnj el, vagy tégy úgy, mintha dolgoznál! – Ezzel magunkra hagyott. Gondolhatod, hogy boldogan teljesítettem az utasítást. Találtam egy félbehagyott kalyibát, és behúzódtam, hogy zavartalanul imádkozzam. Áhítat lett úrrá rajtam, és eltöltött a hála a Mindenható iránt, amiért őrködik felettem. Ünnepi hangulatban, elmerülten, teljes odaadással imádkoztam. Már csaknem végeztem, amikor az egyik társam lihegve beesett a kalyibába. Levegő után kapkodva kiáltozni kezdett: – Megvagy végre, hála az Úrnak! Rohanj, ahogy csak bírsz! – Mi történt? – kérdeztem, nyelvünket lógatva futottunk vissza a munkahelyre. – Szóltak a brigadérosnak, hogy a nacsalnyik ellenőrzést tart. Mindenkivel el kell számolni, ő meg hirtelen ráébredt, hogy te nem vagy sehol. Ideges lett, és a keresésedre küldött… A munkahelyen a többiek már egysoros vonalban, vigyázzállásban várták a szemlét. A következő pillanatban megjelent a nacsalnyik, aki mindent rendben talált. Még el sem tűnt a szemünk elől, a brigádvezető máris kirendelt mellém két embert, hogy szemmel tartsanak. Félt, hogy megint eltűnök, és legközelebb nem ússza meg a felelősségrevonást. Hiába ígérgettem fűt-fát, ragaszkodott hozzá, hogy csak a két ember kíséretében mehetek bárhová. A következő napon, míg a többi táborlakó dolgozott, a két „őrrel” felfedeztünk egy csendes tisztást a közeli erdőben, és leültünk egy-egy farönkre. Felszárnyalt a lelkem: ünnep volt, és sikerült véghezvinnem, hogy ne kényszerítsenek munkavégzésre „az öröm idején”. Már-már belefogtam egy szép chászid dalba, amikor az egyik társam, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megszólalt: – Csak ülünk itt, dologtalanul… Legalább énekelhetnél valamit, hogy gyorsabban múljon az idő! – Szíves-örömest, barátom! – mondtam. – A vidám, ünnepi dalok biztosan nektek is tetszeni fognak! Lehunytam a szemem, és belekezdtem. Csak arra gondoltam, hogy Szimchát Torá van, és hogy az alkalomhoz illő, örömteli dalokat énekelhetek. Amikor befejeztem az éneklést, az „őrök” megtapsoltak: – Hogy volt! Bravó! – kiáltoztak. Visszatértünk a táborba, ők pedig elmondták a többieknek, milyen gyönyörű, vidám nótákat tudok. Azoknak több se kellett: kérlelni kezdtek, hogy nekik is énekeljek. Rákezdtem a dalokra, és egyszerre megindultak a lábaim. Táncra perdültem, a körém sereglett hallgatóság pedig ütemes tapssal kísérte a dallamot. Énekeltem és táncoltam: még arról is elfeledkeztem, hogy egy szibériai lágerben raboskodom. Úgy éreztem, mintha Lubavicsban lennék, és ott járnám a hákáfát… Ez volt hát az idős chászid története. Valóban rendkívüli ember volt: a régi erő éledt újjá benne, amikor ott, a hákáfán átadta magát a dalnak és a táncnak…
