Kórách hetiszakaszának eleje azzal az állítással indul, hogy Kórách fellázadt Mózesnek a zsidó népen belül betöltött kiemelt szerepe és rangja ellen. „Ez elég legyen nektek! Mert hisz az egész község, mindannyian szentek és közöttük van az Örökkévaló; miért emelkedtek hát ti az Örökkévaló gyülekezete fölé?”
Kórách a helytelen vitatkozás sztereotipiája
Kórách Mózessel való szembefordulása és civódása az idők során klasszikus mintájává, mintegy modelljévé vált a heves és indokolatlan, az igazságot nem szem előtt tartó, azt kideríteni nem szándékozó vitatkozásnak, civódásnak.
A Talmud szerint ténylegesen létezik egy tiltás, miszerint ne legyünk olyanok, mint Kórách és az ő követői, ami az általános értelmezés szerint a céltalan vitatkozás, okoskodás tilalma[1].
A mulandó és az örök értékű viták
Az Atyák bölcs tanításaiban (5:17) is hasonló értelmű tanítást olvasunk: „Minden vita eredménnyel zárul, amelyet önzetlenül, Isten nevében folytatnak. A meddő vita, amely nem Isten nevében zajlik, nem ér el hatást. Az elsőre példa Sámáj és Hilél disputája, míg az utóbbit Korách és gyülekezete példázza.”
A kommentátoroknak sok fejtörést okozott ez a Misna. Miért magasztaljuk fel az isteni ihletettségű vitát és tulajdonítjuk neki a sikeresség, a tartósság érdemét, és ugyanakkor miért viszonyulunk rosszallóan a mesterséges vitákhoz, a múlandóság bélyegét sütve rá? Nem kétséges hát, hogy a vita nem több mint egy valamiféle szükséges rossz, amely segít egy valódi eredményt találnunk, de legalábbis valamiféle semleges eszköz, melynek révén választ találhatunk kérdéseinkre?
A logika szerint az értelmetlen vita sorsa nem lehet más, mint hogy az is marad, vagyis nem szül egyebet, mint újabb vitákat és tartós megosztottságot. Amikor egy vitában az ember egója képezi a vita alapját, akkor ilyenkor a vitapartner véleménye teljesen kirekesztődik, s az ember kizárólag a saját verzióját sulykolja, nem törődve a bizonyítékokkal, amelyek az ő véleményének ellenkezője mellett szólnak. Nem is kétséges, hogy az efféle vita nem oldódik meg, marad, ami volt — vita. Akkor hát miért hangoztatja a Misna az őszinte és isteni ihletettségű vita sikerét és eredményének maradandóságát s egyúttal a nem őszinte intenciójú vita rövidéletűségét?
E problémára adott klasszikus válaszok közül, íme kettő: (1) A nem őszinte vita eljelentéktelenedik, nem állja ki az idő próbáját, hamar feledésbe merül, míg ellenben a valódi és őszinte vita jelentősége és helytálló mivolta túléli önmagát és a későbbi korok számára is igazságot hordoz. (2) A Misna nem a vita, hanem a vitatkozó felek intencióinak tartósságát, maradandóságát magasztalja. Ahol őszinte vita folyik, ott a vitapartnereknek kölcsönösen az igazság keresése a célja, s ezért az igazság megtalálásakor mindkét felet az elégedettség érzése tölti el, függetlenül attól, hogy melyikük véleménye bizonyult helyesnek.
Minden vélemény Istentől származik
Még a járatlanabbak is azonnal észrevehetik, milyen gyakorisággal olvashatunk eltérő véleményekről a talmudi elemzésekben, vizsgálódásokban, hiszen az alternatív álláspontok a talmudi irodalom teljes spektrumát áthatják. Tekintve, hogy valóban ez a helyzet, magától értetődően vetődik fel a kérdés, miképpen lehetünk biztosak abban, hogy az irányadóként elfogadott vélemény valóban helyes és hiteles magyarázata a Szentírásnak vagy bármely kérdésnek, amely éppen az adott vita tárgyát képezi?
A Talmud kifejti, hogy ez nem egy releváns probléma, hiszen a Talmudban megörökített viták teljes skálája mögött maga az Örökkévaló áll, vagyis azok mindegyike az isteni kinyilatkoztatás egyenrangú kifejeződései. A Talmudból megtudjuk, hogy amikor Isten átadta Mózesnek a Tórát, a Talmudban később megörökítendő összes eltérő vélemény is elhangzott, vagyis átadásra került. Éppen ezért bármelyik verzió és nézőpont is lett perdöntő a sok közül, az mindenképpen helyes.
Hetven nyelv és hetven vélemény
Ez a rugalmasság és sokoldalúság pedig abban a tényben gyökerezik, hogy a Tórát Isten adta nekünk, s mint ilyennek, megvan az a képessége, hogy szinte végtelen formában fejezze ki magát.
A Talmudból ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy a Tóra hetven különböző nyelven lett kinyilatkoztatva. A Bölcsek szerint a világban mindenkor létező összes nyelvnek hetven nyelv képezi az alapját. És a Tóra azért lett mind a hetven nyelven kinyilatkoztatva, hogy mindenki a saját nyelvén érthesse meg annak tanításait, anélkül, hogy fordításból kelljen megismernie azokat.
Ha a Tóra nem lett volna már eleve mindenkinek a maga nyelve szerint, hanem csupán a szent nyelven kinyilatkoztatva, akkor, noha fordításból is meg lehet érteni annak jelentését, mégis idegenül hatna az ember természetes gondolkodásmódja számára. Mivel azonban a Tórát már eleve mindenki a saját nyelvén kapta meg, ezért a tartalma mindenki számára természetesen hat, s mint ilyet, mélyen, jelentésgazdagon és őszintén vagyunk képesek a magunkévá tenni.
Ezért is foglalja magában a Tóra az összes lehetséges véleményt. A Tóra elismeri, hogy az emberek igen sok színűek nézeteikben és gondolkodásmódjukban. Ezért ha a Tóra homályosan, bizonytalanul lett volna megfogalmazva, a legitim igazságok tömegét téve ily módon lehetségessé, annak internalizálása az ember személyes perspektívájába hasonló lenne egy valamiféle fogalmi fordításhoz, hiszen az idegen lenne az ember személyisége, gondolkodásmódja számára. Ezért minden egyes, a különféle személyiségtípusokra jellemző vélemény külön is el kellett hangozzék, hogy a Tórának az a bizonyos aspektusa teljesen valóságosnak hasson ama vélemény számára.
A Tóra személyes értelmezése
Így aztán, ha valaki teljes jóhiszeműséggel és valódi, megértésre irányuló érdeklődéssel tanulmányozza a Tórát és a rabbinikus szövegeket, akkor, amennyiben felvillan lelkében egy gondolat igazsága, amely egy a szöveg jelentésével kapcsolatos szilárd és jól megalapozott meggyőződésben gyökerezik, akkor az illető bizonyos lehet abban, hogy egy olyan igazságra talált rá, amely egyedül az övé. Biztos lehet abban, hogy meghallotta a Tórának azt a hangját, amelyet kizárólag az ő füle hallhat csak meg, lehetővé téve számára ily módon a Tórának az ő személyes tudatába való integrálását.
Ezért aztán nem kell meglepődnünk, látván az eltérő vélemények és nézőpontok azon tömegét, amelyek végigkísérik a zsidók történetét. Ennek oka ugyanis az, hogy a vita nem csupán egy megtűrt, de még csak nem is csupán valami támogatott dolog, hanem egyenesen egy olyan tevékenység, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a Tórát az egyes ember személyes, egyéni lelkének szerves részévé tegye.
Ez már megmagyarázza, hogy a valódi vitát miért magasztalja a Misna maradandósága miatt. Mivel a valódi vita egy a személyiségtípusok valódi különbözőségéből fakadó melléktermék, ezért az mindig is igaz volt és mindig is igaz marad azon személyiségtípus számára. Maradandósága éppen őszinte, valódi mivoltából fakad. Ezzel szemben a nem őszinte vagyis a nem valódi vita nem az ember természetes énjét illető meggyőződésből, hanem felszínes tényezőkből fakad, s mint olyan, amikor a felületes tényező elmúlik a vita mögötti érvelések is feledésbe merülnek.
Ez megmagyarázza, hogy az „Atyák bölcs tanításai”-ban a Misna miért magasztalja a Hilél és Sámáj közötti vitákat, mint olyanokat, amelyek őszinték, valódiak és ezért egyben maradandók is, szemben Kórách-hal és az őt követők gyülekezetével, akiknek vitája rövidéletű volt.
Kórách tévedése
Kórách és Mózes vitájának középpontjában a különbségtétel áll. Kórách Mózes elleni lázadása a zsidók közötti különbségtételben gyökerezett. Kórách azt állította, hogy Izrael fiainak „egész közössége szent”, miért kellene tehát Mózesnek vezető szerepet játszania közöttük, miért kell a kohanitáknak és a lévitáknak eltérő feladatot adni, miért ne létezhetne egy mindenki számára egyformán érvényes normarendszer?
A cél, ki tudja, talán nemes volt, hiszen az a fajta egység, ahol nincs alá-fölé rendeltség, hanem mindenki egy egyenlőkből álló közösség tagja, gyönyörű álom, noha Kórách nagy-nagy tévedése éppen ebben rejlett. Ugyanis nem vagyunk egyformák, nagyon is különbözőek vagyunk, s mint ilyeneknek, olyan rendszerre van szükségünk, amely mindnyájunk számára működik. Arra vágyunk, hogy egyéniségünk fennmaradjon, s ezzel vitáinknak is örökkévalóságot biztosítsunk.
Hurwitz Sholom
[1] A Talmud ezt a tilalmat a 4 Mózes 17:5-re („Emlékül […] hogy ne járjon úgy, mint Kórách és csapata…”) alapozza. A Talmud ezt a bibliai verset mint a túlzott vitatkozó kedv elleni tilalom forrását említi. Maimonidész ezzel szemben azon a véleményen van, hogy ez a vers csupán információs szerepet tölt be, azt adva tudtunkra, hogy az, ami Kórách-hal történt, többé nem fog előfordulni. A Talmud célja e vers megidézésével az, hogy a Kórách-hal való visszatetsző összevetés révén rosszallását fejezze ki a céltalan vitatkozással, okoskodással szemben.
