Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

A hetiszakasz dióhéjban: Szakaszunkban Józsefet a börtönből egyenesen a királyi palotába szalajtják, hogy megfejtse a Fáraó álmát. Ez sikerül is neki és azonnali hatállyal alkirályi kinevezést kap, hogy előkészítse Egyiptomot a hét szűk esztendőre. Amikor ez eljön, az éhező országokból Egyiptomba jönnek gabonát venni és a Kánaánból jövők között vannak József testvérei is, akik annakidején eladták őt és apjának, az idős Jákobnak azt mondták, hogy vadállat tépte szét. József nem fedi fel magát, hanem követeli, hozzák le magukkal a „kicsit”, Benjámint is. Amikor ez megtörténik, a József-dráma a végkifejlethez közeledik.

 

 

* * *

 

„Mestereink tanították: A Chánuká gyertyákat kívül, az ajtónál kell elhelyezni; aki az emeleten lakik, az az utcára nyíló ablakba teszi. Veszély idején elegendő az asztalra helyezni…

 

[Az ajtónál] hová kell helyezni? Ráv Áchá bré döRábá azt mondta, a jobb oldalra; Ráv Smuél miDifti azt mondta a bal oldalra. A döntés az, hogy a bal oldalra, azért hogy a chánuká lámpa legyen a bal oldalon és a mezuzá a jobb oldalon.” (Talmud, Sábát 21b., 22a.)

 

A Talmud idejében a chánukai gyertyákat valóban az utcára nyíló bejáratnál gyújtották meg – azért, hogy így az utca népe is értesüljön a csodákról, amiket az Örökkévaló tett elődeinkkel az i.e. II. században.

 

Chánukákor nem csak az a kötelességünk, hogy családi körben megemlékezzünk a csodás győzelemről, amit lehetővé tett a Mindenható az esélytelen, kicsiny, képzetlen zsidó sereg számára, és a Szentély Menorájának csodájáról, hanem az is feladatunk, hogy minél több embert emlékeztessünk vagy megismertessünk a csodákkal (pirszumé niszá). Ez utóbbi az oka annak, hogy chánuká idején a világ valamennyi nagyvárosában – így Budapesten is, a Nyugati téren minden nap – nyilvános chánukai gyertyagyújtást rendeznek.

 

Ugyan ma már valamennyi országban ahol zsidók élnek lehetőség van az üldözésmentes vallásgyakorlásra, mégis a legtöbb helyen az a szokás, hogy nem az utcára nyíló ajtóban gyújtják meg a fényeket, hanem abban a helyiségben, ahol a legtöbbet tartózkodnak napközben (lásd Kicur Sulchán Áruch 139:7.).

 

A Kábbálá szerint előnyös napjainkban a gyertyákat nem az asztalon, hanem a bejárati ajtó helyett valamelyik másik ajtóban elhelyezni (pl. az előszoba és nappali között), a bal oldalon, szemben a mezuzával – hiszen így minden oldalról micvák vesznek körül minket, ahogy a fent idézett talmudi részletben olvashatjuk. (Ha, ne adj Isten, az ajtón nincs mezuzá, akkor rakjunk fel egyet [érdeklődni lehet a szerkesztőségben], vagy ha ez semmi képpen sem megoldható Chánuká előtt, akkor rakjuk a gyertyatartót mégis a jobb ajtófélfához, a mezuzá helyére.)

 

 

 

Ugyan a chánuká gyertyákat is, és a mezuzát is kívülre, a bejárati ajtóhoz kell tenni, mégis a lubavicsi rebbe felhívja a figyelmünket arra (Likuté Szichot V., 223–225. oldal), hogy, azon kívül, hogy az egyik a jobb, a másik a bal oldalon van, más jelentős különbség is van a két micva között: a mezuzát nem az utca népére való tekintettel rakjuk kívülre, hanem azért mert azt lakásuk „kezdetéhez”, a legkülső helyre kell szögelni. Ezzel szemben a chánuká gyertyákat kifejezetten azért kell kívülre tenni, hogy megvilágítsuk a közterületet, azaz a közömbös, nem szent területet, szemben az egyén saját környezetével, az egyedivel, a szenttel.

 

Bölcseink azt mondják a mezuzáról, hogy egyike azoknak a parancsolatoknak, amelyek az összes többi micvával egyenértékűek, mert valamennyit magukba foglalják (lásd Szidur im Dách 275a.). Ez is utalás arra, hogy a mezuzá korábban említett két jellegzetessége (a jobb oldalon van, és nem a külvilág érdekében) megtalálható a legtöbb parancsnál is: a micvák túlnyomó részét a jobb kézzel ajánlott teljesíteni (olyannyira, hogy vannak olyan micvák is, amelyeket ha nem a jobb kézzel teljesítenek, az érvénytelenné teszi őket, ilyen például az áldozat bemutatása a Szentélybe), szemben a chánuká micvájával, amit a baloldalra kell tenni. Továbbá a legtöbb micva nincs kapcsolatban a külvilággal (vagy bárhol lehet teljesíteni őket, vagy csak bent), szemben a chánuká micvájával, amit előnyösebb kint teljesíteni. Tehát a chánuká előírása nem csak a mezuzá micvájától tér el jelentősen, hanem a legtöbb más micvától is.

 

A Rebbe elmagyarázza, hogy a chánuká micvája és a legtöbb más micva közötti különbség a cselekvő és tiltó előírások közötti különbséghez hasonló. Valamennyi micva teljesítésével isteni fényt hozunk a szellemi és fizikai világokba, ami élteti őket. A cselekvő micvák által, amik teljesítéséhez nem használhatunk szentségtelen dolgokat, általában csak véges fényt tudunk lehozni. Csak olyan fényt, ami kapcsolatba tud kerülni, „bele tud bújni” abba a konkrét, a micvához használt tárgyba vagy cselekedetbe és meg tudja nemesíteni azt. A lehozott isteni fény és a felhasznált tárgy kapcsolata, hasonló a lélek és a test kapcsolatához – ahogy fény bújik a tárgyba és nemesíti, úgy bújik lélek a testbe és finomítja.

 

A cselekvő parancsolatokkal szemben a tiltó parancsok betartásával végtelen fényt és életerőt tudunk adni mind a fizikai mind a szellemi világoknak. Ezt a fényt nem úgy hozzuk le, hogy egy cselekedettel megfelelő „edényt”, „tartályt” hozunk létre az isteni fénynek, hanem úgy, hogy tartózkodunk egy szentségtelen tárgytól vagy cselekedettől. Az így lehozott fénynek nem kell a „tartály” megkötöttségeibe illőnek lennie, és lehet végtelen. Továbbá a szentségtelen, az Isten akaratával ellentétes körébe csak ilyen, végtelen isteni fény tud alászállni – a véges fény teljesen elhomályosodna ott.

 

A mezuza micvájával jelképezett parancsolatok tehát vagy cselekvőek, de csak véges fényt hoznak le, vagy végtelen fényt hoznak le, de akkor tiltóak. Ezzel szemben a chánuká micvájának különlegessége, hogy megvan benne mindkét előny: cselekvő parancs is, és ezen kívül a bal oldallal és a közterülettel van kapcsolatban – ezért szükségszerűen végtelen fényt hoz le, ami képes megvilágítani, nemesíteni még a közömböst, a szentségtelent is.