Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

A hetiszakasz dióhéjban: Szakaszunkban a fiatal emberiség már annyira romlott, hogy megérett a pusztulásra. Isten „megbánta”, hogy a világot és az embert megalkotta és elhatározza, hogy elpusztítja a világot özönvizet hozva rá. Csupán Noé (Noách) találtatik érdemesnek, hogy megmeneküljön egy bárkában, amelyben minden élőlény képviselve van. Utóbb ebből a családból – Noách három fiából – alakul ki az újabb emberi társadalom, miután Isten megígérte, hogy többé nem támaszt vízözön. A szakasz végén feltűnik Ávrám (a későbbi Ábrahám), Sém leszármazottja, aki a monoteizmus letéteményese lesz.

 

 

* * *

 

„A második hónapban… megszáradt a föld. Ekkor így szólt Isten Nóéhoz: Menj ki a bárkából… Minden állatot amely veled van, mindenféle élőlényt… hozz ki magaddal…, hogy szaporodjanak és sokasodjanak a földön!” (1Mózes 8:14-17.)

 

A fiatal emberiség – alig 1600 év telt el a világ teremtése óta – máris megérett a pusztulásra. A Tóra és a Midrás elbeszélése szerint az akkor élt emberek a feslettségnek olyan fokára jutottak, hogy az Örökkévaló elhatározta, új világot, új emberiséget teremt. Nem rombolja le teljesen a meglévőt, csak a romlott részeket „vágja ki”, illetve új ember-fajt sarjaszt egyetlen megmentett családból. Ez Noách – Nóé – családja, mely viszonylag jobbnak találtatott a többinél. Mindenki mást elvisz az özönvíz.

 

Nóé – isteni sugallatra – éveken át építi bárkáját, amiben, az oda bekerült élőlények túlélik a „világ végét”.

 

A bárkába a tiszta állatfajtákból 7-7 párat, a nem tisztákból pedig 2-2 példányt (egy-egy párat) vitt magával.

 

A Midrás szerint Nóé, az állatok kiválasztásához, „használati utasításokat” is kapott. E szerint, amikor megindul az özönvíz és az állatok a bárkához sereglenek – hiszen mind meg akar menekülni – a hím és nőstény állatokat ekként választja ki: „Ha látod, hogy a hím szalad a nőstény után – fogadd be. Ha pedig azt látod, hogy a nőstény fut a hím után – ne fogadd be” (Brésit Rábá).

 

* * *

 

Újra szárazzá vált a talaj a Földön pontosan 365 nappal azután, hogy megnyíltak a föld és az ég csatornai és az Örökkévaló elpusztította az összes embert és állatot kivéve Nóét és vele egy-egy párt minden állatfajból.

 

Látszólag többé nem volt oka Nóénak a bárkában maradni, hiszen újra lehetett száraz lábbal járni a földön – Nóé mégse hagyta el a bárkát. A kor igaz emberének nem volt egyetlen szabad perce sem a bárkában. A Midrás több helyen említi, hogy Nóé minden idejét lefoglalta a gondjaira bízott rengeteg állat ellátása, olyannyira, hogy alig-alig tudta teljesíteni ezt a feladatot. Míg a bárka elhagyása után csak a családjáról, a túlélő négy férfiről és négy nőről, kellett volna gondoskodnia. Mindettől függetlenül Nóé nem akarta elhagyni a bárkát, és csak az Örökkévaló kifejezett parancsára költözött ki. Az állatokat azonban még ekkor is inkább a bárkában hagyta volna, és gondoskodott volna róluk, semhogy őket is kiengedje. Az Örökkévalónak külön azt is meg kellett parancsolnia, hogy vigye ki az állatokat!

 

A lubavicsi rebbe (Likuté Szichot XXV., 28-35. oldal) érdekes magyarázatot ad (az Or HáTorá, Noách, III. 669a. oldal alapján) Nóé meglepő viselkedésére:

 

Bölcseink szerint a bárkában békesség és nyugalom honolt a házi jószágok és a vadállatok között, olyasféle békesség és nyugalom, mint a Messiási Kor beköszöntekor, amikor majd „lakozik a farkas a báránnyal… nem ártanak és nem rontanak” (Jesájá 11:6., 9.).

 

A bibliai történet egyszerű értelmezése alátámasztja ezt a nézetet. A természet normális rendje szerint igen nehezen elképzelhető, hogy egy egész vadállatsereg ilyen hosszú időre összezárható legyen sok háziállattal egy olyan roppant kis helyen, mint a bárka. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy mialatt a bárkában tartózkodtak, a ragadozó állatok természete gyökeresen megváltozott – épp olyan változáson estek át, mint amilyen a Messiási Kor beköszöntekor jelentkezik majd.

 

Mivel Nóé a bárkában olyan körülmények között élt, melyek a Messiási Kort idézték, most már érthető miért vonakodott attól, hogy elhagyja a bárkát és a szellemi lét egy alacsonyabb fokára térjen vissza. Mindannak ellenére, hogy Nóé esetében a szellemileg magasabb élet jóval több fizikai munkával is járt. Ezért volt szükség az Örökkévaló kifejezett parancsára, hogy Nóé és családja hagyja el a békés együttélés kis szigetét – a bárkát. Ez vonatkozott az állatok kiengedésére is, hiszen Nóé talán még inkább vonakodott ettől – hiszen ha szabadon engedi a ragadozó állatokat, akkor ismét eredeti, vad természetüknek, ösztöneiknek engedelmeskednek majd.

 

 

Miért parancsolta az Örökkévaló Nóé helyes érvelésének pont az ellenkezőjét? A teremtés végcélja a Messiási Kor, amihez hasonló létezett már a bárkán belül. Miért nem hagyta az Örökkévaló, hogy a bárkában maradjon Nóé, amikor végül amúgy is az ottanihoz hasonló korszak jön majd el?

 

A bárka szűkössége miatt lakóinak nem volt lehetőségük a szaporodásra. S éppen ezért a bárka elhagyása utáni első parancsolat és áldás, amit Nóé kapott, nem más, mint a „szaporodjanak és sokasodjanak” parancsa.

 

Azt, hogy a bárkában „megszelídültek” a vadállatok, nem az emberek érték el azáltal, hogy betartották Isten parancsait és így megnemesítették a világot, hanem az Örökkévaló egy csodán keresztül rendelte így. Továbbá, csak a bárkán belül volt ez az állapot, azon kívül élettelen pusztaság volt mindenfelé. Emiatt nem akarta az Örökkévaló fenntartani a bárkán belüli elzárt tökéletes életet. Csak a bárka felszámolásával volt lehetőség arra, hogy az emberek megnemesítsék az egész materiális világot „Nóé fiainak hét törvényé”-vel, illetve Izrael fiainak adott 613 parancsolattal, és így a Teremtés elérje célját, vagyis „a fizikai világ az Örökkévaló lakhelyévé váljon” (Midrás Tánchumá, Nászo 7:1.).

 

Ez az állapot valóban magasztosabb annál, ami a bárkában volt elszigeteltségben, és így már érthető, hogy valóban érdemes volt felszámolni a bárkát azért, hogy több mint 4000 évvel később, az eljövendő Messiási Korban elérhessük ezt az állapotot, bárcsak minél előbb bekövetkezne!