Miután leszereltem a hadseregből, a Seárim című újság hírszerkesztője lettem, mely a Poáléj Águdát Jiszráel párt lapja volt. Ebben az időben a helyemet kerestem a vallásos világban. Később levelezésbe kezdtem a Lubavicsi Rebbével, aki személyes válaszaival tisztelt meg.
Először 1960-ban találkoztam vele, amikor egy izraeli csoport tagjaként New Yorkba utaztam, hogy a Chábád központjában töltsem az őszi ünnepeket. Ott egy egészen új világ nyílt meg a számomra.
Az első személyes beszélgetésre rögtön az érkezésem után került sor. Hajnali fél háromra kaptam időpontot, de olyan sokan várakoztak, hogy csak reggel nyolckor kerültem sorra.
Ahogy szokás volt, egy kis cédulára jegyeztem fel a kérdéseimet és kéréseimet, és ezt átnyújtottam neki. A Rebbe azonban nem csak az ott leírtakról akart beszélni. […] újságírói tevékenységem felől érdeklődött és kifejezte azon elvárását, hogy a munkámat a zsidóság és különösen a haszidizmus terjesztésére használjam fel, hogy „eljusson a legtávolabbi helyekre is”.
Nagyon tetszett ez a hozzáállás, mely a vallásos zsidóság többi irányzatára nem volt igazán jellemző. Úgy láttam, hogy a legtöbb közösség csupán a saját tagjaival törődik, a Rebbe számára azonban fontos volt minden egyes zsidó, függetlenül attól, hogy mennyire élt a Tóra törvényei szerint. Ő abban hitt, hogy nem létezik „vallásos” meg „világi” zsidó. „Nem számít, hogy miként definiálják magukat, a mi feladatunk, hogy közel hozzuk őket” – mondta.
A későbbiekben még többször látogattam el a Rebbéhez. A legemlékezetesebb ezek közül az 1975-ös találkozó volt, amikor Szimchát Torá ünnepére utaztam New Yorkba. Éppen akkor tartózkodott ott az izraeli Legfelsőbb Bíróság egyik tagja, Chájim Kohén, akiből – bár vallásos családban nőtt fel – idővel az ortodox zsidóság egyik ellenlábasa vált. A Rebbe kiemelt figyelmet mutatott az irányában. Felhívta a pódiumra és megtisztelte azzal, hogy ő is táncolhatott az egyik tóratekerccsel. A hászidok egy olyan tekercset adtak a kezébe, mely különösen nehéz volt. A Rebbe megkérdezte tőle jiddisül, hogy képes-e tartani a Tórát, amivel nemcsak arra utalt, hogy elbírja-e a tekercset, hanem arra is, hogy hajlandó-e betartani a Tóra törvényeit. Kohén nagyon meghatódott és igennel válaszolt, majd teljes odaadással táncolni kezdett.
Szimchát Torá után megkérdeztem Yudel Krinsky rabbit, a Rebbe egyik titkárát, hogy használhatom-e a telefonját. A Mááriv újságnál dolgoztam és a főszerkesztőt akartam felhívni, hogy beszámoljak neki a látottakról. Krinsky rabbi beleegyezett, én pedig lediktáltam egy cikket, mely arról szólt, hogy Chájim Kohén bíró a Tórával táncolt az ünnepen. Három nappal később üzenetet kaptam, hogy a Rebbe beszélni akar velem. Bevallom, egy kicsit megijedtem. Talán rosszul csináltam valamit? Amikor beléptem a szobájába, az asztalán a Mááriv újság egyik példánya volt kiterítve. „Gratulálok” – mondta. Abban a pillanatban elszállt minden aggodalmam és nagy boldogság áradt szét bennem. A Rebbe ekkor kihúzott egy fiókot. Egy üveg vodkát és egy köteg dollárt vett elő. Azt mondta, hogy a máskét – figyelmeztetett rá, hogy ezt az ital jelentésű szót használjam a vodka helyett – a Mááriv dolgozói között osszam szét, és mondjunk rá lechájimot, a pénzt vagy annak az értékét pedig fordítsam jótékonyságra.
Amikor kimentem, megszámoltam a pénzt. Negyvennyolc egydolláros volt. Nem tudtam, hogy mitévő legyek: ha csak az újság riportereinek adok belőle, akkor marad belőle. Ha viszont minden dolgozónak adok, akkor ez túl kevés.
Megosztottam a problémámat Binyomin Klein rabbival, a Rebbe egy másik titkárával. Ő bement a Rebbéhez, és még egy adag egydollárost hozott. Azt mondta, hogy mindenkinek adjak belőle[…] Több mint kétszáz dollárom volt. A Rebbe azt mondta, hogy ha még ez sem lenne elég, jelezzem, és küld annyit, hogy mindenkinek jusson.
Amint hazatértem Izraelbe, felkerestem a főszerkesztőt, Sálom Rosenfeldet, és elmeséltem neki, mi történt. Ő elmondta, hogy a Mááriv 430 embert alkalmaz, beleértve a jeruzsálemi és a tverjai kirendeltség munkatársait is. Volt azonban egy probléma: abban az időben szigorúan ellenőrizték a külföldi fizetőeszközök forgalmát, és elvileg tilos volt dollárt birtokolni, legyen szó akármilyen kis mennyiségről. Rosenfeld azt tanácsolta, hogy írjak a Gazdasági Minisztériumnak, magyarázzam el, hogy miről van szó és kérjek különleges engedélyt.
[…] Tíz nap elteltével megérkezett a válasz: “Engedélyezzük Naftali Krausz úrnak, hogy a Lubavicsi Rebbétől kapott egydolláros bankjegyeket kiossza a Mááriv dolgozóinak”. Lefénymásoltam a levelet és kiakasztottam a szerkesztőség üzenőfalára. Nem sokkal később már hosszú sor állt az irodám előtt, hogy átvegyék a Rebbe egydollárosát és lechájimot mondjanak az italra. Mindössze négy dolgozó nem jelent meg. Úgy tudom, hogy aki átvette a bankjegyet, mind megtartotta magának, az értékét pedig jótékonyságra fordította. Az elkövetkező években sokan számoltak be arról, hogy a Rebbe dollárja miként adott nekik inspirációt és hogyan segítette át őket nehéz helyzeteken.
Naftali Krausz
Megjelent: Gut Sábesz 24. évfolyam 15. szám – 2021. december 16.