Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

A hetiszakasz dióhéjban: Új király lépett Egyiptom trónjára, aki nem akart tudni József cselekedeteiről, mindazokról, mely Egyiptom népének és a fél világ lakosainak az éhhaláltól való megmenekülését jelentették. József rokonait, leszármazottait, Izrael fiait kemény rabszolgamunkára fogták, és felépíttettek velük két nagy várost Pitomot és Rámszeszt. Fáraó megparancsolta a bábaasszonyoknak, hogy a fiú gyermekeket öljék meg. E sors várt volna Mózesre is (Mózes = Vízből mentett), de őt szülei nővére segítségével Fáraó lányához juttatták, aki felnevelte. Mózes megdöbbenve látta a kegyetlen robotmunkát és a felügyelők embertelenségét. Védeni igyekezett egy héber rabszolgát, és lesújtott annak bántalmazójára. Ezért menekülnie kellett. Mózes Midjánban pásztorkodott, mikor az égő csipkebokorban megjelent neki az Örökkévaló és felszólította, menjen Egyiptomba, vezesse ki népét a szolgaságból.

 

 

* * *

 

„Fel is kelt Ábrahám kora reggel, felnyergelte szamarát, magával vitte két szolgáját és fiát, Izsákot, fát is hasított az égőáldozathoz, aztán fogta magát, és elindult arra a helyre, amelyet Isten említett.” (1Mózes 22:3.)

 

„És vette Mózes feleségét és fiait, szamárra ültette őket, és visszatért Egyiptom országába.” (2Mózes 4:20.)

 

„Örülj nagyon, Cion leánya, ujjongj, Jeruzsálem szülötte, mert királyod érkezik hozzád, igazságos és győztes ő, szerény, és szamáron közlekedik!” (Zchárjá 9:9.)

 

Bölcseink egyhangú értelmezése szerint (Bráchot 56b.) Zchárjá (Zakariás) a Messiásról beszél. A Messiás, akinek eljövetele gyökeresen fogja megváltoztatni világunkat, a szerénység megtestesítője.A szamár többször is felbukkan a Bibliában. Mindannyiszor ugyanaz a szerepe, de mindig egy kicsit másképpen tölti be: a különbségek a változásokat tükrözik, amelyeken világunk át- meg átmegy, miközben végső, tökéletes formája felé halad. Akkor találkozunk vele először, amikor Ábrahám elindul Izsák feláldozására, az Örökkévalóba vetett hitének tizedik, legnagyobb bizonyságtételére, és a hátára rakta a holmikat (a „fát… a tüzet meg a kést”), amelyekre szüksége lesz a Hebrontól a Moriá-hegyig tartó háromnapos út végén.

 

Hét nemzedékkel később az Örökkévaló feladatul adta Mózesnek, hogy hozza ki a zsidókat Egyiptomból, vezesse el őket a Sínai-hegyhez, és ott adja át nekik az Örökkévaló Tóráját, amely meghatározza küldetésüket, és aminek megtartásával a választott nép lehetnek. Így hát „vette Mózes feleségét és fiait, szamárra ültette őket…”, és elindult Egyiptomba.

 

 

A hagyományos zsidó szemlélet azt tanítja, hogy a szellemi szféra felsőbbrendű a fizikainál. Ezzel szemben a Midrás azt tanítja, hogy az Örökkévaló azért alkotta az egész világot, mert „hajlékot akart magának a lenti világban” (Midrás Tánchumá Nászo 16., lásd még Tánjá 36.). Csak azért teremtett az Örökkévaló számos szellemi világot, és minden más szellemi teremtményt, hogy létezhessen a mi fizikai világunk, amit Isten lakhelyévé kell alakítanunk a micvák teljesítésével.Az Örökkévaló akarata szerint nekünk kell az anyagot megnemesítenünk és felmagasztosítanunk. Ezzel kapcsolatban említi a lubavicsi rebbe (Likuté Szichot, I., 70–72. old., XXXI., 19–22. old.), hogy a „szamár” héber neve, chámor (חמור), az „anyag,” chomer (חומר) szóval van kapcsolatban. Az emberiség feladata, az anyagi világ tökéletesítése hosszú és bonyolult folyamat, olyan történelmi erőfeszítés, amelynek során minden nemzedék az elődök eredményeire épít. Ezt jelképezi, hogy a nemzedékek során egyre nemesebb célra használjuk az anyagot, a szamarat: Ábrahám csak holmiját teszi rá, Mózes már a feleségét és gyermekeit, míg a Messiás maga ül rá.Az anyagi és a szellemi világot mély szakadék választotta el egymástól a teremtés befejeztével. Ez így volt egészen addig amíg „az Örökkévaló leszállt a Sínai-hegyre” és a zsidók megkapták a Tórát. Ekkor azonban minden megváltozott. A Tóraadáskor kapcsolat jött létre a szellemi és a fizikai világ között: az Örökkévaló megnyilvánult a fizikai világban. Ettől kezdve lehetővé vált szellemi célra használni a fizikait.

 

Az ősapák Tóraadás előtt is valamilyen formában megtartották mind a 613 parancsolatot. Például a tfilin micváját Jákob azzal teljesítette, hogy fekete–fehérre csíkozott ágakat (mint az ember karja a tfilinnel) tett a nyáj itatóvályújába (1Mózes 30:37–38., Zohár 1:162a.). Ettől azonban természetesen nem lettek szentek a faágak, és használat után nyugodtan elhajíthatta őket. Tóraadás után viszont, mikor állatbőrből az előírt módon tfillint készítünk, és azt a micva teljesítésére használjuk, akkor megszenteljük az egyszerű állatbőrt. Még az utca kövét is megszenteljük, mikor templomba sietünk, így építjük az Örökkévaló lakhelyét.

 

 

A Rebbe elmagyarázza a szamár szerepének változását is: Ábrahám a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás előtt csak annyit tehetett, hogy az anyagit a szellemi szolgálatába állítja, és „a szamarat” arra használja, az vigye az isteni parancs teljesítéséhez szükséges eszközöket. A fizikai világ ekkor még nem állt készen közvetlen szerep játszásra semmilyen szellemi cél teljesítésében.Tóraadás idejében, miután az ősatyák az Istenszolgálatukkal előkészítették a világot erre, már lehetővé vált, hogy életünk legvilágiasabb aspektusait is megszenteljük, hogy még materiális énünket és környezetünket is szellemi célkitűzéseink részévé tegyük. Mózes küldetése kezdetén feleségét és gyermekeit ültette a szamárra, akik bölcseink szerint az ember szerves részét képezik: „Az ember felesége olyan, mintha saját maga lenne” (Bráchot 24a.) és „A gyermek atyja végtagja” (Éruvin 70b.). Mózes korától kezdve az anyag központi szerepet kezdett játszani az életben: a szamár már nem eszközöket, hanem az ember „szerves részét” vitte. Ezzel megkezdődött az a folyamat, ami során megszenteljük a fizikai világot, ami így harmóniába kerül létezésének eredeti céljával. Minden micvával közelebb kerülünk ennek a folyamatnak végéhez, amikor elkészül az Örökkévaló lakhelye, és új, tökéletes korszak veszi kezdetét általános békességgel, egyetértéssel és szeretettel.

 

Az új korszak hírnöke a Messiás. Ekkorra az anyagot, a szamarat teljesen megnemesítettük és felmagasztosítottuk, olyannyira, hogy már nem az eszközöket vagy az ember „szerves részét” viszi, hanem az ember maga ül rá. Ekkor már nem lesz alacsonyabb rendű vagy másodlagos az anyagi világ, hanem éppoly központi jelentőségű lesz mint a legszellemibb teremtmény.