Az újévi imákról

* * *

A Máchzor héberül ciklust jelent. Eredetileg az egész évi imaciklust és az azt tartalmazó imakönyvet hívták így. A ciklus a naptári év ünnepeihez kapcsolódott, és a mindennapi imákat, különböző gyászzsolozsmákat, utasításokat és háláchákat is tartalmazta. Az első ismert, Ámrám Gáonról elnevezett, imakönyvet is Máchzornak hívták. Ilyen volt az ősrégi Máchzor Vitry, a 11. századból, amit Rábénu Szimchá, Rási egyik tanítványa szerkesztett. (Ehhez kapcsolódik, a British Museum-ban található Függelék „Kuntresz Hápijutim” alapján egy pijut-lista, amely 107 korabeli, ma már többnyire ismeretlen pijutot tartalmaz).
Az ún. Római Máchzor, amihez később Lucatto csatolt terjedelmes bevezetőt – szintén az egész évi imákat tartalmazta. A Máchzor mai formája – az egyes ünnepekre külön kiadott imafüzér – később alakult ki, de megtartotta eredeti nevét.
A nemzedékek során, a zsidóság diaszpórai szétszóratásának megfelelően – többféle Máchzor rítus (Nuszách) alakult ki. Ezek között a legismertebbek az askenáz, valamint a szefárd, az olasz (Itáljáni) rítusú és az ÁRI felfogása szerint szerkesztett Máchzorok, amit főleg chászidok használnak.
Az askenáz rítuson belül is több változat ismert: pl. a frankfurti, a csehországi, a romániai (ezt használták Magyarországon is), a galíciai Máchzor, ami Lengyelországban volt használatos, vagy a valamikori franciaországi. Az eltérések a különböző Máchzor-rítusok között nem jelentősek – ami az állandó és kötelező imarendet illeti. Idetartozik az Ámidá, a Tora-olvasás, a mindennapi imakönyvbol átvett Pszuké dözimrá, stb. A nagyobb eltérések a nem kötelező betéteknél találhatók; ide tartozik a pijut-irodalom is.

* * *

Amikor a teljes évi ciklust tartalmazó Máchzorokból az egyes ünnepeket szolgáló imakönyveket szerkesztették, ezekbe került az akkorra már meglehetősen szerteágazó pijut-irodalom.
Mi a pijut?
A pijut szó görög eredetu (akárcsak a magyar poéta, poézis szavak), egyfajta költemény neve. A pijutok, melyek sorai legtöbbször alfabetikus sorrenduek, egyrészt ima jelleguek, másrészt aggádikus és midrási olvasmányok, amelyek mintegy „díszítik” és kiegészítik a „hivatalos” ima szöveget.

* * *

Az első pijutok a polgári időszámítás első századaiban születtek, szülőhazájuk Erec Jiszráél. Eredetileg nem kötelező jellegű szövegek voltak ezek, amik azért íródtak, hogy a zsinagógában töltött idő ne legyen túl rövid, hiszen a Szent Gyülekezet által szerkesztett, „hivatalos”, kötelező imák, igencsak rövidek voltak. Eleinte az előimádkozók és kántorok írták a verselő pijutokat, amiket a közösség vagy elfogadott, vagy nem. Ezeket az első időben csak az előimádkozó mondta fennhangon. Még a kései középkorból is vannak arra utaló jelek, hogy egyes közösségekben csupán egyetlen Máchzor volt – az is természetesen a kántor kezében.
A pijutok témájának forrása a Babilóni és Jeruzsálemi Talmud, valamint a Midrások. A jeruzsálemi Talmud tanúsága szerint, már a második Templom pusztulása előtt is szokás volt ünnepélyes alkalmakkor ábécérendbe szedett dicshimnuszokat zengeni, de ez nem feltétlenül a Bölcsek foglalatossága volt (lásd az Elisá ben Ávujá születésérol szóló híradást – Jálkut Simoni, Kohelet 974.).
Amikor elhunyt Elázár ben Simon, a neves tanaita (RÁSBI fia), a róla szóló gyászének őt mint tanítót, tanaitát, poétát és prédikátort jellemzi (Vájikrá rábá 30.). Ez lehetett az oka annak, hogy évszázadokkal később Elázár Hákálirt vele azonosították.
Egyesek szerint az elso pijutok akkor keletkeztek, amikor a zsidókkal ellenséges hatalom betiltotta a nyilvános imát, és a zsinagógában tartott prédikációt. Dr. Dániel Goldschmidt, a téma jeles szakértoje, idézi Máchzor magyarázatában ezt a véleményt – de nem ért vele egyet. Szerinte az üldözések lehet hogy elősegítették a pijutok elterjedését, de nem ez volt létrejöttük oka.
Az ábécérendű pijutok a hasonló rendszer szerint írt bibliai fejezeteket (mint pl. a Zsoltárok, a Siralmak vagy a Példabeszédek egyes fejezetei) példájára íródtak. Mások nevük betűit, esetleg csak kezdőbetűit szőtték bele a pijut egyes sorainak kezdőbetűibe (ez az ún. akrosztikon) és ennek alapján lehet – napjainkban több-kevesebb bizonyossággal megállapítani, egyes pijutok szerzőit.

* * *

A poéták dalaiknak különböző címeket adtak tartalmuk, vagy annak alapján, hogy a Máchzor melyik részébe iktatták be azokat. Ennek megfelelően ezeknek a pijutoknak a héber neve: Szilchá, Krové, Ofán, Jocér, Möorá, Zulát, Geulá, Pizmon, Sziluk, stb. A Rsut (szó szerint: engedély) olyan pijut, amelyben az eloimádkozó engedélyt kér a közösségtol, hogy nevükben imádkozzon és kéri az Örökkévalót, hallgassa meg. A Máárávit (Mááróvesz) az esti Mááriv imához csatolt betétek gyűjtőneve.

* * *

Az ősi (az első századokból származó), Erec Jiszráéli pijutok szerzői ismeretlenek, kivéve Joszi ben Joszi pijutjait, akivel ez a periódus (feltehetően az 5. században) zárult. A klasszikus Erec Jiszráéli pijut művelői – a hatodik század közepe táján – olyan ismert költők voltak mint Jánáj, Elázár Hákálir, Hádutá, Jósua Hákohén, Joszéf ben Niszán és mások. A külföldi pájtánok (költők) között a legnevesebb ebben a korban, Száádjá, a babilóniai gáon volt. Egyes Talmud-bölcsek is írtak imákat és pijutokat. Ilyen a szombat kimenetelekor mondott Vátodiénu (Ráv és Smuél által szerkesztett ima – Bráchot 32b.) és a Tisá Böáv napján mondott Náchém (Jeruzsálemi Talmud, Táánit 2:2.), továbbá a mennyegzői áldások (Ktubot 8a.) és a holdszentelés áldása (Szánhedrin 42a.). Az újhold-hirdetést megelőző Jöhi rácont pedig Ráv írta (Bráchot 16b.).
Szintén a Talmudból tudjuk, hogy a hétköznapi Ámidában mondott Völámálsinim áldást – ami a besúgók és eretnekek ellen szól – Smuél Hákátán szövegezte Jávnéban, második Rábán Gámliél fejedelem felkérésére. (Őt előzte meg időben Simon Háfákuli, aki – szintén Jávnéban – újra szövegezte az Ámidá 18 áldását, mert az a nagy nemzeti szerencsétlenség, a Templom romba dőlte után – bizonyos módosításokra szorult.)

* * *

Az első időkben nehéz volt különbséget tenni a kötelezően előírt ima és a pijut között, mivel stílusukban egyáltalán nem, vagy csak alig tértek el egymástól. A stíluseltérés csak a középkor elején következett be.
Ekkor terjedtek el Elázár Hákálir költeményei – őt több költő követe, különböző tartalmú és stílusú pijutokkal. A tartalom ebben a korban ritkábban bibliai, túlnyomórészt aggádikus, midrási utalásokra épül. A stílus kissé nehézkes, akadozó, a költemények tele vannak olyan kifejezésekkel, melyeket jobbára csak a pájtán és szuk köre ismert. A pájtánok nyelvújításain későbbi nyelvészek sokat „csemegéztek”, de a pijutokból áhítatosan imádkozni nehéz volt. Ezért szükség volt egy egész irodalom kialakulására, ami a pjiutokat magyarázta és értelmezte.
A nyelvi nehézség volt az egyik oka annak, hogy sok neves rabbi élesen bírálta a pijutok ünnepi imakönyvbe való hivatalos, kötelező jelleggel történő beiktatását. Egy másik, háláchikus indok az volt, hogy nem szabad a kötelező imákat félbeszakítani önkéntes pijutokkal.
Hosszú a sora azon neves rabbiknak, háláchikus tekintélyeknek, akik ellenezték a pijutok beiktatását a Máchzorba. Közülük elég ha a legtekintélyesebbeket említjük: Maimonidész, Rabbi Joszéf Káro, a Sulchán Áruch szerzoje és Rabbi Jákob Emdin. Mások – foleg Németországban és Franciaországban – Rábénu Gersom döntésére és áttételesen Nátronáj, Ámrám és Kohén-Cedek babilóni gáonokra hivatkozva támogatták a pijutok mondását.
Az ellenzők között találjuk, érdekes módon, Ábrahám Ibn Ezrát, a neves exegétát, aki maga is pájtán volt. O nyelvi szempontból ellenzi – foleg Elázár Hákálir pijutjait, mondván azok homályos utalásokat, „rejtvényeket” tartalmaznak. A Prédikátor egyik versére (5:1.) írott kommentárjában Ibn Ezrá arra a következtetésre jut, hogy „jobb ha csak azokat az imákat mondjuk amiket a Nagy Gyülekezet tagjai szereztek”, azaz tekintsünk el a pijutoktól. Az az érdekes ebben a döntésben, hogy maga Ibn Ezrá több tucatnyi pijuttal szerepel az imakönyvekben.
Számos Tóra-tekintély az ellenzőkkel szemben, a pijutok mondása mellett foglalt állást. Köztük volt Rási, Náchmánidész, a Toszafisták, Áderet (Rásbá) és sokan mások. A szent ÁRI (Lurja) azzal dícsérte Elázár Hákálir pijutjait, hogy azokban elérte az igazságot a szod (titok) mezsgyéjén át.
A középkorban sok Tórai nagyság és törvényhozó volt egyidejűleg pájtán is. Köztük van Rábénu Gersom, a „Gálut világító fáklyája” (aki több Szlichotot írt, közöttük az ismert Zchor brit kezdetűt), Slomo Ibn Gvirol (az ismert Ádon Olám, és a Keter Málchut kezdetu pijut szerzoje), Rási (aki szintén írt Szlichotokat is), Mose Ibn Ezrá, Rabbi Jehudá Hálévi (aki az ismert Cioniádákat írta, amelyek a Tisá Böávi gyászzsolozsmák szerves részét képezik), a már említett Ábrahám Ibn Ezrá, Elázár Báál Hárokéách, és nem utolsó sorban a szent ÁRI (aki három szombati étkezés utáni, arámi nyelvű, kabbalisztikus dal szerzője; lásd Zsidó Imakönyv 190., 258., 310. oldal), és Rabbi Sálom Sábázi (XVII. sz.), a nagy jemeni zsidó költő, aki sok dallal gazdagította a jemenita imakönyvet.

* * *

Az idők folyamán a pijutokkal kapcsolatban sajátos szokás alakult ki: van ahol egyszerűen kihagyják a pijutok egy részét, ugyanakkor van ahol bevezették, hogy a közösség aktív részt vállal a pijutok mondásában: egy részüket együtt éneklik, míg más részüknél a befejező strófákat mondják közösen.
A fentieknek megfelelően kialakultak olyan Máchzorok – főleg az askenáz eredetűek – amelyekben sok pijut maradt és más rítusúak, amelyekben kevesebb. Ilyen például napjainkból az izraeli kiadású, askenáz Máchzor Rinát Jiszráél és a lubavicsi Máchzor, amely az ÁRI rítusán alapszik.
Így érkezünk el a mi Ros Hásánái Máchzorunkhoz, amit most az érdeklődő olvasó a kezében tart. A mai Magyarországon a zsidó közösség jelentos része nem tud héberül olvasni, vagy ha tud is héberül imádkozni, nem érti meg az imaszövegét. Számukra készült most ez az új magyar fordítású Máchzor, azzal a céllal, hogy ok is imádkozhassanak akár közösségben, akár otthon, egyedül. Az imákhoz fuzött magyarázatokkal és a fenti, a Máchzorról és a pijutról szóló – szándékosan nem tudományos alaposságú – ismertetővel nekik próbáltunk további segítséget nyújtani.
Talán ez is egy fontos lépés azon a hosszú úton, amelyen a magyar zsidóság vissza fog térni gyökereihez. Amíg nem tud héberül imádkozni, imádkozzon magyarul, hiszen a zsidó hagyomány szerint a világ bármely nyelvén lehet imádkozni – Isten ért minden nyelven.

FELHASZNÁLT IRODALOM
1. Jichák Mose Elbogen: Der Jüdische Gottesdienst in seiner geschichtlichen Entwicklung, 1913 (héber kiadás, 1972)
2. Dr. Dániel Goldschmidt: Máchzor löjámim Noráim,
Jeruzsálem, 1972
3. I. D. Eisenstein: Ocár Jiszráél Enciklopédia, New York.
4. Máchzor Vitry, Alef kiadó, Jeruzsálem, 1963
5. Rabbi Adin Steinsalz: Hászidur Vöhátfilá, Tel Aviv, 1994
6. Zsidó Imakönyv, Sámuel Imája, Budapest, 1996